II.

Mit tegyen?

Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben: névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat… Erre valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.

Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy egész arcza beleződült.

«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan, mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem beszélhette ki magát, mint rendesen Elkerülte e helyeket, a minthogy elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem – egy heti gondolkodás és időzés után – küldött maga helyett egy levelet, a melyben betegségét jelentette hivatali főnökének.

Nem hazudott, beteg volt csakugyan.

Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos, tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.

A lányok – a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre – rá is mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni vele.

«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»

A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég jól aludt.