Hétfő volt. Az akácos udvaron asztalok állottak. A gázt meggyújtották és a meleg nyári estében kellemes és kívánatos látvány volt az udvar. De vendég nem jött. A lányok unatkozva járkáltak és a sovány asszony dühösen nézegette őket.
– Csúnya békák vagytok, – fakadt ki – nem kelletek senkinek.
Azután kiabálni kezdett:
– Peti, Peti!
A lányok nevetve hajszolták ki vackából a ragyás kis cigányt. Peti ott állott az asszony előtt.
– Peti, – mondta az asszony szigorúan – indulj. Nincs vendég. Hozz valamit.
Peti nekivágott a városnak. A fényes, nagy utcákat elkerülte, de a sötét, szűk utcákat biztos és ravasz pillantással suhanta végig kis szeme. Nem volt semmi. Peti indult a vasút felé.
A kijárót nagy ívben kerülgette, közel nem mert menni a rendőrök miatt, de az esti világításnál száz lépésről megismerte: ki a vidéki, kiből néz ki pénz, ki a balek. De nem volt semmi.
Az üvegtető alá új vonat robogott be. Gyorsan kiürült és az utasok átömlöttek a szűk ajtón. Künn Peti vizsgálta őket, benn pedig a vonat előtt két ember maradt állva. Két bosnyák: sötétbarna bőrű, óriási legények. Piros fez volt rajtok, bő, durvaszövetű, lompos nadrág és mellényszerű kabát. A két bosnyák ott állott a vonat előtt. Mindenki elment és ők nem tudtak mozdulni.
Egy rendőr lépett oda hozzájuk. Megszólította őket. A bosnyákok sötét, komor pillantása kiderült és csendes nagy gesztusokkal, mély torokhangon beszélni kezdtek. Szaporán magyaráztak a rendőrnek és a rendőr sűrűen bólintgatott. Azután megindultak – együtt – kifelé. A rendőr elől ment, utána a két bosnyák. Bámuló pillantások kísérték őket.
A rendőr a villamos állomáshoz vezette a két embert. Ott vártak. A többi várakozók érdeklődve nézték a két barna óriást, akik most már nyugodtan és méltóságosan állottak. Peti a távolból megpillantotta őket és felvillant a szeme. A villamos késett és a várakozók kérdezősködtek a rendőrtől.
– Honnan jönnek ezek?
– Onnan lentről, Mosztár mögül.
– Maga tud beszélni velük?
– Rácul tudok, azután meg ott voltam katona Mosztárban. A pályaudvarhoz mindíg olyan embert rendelnek, aki tud az ilyenekkel beszélni.
– Minek jöttek Budapestre?
A rendőr félrehúzta egy kicsit a száját.
– Veszett kutya marta meg őket. Felküldték őket a Pasteur-intézetbe.
A várakozók kissé ijedten húzódtak hátra. A két bosnyák azonban nyugodtan és méltóságosan állott. Jött a villamos. A rendőr föltuszkolta a bosnyákokat.
– A kőrútig viszi őket – mondta a kalauznak – ott átszállnak majd. A Pasteur-intézetbe mennek, igazítsa útba őket: hova szálljanak fel azután.
A kocsi elindult. A két bosnyák ijedt pillantást vetett az elmaradt rendőrre, Peti pedig lelke szakadtából futni kezdett, mikor látta, hogy a rendőr nem jön. A kocsival együtt ért a következő állomásra. Felszállott. A bosnyákok akkor fizettek a jegyért. Egy-egy aranyat kaparásztak elő. Petinek felvillant a szeme. A két bosnyák nyugodtan ült s meglepetve pillantott a kalauzra, mikor az egy halom ezüstpénzt adott vissza nekik. Látszott rajtuk, hogy azt hitték, egy aranyba kerül az útjok. Peti ujjongott.
A körútnál megállott a kocsi. A kalauz letuszkolta a bosnyákokat és kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy az utcán át kell menniök a másik megállóhoz. A bosnyákok értelmetlenül bámultak rá.
– Majd én elvezetem őket, – mondta egy ember.
A kalauz örült, hogy megszabadul tőlük, becsapta az ajtót és csengetett. A kocsi elindult. Az ember átvezette a bosnyákokat a túlsó oldalra és ott megállott velük. Jött egy kocsi. Az ember sietett, elveszítette türelmét és így szólt a bosnyákokhoz:
– Én az Andrássy-útra megyek. Maguk majd egy másik kocsira szálljanak fel.
A bosnyákok egy szót sem értettek a beszédből. Az ember felszállott. A bosnyákok is fel akartak szállni.
– Nem, nem, – hadonászott az ember – maguk másik kocsira szállnak.
Visszatolta őket. A két óriás félénken hátrált, az ember visszafelé mutogatott és a kocsi elindult.
