I.

Tegnap, az eskütéri állomáson a propellerre várakozva, szokás szerint nézegettük egymást, a kik egy pár percz mulva együtt fogunk hajókázni a hidfőig.

A várakozók zöme most is, mint reggelenként rendszerint, miniszteri hivatalnok, közöttük az én három fogalmazóm, mintha a Journal Amusant fiatal uraiból nyirbálták volna ki az elegáns alakjaikat. Egyforma kalap, egyvágásu szakáll, egyformán kivágott czipő és fekete selyem-harisnya. Ők a «The three Aladár’s»

De mit törődöm velök, a ki racscsol, még mindig lehet erős oszlopa a hazának. A fődolog, hogy egy leány is jön velünk. Egyedül álló, fiatal, alacsony, fejlődött, de vérszegény leány, a mai divat szerint, tehát elragadóan öltözve, az ünnepélyes s mégis könnyü és olcsó csipkediszü ruhában. Olyanok benne ezek a fővárosi leányok valamennyien, mint egy-egy herczegkisasszony, az én várakozó lányom, mint egy királyleány. Rátartó is, az Amusant eleven alakjai hiába környékezik és bár szemmelláthatólag fekete selyem-harisnya van rajtuk, nem méltatja őket egy tekintetre sem. Ellenkezőleg, leszalad a hajóhidhoz, s a mig megjön a propeller, elővesz egy levelet és elolvassa egyszer-kétszer. De olyan komolyan, olyan mélyen foglalkozik azzal, a mit olvasott, hogy vértelen arcza még fehérebb lesz, majdnem olyan, mint egy márvány mellszoboré. Oh, be különös fej is. Fekete haja szinte természetellenes, a mint kibugygyan keskeny homlokára és nagy, hosszúkás, sűrüpillás szemei mintha festve volnának a legsötétebb feketével a legvakítóbb fehérre.

És ez arcz nem változik akkor sem, a mikor mindnyájan elhelyezkedünk a hajóban. Mi férfiak künn az erkélyen, a leány a kajutben. Nem törődik velünk mitsem, észre sem veszi, hogy nézzük, újra olvassa levelét, halvány ajkait kinyitja öntudatlanul, hogy lélegzeni tudjon. Aztán egy automata szabályos, szögletes mozdulatával négyrét szakítja a levelet és darabonként kidobja az ablakon a Dunába. Mindenik darabka után olyan mozdulatot tesz, – megint csak gépiesen, – mintha utána akarna kapni és a levél negyedik részét abban a pillanatban, hogy ellökte, visszakapja ujra és beszorítja keztyüs tenyerébe. Aztán fölugrik és legelsőbb hagyja el a budai oldalon kikötött propellert.

Keresem a feljárón, eltünt. Leszaladok a partra, hátha a járatlan, hid alatti úton kerül föl a vizivárosnak. Csakugyan ott lépked lassan, szinte támolyogva a part szélén, egészen közel a Dunához. Olykor meg-megáll és benéz a folyam tükrébe. Magát nézi? A capote-ját igazgatja? Most hirtelen hátranéz, meglát és csaknem szaladva megy előre és mind jobban a viz szélén.

Fáradt lehetett, hamar elértem. Odaléptem hozzá és megszólítottam:

– Nagysád, látom most szédül, bocsánatot kérek, de ilyenkor nem szabad erre járni, a Duna úgy is szijja magába az embereket!

– Szíjja magába az embereket – viszhangozá halkan és ugyanazzal a hideg tekintettel nézett reám. Majd megelevenedett egy kissé, gőgösen összehúzta a szemhéjait és kérdé:

– Mit akar?

– Azt akarom… hogy magának valami baja van, menjen haza, menjen akárhová; a mig el nem megy innét, itt maradok mellette. Látom az arczán, azt akarja mondani, hogy: «Uram, ez tolakodás!» Hát igen, kisasszony, ez az. – Továbbá azt is gondolja: «névtelen lányt megtámadni így, gazság.» Igaz, és én egy szomorú gazember vagyok, a kinek különös gyönyörüsége telik abban, ha láthatja mint forr, fő, buzog a szerencsétlenség, és mint oszlik el, mielőtt beállana valamely bolond katasztrófa…

Mentünk előre a parton, csakhogy a viz szélén én lépkedtem. A leány hallgatott is reám, nem is. Egy-egy szó érdeklődést keltett benne és olyankor fölnézett, gondolkozott, mintha azt firtatta volna: igazam van-e vagy nem? Nem értett meg jól; mindaz, a mi az utolsó órákban történhetett vele, bizonyára megzavarta erősen. És végül egy idegen férfi gyors és erőszakos támadása, a mint betolakodik lelkének legbensőbb titkába és számon kéri tőle bajait, a miket egy pár perczczel előbb talán a vén Duna titoktartó keblén akart örökre elfojtani!

A márvány fölelevenedet, meleg világosság öntötte el a fehér arczot, belülről áradó fény. Tétovázva, szégyenkezve, de reám nézett:

– Jól van, haza megyek! – mondá egyszerüen, nyugodtan.

– De azt gondolja magában, hogy visszajövök?!

Nem felelt, bizonyosan igy gondolkozott. Faggattam tovább:

– Igérje meg, hogy nem teszi. Hogy micsoda jogon kérem én? Azon a jogon, a min maga is, más is, minden halandó ember köteles biztatni embertársát, ha látja, a mint a tehertől kifáradva, le akarja azt dobni magáról… Majd megszokja, majd könnyebb lesz, majd más lesz! Érdemes is, egy kis – szerelemért?

Erre a szóra elvörösödött. Szép arcza egyszerre olyan lett, mint Meduzáé, frou-froujának tincseiből egy pillanatra – nem lehetetlen – kigyók váltak.

Kihivóan és gyülölködéssel nézett reám, a férfira, a ki elbizakodott és vakmerő vagyok azt hinni, hogy mi közülünk valakiért…!

De csak egy szempillantásig tartott kedélyének ez a villámlása, a másik pillanatban egészen ellágyult, büszkesége, idegenkedése, energiája elmult, szemei megteltek könynyel, gyenge, elhagyatott leány lett, a ki megnyitotta szivét egy neki nem éppen antipatikus, de idegen fiatal ember előtt és elhaló, siró hangon rebegte:

– Nem, nem az… hanem a kenyér… a kenyér!