III.

Februárius negyedikén ujra nagy hó esett. Reggel kezdte és hullt az egész éjszakán át. Ábrám gróf éjjelre mindig nyitott ablakán keresztül jól hallotta a pelyhek melancholikus zenéjét és szive olyan hangosan, különösen dobogott, hogy nem tudott többé hanyatt feküdni, fölkelt és kezét kidugta az ablakon.

Nem is pelyhek, teljes, nagy, puha tollak estek a tenyerére. Olyan hó volt ez, mint a milyen nem esik a világon sehol, csak erre az erdélyi havasok fölött. Nem is havazás ez többé, mert az egész levegő-ég egy hó, a föld felett s az ég között egy fehér, puha, sürű, de könnyü elementum foglalja a levegő helyét. Mintha a világ ujonnan formálódnék, mintha a föld egyszerre más plánéta lenne… És mintha ez a különös állapot, ez a szomoru, félelmes, édes muzsika meg nem szünnék soha.

– Nagy hó, finom nagy hó! – mormogta magában a vak ur és odaült az ablakhoz, hogy jobban hallja, mint muzsikál az éjben neki egész operákat, regéseket, hősit, fényeset…

Milyen gyönyör hallgatni is ezt az ezüst éjszakát, hát még belemerülni testestől, lelkestől, nekiindulni a fehér végtelenségnek, a puha hullámokon, fekete vadat űzve. Menni, csak menni, loholni előre, sziklán föl, sziklán le, kis hegyi lóval szügyig merülni a havas szakadékba… Nem aludni, nem enni, csak be, be a rengetegbe!

A várkastély körül ötvenezer hold erdő terült el. Minden szál fa benne – Ábrám grófé. Tavaly ilyenkor harmincz napig vadászott benne és nem lelte végét. Pedig erőnek-erejével végére akart járni… Kidőlt mellőle mindenki, az urak a hidegtől feketére égett ábrázattal átszöktek tőle, előle Moldovába. Maga is, a fagytól olyan ábrázattal, mint az ében, visszatért a harminczegyedik napon.

Most ez jutott eszébe és haragudott magára. Ez egyszer ki kellett volna magát tombolnia, nem megfutnia gyáván, inkább meghalni, ott fagyni a hóban, pakulár lelt volna a holttestére és nem tudta volna, hogy kicsoda. Elásta volna, esett gödölyék mellé…

Megborzongott, a hó befujt az ablakon. Meghalni, nem. Tehetetlenül feküdni, nem parancsolni önmagával, tűrni a mint vele, fölötte csinálják a hókusz-pókuszt. Meghalni, elesni, olyan tehetetlenül, mint egy vén ló, a ki teleette magát friss luczernával.

Ilyen rettentő düh soha sem fogta el még állapota ellen. Fogait csikorgatta az éjben és szerette volna megrázni a kastély oszlopait, hogy fölötte összerogyjék az, és vele eltemessen mindent.

De a harmadik szobából, a nyitott ajtón át a kis Penészvirágnak, az asszonynak egészséges, édesded lélekzése hallatszott be. Úgy aludt, mint egy gyermek, mig a pitvarból izgatott és hangos, férfias lélekzetvétellel szunnyadt a kis Péter. Néha álmában szólt is egyet-egyet, kutyát, lovat szólingatott, kergette a vizslát a vadtól «csiba te!»

«Az éjjelt érzi!» – susogta Ábrám és hirtelen gondolva valamit, rányitotta az ajtót. A gyerek nyomban fölébredt és fölült vaczkán.

– Öltözz! – szólt Ábrám.

A gyerek magára kapta a bekecsét.

– Megyek valahová?

– Együtt megyünk. Húzz csizmát is. Menj ki, nyergeld fel Muczit meg Barabolyt. De ne verj föl senkit. A fegyver-szálából hozzad ki a Lazarinomat, vadászkést is hozz, magadnak is fegyvert, de nem göbecscsel hordót. Férfifegyvert, birod?

– Birom, hová megyünk?

– Ki. Nem szünik a hó, nézzed?

– Szűnik, mindjárt eláll. Hajnalra nem lesz.

– Ne beszélgess. Igyekezzél. Egy, kettő.

… Megindultak a Korabgyia felé. A hátsó ajtón mentek ki, hogy a kapus meg ne tudja. Valósággal szöktek, s az úgy tetszett a gyereknek, hogy szeretett volna nevetni. De nem mert, nem merészelt urára se nézni, a ki mereven, de bizonytalanul ült a kis hegyi lovon. Erősen fogta a kantárt és szorosan a gyermekhez tartotta magát:

– Vigyázz rám, ha Baraboly észre nem vesz valami bajt, te figyelj, szólj. Világos van?