Jött másik kocsi is, de erre a bosnyákok már nem mertek felszállani. Csilingelés, kocsirobogás, tülkölés, emberi zaj és csörömpölés hallatszott mindenfelől és a tehetetlen óriások úgy állottak ott, megsüketítve, elkábítva, megvakítva, mint két szomorú, nagy állat. Sötét szemük bánatosan, zavartan és értelmetlenül kutatta végig a ház-óriásokat, a kövezet csodáit, a villamos kocsik rejtelmét, és megfélemlítve, riadtan és tehetetlenül fordultak egymás felé. Nem jött senki hozzájuk. A sok ember mind elszaladt mellettük. Nyüzsgött, kiabált, csikorgott, lármázott és vakítóan fényeskedett az utca, de velük semmi és senki törődött.
Ekkor jött Peti. Megszólította őket. A két óriás összerezzent. A törpe cigány nagy leereszkedéssel beszélt velük. A szavát nem értették, de a hangját értették, és a hangban érdeklődést, tehát jóságot éreztek. A vonásaik megszelidültek, és mint két gyerek, panaszosan és halkan beszélték el neki a bajukat. Peti egy szót sem értett, de leereszkedőleg bólintott, veregette a karjukat – a vállukig nem ért fel – és ütögette a mellét:
– Majd én segítek a bajon. Én vagyok az, aki segítek.
A bosnyákok megnyugvással és hálával néztek rá, és bizalommal bólintottak, amikor Peti megadta a jelt:
– No, most induljunk.
Megérkeztek a ház elé. A kapuban a cigány megállította őket.
– Itt – mutatta nekik – várni, míg én visszajövök.
A bosnyákok bólintottak, hogy értik. Peti berohant a házba és tombolva visította:
– Itt vannak. Megvannak. Pénzük van. Arany.
Az asszony megállította az újjongó cigányt:
– Ne táncolj. Kik?
– Két bosnyák. A vonattól hozom őket. Nem tudnak egy szót se magyarul. De arannyal fizetnek.
Az asszony rendelkezett:
– Beviszed őket a hátsó szeparéba. Itt maradnak, amíg pénzük van.
Peti bevezette a két embert. A rongy plüss butorok között a bosnyákok álmélkodva néztek szét. Nem mertek leülni. Peti végigheveredett előttük a diványon és a két ember tágranyitott szemmel bámulta a bátorságát. Azután leültek. Türelmesen vártak egy ideig, azután beszélni kezdtek:
– Ezek éhesek lesznek, – gondolta Peti.
Kiment.
– Adjanak nekik vacsorát, – mondta az asszonynak.
– Már csináltatok, – válaszolt az asszony. – Majd az egyik lány beviszi. Csak egy menjen be. El ne riasszuk őket.
A vacsora elkészült. A lány bevitte a szobába és odatette e két ember elé. A bosnyákok rázták a fejüket. A lány értelmetlenül bámult rájuk. A két bosnyák mutogatta, hogy a kis embert akarják.
Peti bejött. A bosnyákok szaporán beszéltek neki és az ételre mutogattak.
– Csak egyétek meg, – buzdította őket Peti.
Az egyik bosnyák felemelte a lábát; fájdalmas arccal húzta végig kezét a combján. A másiknak is elsötétült az arca. Ő is felemelte a lábát és mutogatta a kutya harapását.
Peti nem értette.
– Tán köszvényesek ezek, hogy így vinnyognak? – gondolta. – Vagy fáradtak csak?
De megértő arccal hallgatta őket, bólingatott a fejével és mutogatta a tálat:
– Egyetek csak.
A lány bort hozott be. Peti felkapta az üveget:
– Ezt, ezt igyátok.
Mutogatott a lábukra:
– Ez gyógyítja a köszvényt. Ez.
A két bosnyák engedelmesen ivott. A lány leült az asztalhoz. A két bosnyák kérdő nagy szemmel nézett a cigányra
– Igyatok csak, – mondta Peti.
A bosnyákok a lábukat emelgették. Peti felhúzta a szemét és összecsucsorította az ajkát.
– Igen, igen ez való ez ellen. Csak igyatok.
A kiürült üveg mellé új üveg került. A bosnyákok szaporán ittak. Egy új lány húzódott be a szobába. Új üveg is. A bosnyákok arca kigyulladt, lassú ütemű, ismeretlen nótákat kezdtek zümmögni és ütögették az asztalt.
– Milyen szép emberek, – mondta a második lány, és rátette a kezét az egyiknek a vállára. A bosnyák óriásnak reszketni kezdett az orra cimpája, és kigyult szemmel nézett a lányra.
Az ivás egyre szaporább lett. A két ember verte az asztalt. A lányokat magukhoz merték szorítani és ez a szorítás olyan volt, mint egy medve ölelése. A lányok is énekeltek, és hamarosan az ölébe ült mindegyik a párjának. Peti kilopta magát. Bejött az asszony és kinyújtotta a tenyerét. A bosnyákok értelmetlenül néztek rá. Az asszony pénzt mutatott nekik:
– Ez kell. Ilyent adjatok.
A bosnyákok engedelmesen kotorásztak elő egy-egy aranyat.
– Még, – jelezte az asszony.
Adtak még.
– Még, – mutatta az asszony.
