IV.

És lejött, csakugyan ott volt.

A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:

– Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?

Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja el hangosan, a miket ő elmondott magának.

– Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül…

Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:

– Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket szeretek – én maga mellé állok, maga mellett maradok. Szeretem magát régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba, börtönbe is kellene menni vele!

A tied vagyok.

A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.

– Hagyjon el, szökjön a túloldalra! – szólt Dim Ferencz a lánynak. És az eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.