– Akár nappal. Merre menjünk.

– Neki egyenesen a Korabgyiának. A bánya felé, a forráson tul, be a fenyvesbe. Jártál már ott?

– Nem, de megtudom. Messzebb van, mint a nyárfák?

– Messzebb. Három óra, de sietnünk kell, hogy ott legyünk pirkadás előtt.

Serényen poroszkált alattuk a két kis ló Nem esett velük semmi baj, Ábrám és még inkább lova tudta erre az utat. Ritkás erdőkön mentek keresztül. Halott vidéken, a hol még csak egy sármány se mutatkozott. Csak a hol a fenyvesek kezdődtek, ott látott a gyerek valami mozgó vörösséget.

– Róka! róka! kiáltá.

Nem szabadott reája lőnie.

– Majd benn a Korabgyiában! – szólt Wejér Ábrám egészen szeliden.

Ott akart űzni még egyszer vadat. Oda vágyott, annyi tűzzel, olyan éhséggel, hogy ettől az érzéstől alig tudott lélekzeni is.

– Oda, oda, siessünk.

Beértek a fenyvesekbe. A lovakat itt kellett hagyniok, bekötötték egy összeboruló fenyőpadmaly alá. A rövidebb, de a nehezebb út most következék. Kúszniok, mászniok, kapaszkodniok kellett. A vak ember egészen összevérezte magát, lélekzete is elfogyott, minduntalan kérdezte a gyereket, nincs-e itt mély?

– Nincs, nincs, csak ne tessék félni.

Nem félt, de a félelemnél egy sokkalta kegyetlenebb érzés kapta karmai közé. Fölfelé igyekezvén, úgy érezte, mintha egy rettentő mélységbe zuhanna lefelé, de nem egyenest, hanem hol erre, hol arra dobódva. És ez alatt egyre vérzett, minden pillanatban megütötte fejét, hogy szinte elszédült bele. A gyerek, mint egy mókus, úgy mászott előtte. Néha lenyujtotta feléje kezét s neki belé kellett fogódzkodnia.

Fölértek. Benn voltak a rengetekben. Megállhattak egyenesen. Pihenni, mindketten odatámaszkodtak egy fához. Perczekig nem tettek egyebet, csak lélekzettek. Előbb jól kellett lakniok ezzel az élettel itt, csak azután ocsudtak föl.

Már reggel volt. A sötét luczfenyők alatt világított a hó. Az erdő mélyében végig-végig rezgett a napnak egy erővel betolakodott szilánkja. Elhullajtott aranyszögek ebben az óriási kriptában, holott örökös szomoru zsolozsmákat, fájdalmas halotti énekeket zizegtek a fehéren mumifikált tű-lombok. Egy végtelen halotti mise, melyben a nagy, kinőtt fenyvek celebráltak, a törpe, koldus, kopott kis fák ministráltak. – Folytonos orgonazúgás, mely, ha elállt egy pillanatra, ujra kitört nagyobb erővel, olyan forte, hogy szinte beleszakadt az ég.

– Megfuladok, vágd szét a bekecsem gallérját! – nyögte Wejér Ábrám, szédülve a kéjtől, a fájdalomtól.

A gyerek megcselekedte a parancsot. A vak ember bele fogódzkodott a kezébe:

– Vigy beljebb, valami tisztásra.

Elvezette.

– Állíts egy nagy, széles törzsű fához. Add kezembe a fegyvert. Vadászni akarok.

A gyerek odaállította, maga pedig odahuzódott egy száraz törzs mellé és vizsgálgatta a fák koronáit.

Ábrám kezébe fogta fegyverét és kereste rajta a kakast. Keze most fázott, nem találta. Ingerülten akasztotta vállára:

– Nem látsz valami nyomot?

A gyerek elszaladt körülnézni, majdnem egy negyedóráig volt oda.

– De; róka- meg medvenyomot.

– Bizonyos vagy benne?

– Bizonyos.

– Nem félsz?

– Nem.

– Mit fogsz tenni, ha jönnek?

– Lelövöm.

– Majd csak én.

A vak ember ujra kezébe fogta a fegyvert, figyelt, hallgatódzott olyan szenvedélylyel, hogy arcza szinte eltorzult bele! Visszafojtotta lélekzetét is, hogy jobban halljon.

