II.

Elment a boltba, nem minden szégyenkezés nélkül. A boltos csak nemrég utasitotta vissza két gyermekét, a kik kalapot akartak venni, de pénz tekintetében atyjuk hitelképességére utaltak. Szégyenkezve jöttek haza, különösen az egyik, a ki – barátjai és ellenségei állandó gunykaczajára, – már egy félesztendeje fezt hordott a fején. Ugy hivták: a «török», s gyakran megverték, mert a régi városban még élénken élt a muzulmánok emléke.

Tardonnainé kiválasztott egy igen diszes albumot. Olyant, amelynek eladható voltáról a kereskedő már rég letett. Szivesen adták neki hitelbe és rátukmáltak még egy divatból kiment keztyüt és egy aranypettyes kalapfátyolt.

Boldog volt; fölmelegedett. Az album csaknem tökéletes; Faust és Margit volt a födelén kiöntve nickelből. Gyönyörüen festett a szalon asztalán, daczára, hogy az ágy benn maradt, nem lehetett hová tenni. Ő jött hát be feküdni az albumhoz.

Nem hiányzott többé semmi, csak a fényképek az albumból. Valamennyi fotografiája volt, azt mind elpusztitották a gyerekek; pedig két igen fess ember, – rokonai, honvédtisztek – is megajándékozta egykor névjegy-alaku arczmásával. Férje irásai között nagynehezen rátalált a király, a királyné és a trónörökös arczképeire. Azokat helyezte el az albumban és estenden jóleső szomorusággal el-el nézte a szerencsétlen sorsú királyfit.

«Mily szép férfi, mily magas homloka volt!» mondá magában.

Egyelőre lelke nem kivánt semmit; betelt. Az jól esett volna neki, ha férje meglátja az albumot és számon kéri tőle, hogy honnan szerezte. El is készitette, hallotta is magában a párbeszédet:

– Honnan vetted?

– Vettem, kaptam.

– Kitől?

– Azt nem mondom meg. Ha én férfi volnék, tudnám, nem kérdeném?

Ő nevet, a férfi elhalványodik.

– Jól van, keresni fogom!

Nem, nem kereste. Pedig meglátta az albumot, a gyerekek figyelmeztették rá, a kik epekedtek utána és különösen szerették volna bevonni vasúti természetü játékaikba.

A férj éppen csak megnézte és csupán annyit mondott:

– Hol vetted, neked pénzed van a bőröd alatt is. És nekem agyon kell kunyorálni magamat, a mig egy pár krajczárt kapok tőled!

Egy kissé haragudott; az asszony viszonozta haragját és nem szóltak egymáshoz egy egész napon át. Másnap este azonban kibékültek.

Kint vacsoráltak az eperfa alatt: kenyeret májusi vajjal és snidlinggel; Tardonnai tartlin nyert a délután – bár egy krajczár nélkül ült le játszani – és hozatott egy liter sört. Megkinálta a feleségét, adott a gyermekeknek, igen enyhe, családias, sőt idillikus hangulat uralkodott közöttük. A vacsora minéműsége, avagy a snidling, az eperfa, a holdfény ellágyitotta valamennyiüket. Az adótisztné férje vállára hajtotta a fejét és a gyerekek örömére népdalokat dudorászott.

Később – rendbe hozván pipáit – odajött beszélgetni hozzájuk Búl Emil is.

– Emil! – mondá az adótisztné – ez szép név!

Magát az irnokot se tartotta most csunyának. A hold sütött és az irnok nadrágját hamarosan átváltoztatta ezüst-trikóvá. Arcza is egészen kellemetesre vált; sárgás, ritka bajusza az eperfa árnyékában tömött és fekete.

Férfias alak, kár hogy folyton pipázik. De most ezt is megbocsátotta neki, oly szelid hatást tett az irnok arcza, így a pipaszár csutorájával a szájában. Emil nem beszélt; rendesen igen keveset szólt, tisztes, uri, elit asszonyokkal úgyszólván soha. Az adótiszt mesélte a feleségének, – annak idejében jót is kaczagtak rajta – hogy az irnoknak, saját vallomása szerint, soha még nem volt szerelmi kalandja. Harmincznégy éves lett és ekkoráig csak azokat a szerelmi kalandokat ismerte, amelyek fölött a türelmes policzia őrködik.

«Mert becsületes ember!» gondolta most magában az adótisztné. Sajnálta; fájdalmas, sőt epekedő vonást vett észre az arczán.

«Igy szemben, en face, egy derék, megállapodott férfi!» jegyezte meg magának, amig a «kék nefelejts» dallamára valami helyi szöveget dudolt. És nem jutott eszébe, hogy mily közönséges az irnok alakja, amikor hivatalba megy. Pipával az utczán! A czipője mindig csikorog, úgy megy a padlón. Sokszor mosolygott rajta, amikor utána nézett. A fülei – a melyekkel rossz időben nem hall egészen tisztán – hátulról nézve oly nagyok és téglaveres a szinük. A kabátja szétválik és láttatni engedi kiült furulya-nadrágját.

«Rendkivül rosszul öltözködik, de mindegy, az arcza határozottan érdekes!» folytatta tovább néma megjegyzéseit az adótisztné. Majd megszólalt:

– Nem vétette le kegyed magát soha? – kérdé Tardonnainé, amig egy kissé reszelős kezeivel simogatta férje nyakát.

Arra gondolt, hogy jó volna az irnok arczképét betenni az albumba. De csak egyszer volt levéve, akkor is együttesen, több iskolatársával. Azonban készült arra, hogy levétesse magát.

Szakítottak a témával; csendesen élvezték az éjjelt. A gyerekek már lefeküdtek, részben aludtak is, részben az ágyban való jobb helyekért verekedtek.

– Oly szép a természet! – mondá Búl Emil.

Az asszony édesdeden sóhajtott:

– Egész éjjel is elülnék itt kint!

Az udvar csakugyan igen kedves és szines volt ezuttal. Az eperfa lombosodott, két kései almafa virágzott; a kis baraczkfákon már mutatkozott a gyümölcs. A fákhoz kötött szárító-köteleken fehér alsó-ruhák és az udvarbeli cselédek piros, kék és halványzöld kartonruhái lógtak. Azonkivül a melegviz – a város természetes mosó-bassinje – közel esett ide. Onnan békaszó és az asszonyok sulyokjának ritmikus hangjai hallatszottak át.

Tardonnainénak nem akaródzott bemenni.

– Oly nehéz a bucsu innen! – szólt, és amig elálmosodott férje vállaira nehezkedett, erősen megszorította az irnok kezét. Az ajtóban – az adótiszt már a czipőit vetette le – még egyszer megállt, még egy pillanatig gyönyörködött a természetben, még egyszer kezet adott Búl Emilnek és csendesen mondá:

– Vétesse le magát, kérem, én kérem: vétesse le magát!