A bosnyákok zacskót szedtek elő és abból fizettek. Most csak nyolc aranyat szedett el tőlük az asszony, de künn ujjongva mondotta:
– Telik egy hétre. Egy zacskóval van aranyuk.
Benn a lányok énekeltek. A vékony hangokat lassan, mélyen kísérte a két óriás dörmögése, és az ivásból orgia lett.
A bosnyákok mámorosan ott dőltek le aludni a szoba padlójára. Mély és tompa részegségüket hosszan és nehezen aludták ki. Déltájban ébredeztek, és kábultságuk még tartott, mikor ismét étel és bor került elébük. Két új lány vitte be. Künn nevetve mondták:
– A lábukat emelgetik és a vádlijukra mutogatnak.
Peti tanította őket:
– Csak integessetek nekik, hogy igyanak, az ital való a köszvény ellen.
A lányok integettek és a bosnyákok engedelmesen ittak. A kábultságból ismét mámorba estek, a mámorból a részegség orgiájába kerültek, mély, részeg álomba zuhantak, és az ébredés kábultságából újra ivásba jutottak. Amint felébredtek, újra inniok kellett, és amint részegek lettek, ismét fizettek.
– Mindíg a lábukat mutogatják, – nevettek a lányok, akik sorban mentek be hozzájuk.
A két óriás hatalmas ereje bírta a mámort és az orgiákat. Szálfatermetük nem roppant meg és részegségükben is nagyok, erősek, hatalmasak voltak. A lányok szerették őket: vad engedelmességük, óriás szelídségük, törhetetlen erejük és egész különös, exotikus, idegen mivoltuk meglepte és meghódította őket. – Egy hete voltak már a házban. Az utolsó napon szédülve, reszketve, ólomszínű arccal támolygott a két ember. Fekete szemcsillaguk félelmes volt a szemgolyó kitágult reszkető fehérsége közepette. Töméntelen sokat kellett inniok, hogy mámorosakká váljanak.
– Holnapig, holnaputánig – mondta az asszony – tart a pénzük. Azután kidobom őket.
Ekkor már be merték vinni a két bosnyákot a szalonba is. A két ember engedelmesen ment be és csendesen leült. Délután volt, egyedül voltak. A lányok mind bejöttek. A két bosnyák barna arcán aggasztó volt a petyhüdt sápadtság. Dideregve ültek és vacogott a foguk. Szemük nyugtalanul forgott és fuldokló, nehéz sóhajtásuk úgy szakadozott fel óriási mellükből, mint a hörgés.
– Adjatok bort nekik, – parancsolta az asszony.
Bort hoztak. A két ember nem nyúlt hozzá. Dideregtek.
– Igyatok hát, – kiáltotta az asszony.
A bosnyákok a hangra ráemelték nehéz szemüket; az asszony megijedt a pillantásuktól.
– Igyatok hát, – rikoltotta, – igyatok.
A két bosnyák nem mozdult. Nagy csend lett. Hallani lehetett, amint a foguk vacog.
Az asszony bosszankodott, a félelme miatt is, és őrjöngő dühbe dolgozta be magát.
– Igyatok, igyatok, disznók, – üvöltötte.
A bosnyákok szótlanul ültek. Alsó állkapcsuk egyre mozgott és nehezen túrta fel magát. Az asszony a vállukba kapaszkodott és rázta őket.
– Igyatok, igyatok.
Az egyik ember szája szélén hab jelent. Az ajak nehezen túrta a tajtékot. Az ember felállott. A szája kinyílott és egy harsanó hang, egy üvöltés erejű hördülés tört ki rajta. A hang megerősödött, egy pillanat alatt tompa bőgéssé vált, az óriási kezek megragadták a sovány asszonyt és a tajtékzó száj tágra nyílva meredt feléje.
A lányok sikoltozni kezdtek. Ekkor felállott a másik bosnyák is. Hörögve ontotta szája a tajtékot és egy kékruhás, vastag, fekete lányt kapott meg egyik kezével. A lány őrjöngve sikoltozott. Az óriás felemelte, összeroppantotta, hogy szinte érezni lehetett a csontjai szakadozását és beleharapott a fejébe. A másik ember mereven tartotta a dermedt, sovány asszonyt, de a sikoltozás hangjára felemelte magához és végigmart az arcán.
A lányok menekülni akartak. De a két óriás megindult. Előre rohantak és a szűk ajtónál összetorlódott csoportba estek. Óriási öklük belemarkolt a puha hústömegbe, zúztak, gázoltak, haraptak, üvöltve, hörögve és tajtékot túrva. Vakon, veszettül ütöttek, gázoltak és martak. Az ütésük és a marásuk nyomán vér bugyogott ki.
Letiportak, leharaptak mindenkit. A falat ütötték, az asztalt harapták és a székeket zúzták össze. A padlón leütve hevert az asszony és a lányok, a két bosnyák habos szájjal rohant fel és le, összeakadt és újra szétvált, tombolt és verte a levegőt és nekizuhanva a falnak, ők is oda hanyatlottak végre görcsökben fetrengve az asszony és a lányok mellé.