Hallott. A rengeteg megmozdult, a halotti kórus fölött diadalmaskodott az élet. Mindenfelé megmozdultak a vadak, ordasok jönnek csapatostúl, medve topog magányosan, maga alá törve a tűlevelű cserjéket… Még olyan vadak is, melyek nem tanyázhatnak itt, most el ide tévedének. A makkosból erre bujkál a rőt-vad és éles röffentésének karéneke hangzik… Rüggyent a szarvas-ünő… Fölötte fajdkakas szól, császármadár hullatja fölülről a havat…

És most mind e zaj egyszerre elfül. Hatalmas bőgés remegteti meg a végtelen, a visszhangos kriptát. A vak ember arczán kiüt a verejték, fejét odaszoritja a fához, világtalan szemeit tágra nyitja, kezével reszketve keresi fegyverének kakasát és suttogja magának:

– A bölény, ez a bölény!

Az utolsó bölény, melyet negyven évvel ezelőtt itt ejtett el apja, nem pusztult el, itt van, él, csörtet feléje rettentő robogással. Nekivadulva jön, mindjárt itt lesz a királyi vad, az első, a legnemesebb, a legerősebb, melyet ősei dárdával, buzogánynyal űztek, mert golyó nem fogta… A kihalt vadkirály, melynek fajtája ez országban elpusztult egészen, nincs már talán csak egy, az utolsó… –

– Hallod, a bölény! – suttogá Ábrám.

A gyerek nem értette, nem hallott semmit.

Wejér Ábrám hallgatta tovább, mint közeledik feléje, már látnia is kellene, már biztosan feketéllik… Jön, eltiporja rettenet.

Fölkapta fegyverét és lőtt a levegőbe.

A durranástól kijózanodott. Kietlen csend, egy feketeség volt körülötte. Sóhajtottak a fák, miserere deit zizegtek a lombok. Kripta volt ez, semmi élet sehol.

Egészen magához tért:

– Nincs itten semmi, gyerünk!

– Várnunk kellene, méltsás uram, valamit hallok, mintha ordas söprené farkával a havat…

Vártak egy kissé. A vak ember szótlanul meredt maga elé, a gyerek izgatottan mászkált a hóban. Egy félóra is eltelt igyen. Zaj hallatszott, megint elhallszott. A szellő is megállt szinte egy perczre.

Ebben a halotti csendben egyszerre megszólalt Wejér Ábrám. Rekedten beszélt, majd hirtelen olyan érczczel, hogy Péter megrémült belé.

– Kölyök, haza tudsz-e innen menni magadban?

– Haza.

– Jól van, derék gyerek vagy, állj velem szembe. Vagy tiz lépésnyire, ne nagyon távol.

A gyerek oda állott, Ábrám folytatá:

– Ne félj semmitől, nem lesz semmi bajod. Erősen meg van töltve a puskád?

– Meg! – motyogta a gyerek reszkető szájjal.

– Derék gyerek vagy, nem félsz. Nem szabad sohasem félned. Magyar vagy: tudsz-e egy zsoltárt? Mondd.

Péter mondta.

Ábrám gróf lehajtott fejjel hallgatta, majd rándított egyet vállain, egészen kiegyenesedett, kigombolta mellén a bekecset, hogy meztelen melle látszott és szólt:

– Vigyázz reám. Számolni fogok: egy, kettő, három. A mikor a hármat mondom, már czéloztál és lősz ide, de nem máshová, vigyázz!

A gyerek alig tudott már lábán állani. Kitörte a hideg, lázban volt egészen, szeretett volna elfutni, de nem tudott. Büvölet tartotta itt e tehetetlenül is óriás hatalmu emberrel, ezzel a királyi vadak legutolsójával, kinek világtalan szeme is jobban tudott parancsolni, mint mások ép tekintete…

Ott álltak egymással szemben. A gróf meztelen mellén szive helyére mutatva, a gyerek dideregve tartván kezében puskáját.

– Vigyázz! – kiáltá Ábrám. Emeld föl a puskát, czélozz.

A gyerek eszméletét vesztve, fölemelte fegyverét, nagy, csontos fejéhez, ahhoz a fejhez, mely kicsiben tökéletes mása volt annak a hatalmas főnek, mely ijesztően, parancsolólag büvölettel meresztette rá szemeit…

– Egy… hangzott érczesen.

– Kettő…

Mintha e pillanatban a gyerek láza egyszerre elmult volna. Egy másik láz kerekedett föléje. Az a vad tűz, melyet egy házasságot törő nagy ur lopott be az ő paraszti vérébe. A pusztitás, az öldöklés, a hősiesség, az akarat, a vér után való vágyakozás forró vágya… Keze nem reszketett többé, izmai megfeszültek, szeme megvilágosodott, czélzott és mikor a «három» felhangzott, annak második szótagja beleveszett egy durranásba – és abba a zajba, melyet egy hatalmas test zuhanása okozott a szűzi csendességben.