IV.

A «családfő» olyan hangon beszélte el mindezt, a mi arra vallott, hogy már másoknak is beszélte. Lassan vontatva, haszontalan körűlményességgel. Hideg borzalom fogta el szivemet, agyamat égő kiváncsiság tüzelte. Nem tudtam bevárni a beszéd sorját, felugrottam:

– Nos, megölte?

– Meg. Szerelmi találkozáson, egy nőrokonuknál, a ki a szerelmes pár czinkostársa volt. A fegyver a Jánosé… Az asszony mindjárt meghalt, két lövés érte az ajtóból; a szerető egy pár percz előtt ment el.

– És a férj?

– Azt hiszem, nem sejti, miért kellett feleségének meghalnia. Maga jelentette fel fiát, a ki nem töltötte még be tizennegyedik évét, tehát nem küldhető se fegyházba, se bitóra. Az apa mégis oda szeretné küldeni. Megesküdött: nem fogja látni többé.

– Hát még nem is sejt semmit?

– Nem. A dolgok úgy találkoztak. A fiú nem vallott semmit, csak ezt: «megöltem, haragudtam rá!» A nőrokon hallgatott, a férfi, a szerető, – annak mi oka volt volna lovagiatlannak lenni egy halottal szemben?

– És a háziak?

– Nem voltak. Cseléd se volt, a rokon – öreg kisasszony – egyedül lakott. Csak egy öreg, mulya házmestere.

De én tudom. Mit gondolsz, talán nekem kellene szólnom? De nem volna ez inkorrekt? És minek, micsoda czélt érek el véle; javítok valamit a fiu helyzetén, letörölhetem róla a gyilkosság bélyegét?

Új szivet, új emlékezést a régi helyébe, ha adhatnék neki!

Különben nem is érzi magát olyan rosszúl, mint gondoltam. Csendes mindig, a mióta nem láttam, nagyon elbutult. Benn a javitóintézetben lassan-lassan melancholikus lesz és onnan elviszik máshová…

De egy darabig még együtt lehet a kunok névtelen ivadékával, a fegyvertolvajjal, a ki még régebben visszakerült. Aznap, a mikor búcsúztam tőlük, láttam, hogy összevillan, szinte összekapcsolódik tekintetük. A szemük, mintha foszforeszkált volna, az egész arczuk, sovány, megnyult képük, mintha megvilágosodnék valami szokatlan sápadt fényben. Sohase lesz ilyen két szép tanulmányfejem.