IV.

Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte. Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt, Bánóval, a társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy lemenjen, visszajőjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a munkájától elszakítani.

Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári életet ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a fekete kávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen mosolygásával, lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és már észre sem vette.

Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer meg is írt egy levelét, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy azonnal üljön vonatra… Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a levelét és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt.

Augusztus közepén egy délután, amint hazament aludni, álmosan, félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, fehér gallér.

– Ni, – mondta magában, – hogy megcsinosodott ez a rongyos.

Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a lány bizonyosan nem konyhaszagu többé.

– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt mi lesz belőle… Szobalány akar lenni…

Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott. A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle, az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei is kicsik és megfinomodtak…

Mikor lefeküdt, kinevette magát.

– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak én nézem más szemmel…

Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte; behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és elaludt.

Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe.

– Nagyságos úr, – mondta, – reklit vettem… Olyan meleg van…

Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.

– Igen, – mondta, – nagyon meleg van.

A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és alázatosan mondta:

– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent van… És a gyerekek is…

Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak.

– Bizony Julcsa, – mondta hálásan, – rossz így…

A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor megszólalt.

– Hová való maga Julcsa…?

– Losoncra, nagyságos úr.

Megint hallgattak.

– Hogy jött fel Budapestre? – kérdezte Vajda.

– Otthon is szolgáltam… Itt könnyebben boldogul egy lány…

Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében arról, mit kell most mondani.

– Hát… volt… e otthon… szeretője? – kérdezte végre dadogva.

– Nem volt nekem, – mondta bátran és hetykén a lány.

Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor hozzányult a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a keze, végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett.

– No… jól… van… Julcsa, – mondta dadogva. – Jó éjszakát.

Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a mocsok… Ez a rongy…