IV.

Amikor a nagy Ágnes esküdött Dóra Arisztiddel, már nem laktam ott, hanem az esküvőre s az esküvő után a lakomára elmentem.

Az ebédnél az asztalfőnél ült Fialáné. Az arczáról lemosolygott a boldogság és büszkeség, mert lánya férjhez megy, de egyszersmind e boldog mosolygásban – mint viz tiszta tükrében a rideg, szürke, rút téli felhő – ott tükröződött a halál előlre vetődő árnyéka. De sem ő, sem senki nem látta azt, amit boldog emberek nem is szoktak látni soha, mert a veszedelem szine ismeretlen szemeiknek és a halál rettenetes árnyékát illuziók verőfénye födi tekintetök elől.

Fiala ujra bort hozatott. Nagyon dicsérte az étkeket. A gyermekek lázasan ettek és a nagy Ágnes Dóra Arisztiddal együtt olyan boldog volt, mint Fiala és Fialáné a nászuk napján.

… Este lett, amint elkerültem tőlük. Ágnes és férje egy-két perczczel ment el előttem, a gyerekek hangos sírása, éneklése, nevetése közepette. Zaj volt minden bizonynyal. És ez a zaj eszembe juttatta, amint a méhek rajt eresztenek ki magukból.

Egy félholt asszony volt előttem: haldoklásában is boldog, mert hitte, hogy még második unokáját is meg fogja látni.

Egy életkedvvel teli asszony ment ki előttem folytatni azt, mit boldog emberek elkezdtek.

Élni, csak élni és gyermekeket nevelni.