II.

Megvallom, mélyen gondolkodóvá tett, hogy Katóka, – a ki holnap vagy holnapután férjhez megy – nem egy olyan valakiért nézett komoran, kinek ifju egyénisége egy czilinderkalapban végződik. Alig vártam, hogy ujra találkozzam vele és szóltam hozzá így:

– Leány, beszélj hozzám minden reserv nélkül, tégy boldoggá és oszszad meg vélem szomorúságodat.

De akarom, hogy hagyjad el mind ama bájos füllentéseket, amelyek nélkül ti nem tud-tud élni. Amelyek titeket úgy megkülönböztetnek, bennünket ugy megcsalnak. Beszélj hozzám úgy, mint ahogy magaddal sem beszélnél mindig, mert évezredek óta arra vagy oktatva, hogy tenmagaddal szemben is tele légy reserve-vel…

Összebeszéltem minden bolondot, bámulva, csaknem úgy nézett rám, mintha okosnak tartana. Kihasználtam ezt a gyenge pillanatát és beszéltem tovább:

– Szakítsd le magadról ezeket a tekinteteket mind, mind. Fogalmad sincs, hogy mily iszonyu kéj lehet megnyilatkozni egészen egy leánynak, aki örökös bezártságra van kárhoztatva. A kinaiakról – igen a kinaiakról – azt mondják, hogy bolondok, mert kalodába teszik leányuk lábát. Kicsiség, az egész világ minden lányának egész lelke kalodába van szorítva… Katóka, ne félj, szabadítsd ki magad egy pillanatra. Beszélj, vagy felelj röviden mindazokra, a miket kérdezek.

Sokat kérdeztem, sok mindenre megfelelt. Legyenek e bájos mondások az én egyetlen titkos kincseim! nem is árulok el belőlük semmit, csak egyet, azt, hogy szomoruságának oka és tárgya: ismeretlen és tárgytalan.

De mégis… Homályosan emlékezett egy idegen férfiről.

A neve?

Alig hallhatólag, de mélységes gyűlölettel mondott Kató egy ismerős nevet. De nem beszélhettünk tovább, anyja jött ki a kertbe azzal az urral, akit előbb említett.

Egy csinos, de már nem fiatal ur volt. Hát ezt szerette volna?

Hisz erről köztudomásu, hogy az édes anyjának kurizál.