IV.

Mindjárt másnap levelet kapott a fővárosból. Tudta kitől jön, föl sem bontotta, visszaküldte. A látogatók elől bezárkózott. A gyermekeket megverte, ha nevettek:

– Meghalt az apátok, sirjatok! – ezt mondta, kiáltotta, susogta a kicsikék fülébe folyton. Azok nem tudták megérteni, de lassanként rajtok is erőt vett valami nyomasztó szomoruság; olyan csendesen voltak mindig, mintha a halott még ott volna a háznál.

A nagyobbikat kivette az iskolából, minek tanuljon. A kisebbet folyton kényesztette egy darabig, de egyszerre meggyülölte.

Ezután minden házi bajért a kis ártatlan volt a felelős. Ha a nagyobbik valamit eltört, az kapott ki, a ki még csak most tanult enni. Utoljára a dadájának kellett védelmébe venni az anyja ellen. Azt elcsapta és úgy maradt a kicsike magára, a testvére czipelgette, ápolgatta néha. Akkor, ha nem látta az anyja; előtte nem volt szabad, mert mindjárt rákiabált:

– Te, takarodol onnét, megint bepiszkolod magad!

A kis lány végre megunta ezt az elhagyatottságot, látta, hogy mindenkinek terhére van itt, hát fogta magát és elment. Roppant hamar határozta el magát a kicsi. Alig volt két-három napig beteg, nagyon könnyű volt meghalnia.

Az özvegy mégis csak megdöbbent, a mikor kiterítve feküdt előtte a vézna kis holttest – az ő teste-vére, a tulajdon gyermeke. Meg is ölelte hideg tetemét, de aztán otthagyta egy szó, egy köny nélkül a temetési szolgákra.

Most már lelke egész erejével egyetlen gyermekére bizta magát. Örökösen azzal volt, nem bocsátotta el maga mellől egy perczre sem. És esténként beszélt neki az apjáról.

Imádattal és úgy, hogy a gyermek nem értette, csak azt vette ki, hogy zokognia kell.

Néha éjszaka is felköltötte:

– Emlékszel-e még apádra? – kérdé ilyenkor. Egyszer azt felelte neki az álmos kis leány:

– Nem…

Másnap aztán egész nap elhalt apjáról beszélt neki. Egy darabig csak arról szólt, hogy milyen nagy, milyen jó volt az, de valamelyik nap magát kezdte becsmérelni:

– És én rossz voltam! – mondá.

A kis leány ijedten bámult a rossz anyára.

Az özvegy folytatta:

– Megcsaltam.

A gyermek mereven nézett rá, mintha értené, a mit mond. Pedig alig volt hat éves még és erre a korra is éretlen, satnya.

Nagyon rosszul táplálkoztak mind a ketten. Az asszony nem nyul a véres pénzhez, úgy határozta, hogy az egy krajczárig leányáé legyen. A holmikat adogatta el lassan-lassan, aztán vásárolt valami olcsó kötőgépet, azon dolgozott naphosszant egy kereskedő számára.

És ez a sanyargatás egy kissé kibékítette magával. Nyugodt napjai, sőt nyugodt hetei is voltak. Ilyenkor kiengedte a kis lányt az udvarra is.

Máskor mind a ketten valóságos börtönéletet éltek. Nem járt hozzájok már senki, a szegény rokonok végkép elmaradtak, látván, hogy nincs préda. Egy asszony-testvére volt az özvegynek, az fölkereste néha, de legutoljára, mikor ott volt, pénzt kért. Nem sokat, de mégis annyit, mely egy darab időre megmentette volna a nyomorúságtól.

– Nekem nem szabad ahhoz a pénzhez nyulnom?

És hiába sirt, könyörgött a testvér, nem nyult hozzá. Félt tőle; az összegről szóló takarékpénztári könyvecskét is elvitte a polgármesteri hivatalba, hogy ne lássa soha.

Csak a lányának emlegette néha:

– Majd te gazdag, nagy kisasszony leszel! Addig azonban nagyon is szegény volt a kis Mari. Éhes, kopott, elhagyatott. Majd türelmetlen lett, megunta a várakozást, betegeskedni kezdett.

És az asszony egyedül maradt. Nem volt többé senkije, a kivel a halottról beszéljen. A jövendő gazdag, nagy kisasszony a hogy elhagyta, vége volt annak a reménységnek is, hogy még jóvá tehet valamit.

El volt zárva előle minden út, hát megadta magát, nem törődött többé semmivel. A polgármester hivatalosan megkérdezte, mi legyen hát most a pénzzel, hogy a kicsike is meghalt.

«Akármi», – azt felelte az asszony és gépiesen irta alá az okmányt, melyet e kijelentésére eléje terjesztettek a városi urak. Beleegyezett hogy kórházat építsenek a pénzből; «jó lesz», azt mondta és nem törődött vele mit sem.

Elüldögélt otthon, néha beszélgetett a szomszédokkal és lassankint eladogatott mindent. Végre koldulni kezdett…