I.

Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:

Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban felkeresni.

Krausz.

Aszódi dühbe jött:

– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli tizenkét órára a hivatalába rendelni?

Elhajította a levelet.

– Ha akar valamit tőlem, mondta dühösen, jöjjön el hozzám.

Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami, meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól, kisimította és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással ez a két szó: Magyar Iparbank.

– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a borítékra rá a két kalapácsot?

Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a bankban.

Krausz várta, leültette és szivarral kínálta meg.

– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.

– Igen.

– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés vezetését.

Aszódinak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.

– A vezetését? – kérdezte kételkedve.

– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.

– De Robertson…

– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.

– De a konzorcium…

– A konzorcium azt teszi, amit én akarok. És én önt akarom.

– De…

– Ugyan kérem, ne aggodalmaskodjék annyit. Akarja, vagy nem akarja?

– Igen. De…

– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen. Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?

– Igen.

– Gondoltam. Tessék a szerződés. Írja alá a másolatát.

Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet. Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és elmosolyodott.

– Mit nevet? – kérdezte az igazgató.

– Azt, hogy én már ajánlkoztam Robertsonnál.

– Tudom. Osztályvezető mérnöknek. Megalázta magát. És kidobták.

– Igen.

– Hát annál rosszabb rájuk nézve. Rendben vagyunk?

– Igen.

– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve. Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?

– Igen!

– Mikor utazik?

– Ma éjjel.

– Helyes. Isten vele.

Kezet fogtak és Aszódi elment.