VII. FEJEZET.

Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza szélmalmoknak nézett.

Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.

Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel, varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most indúltak elibe.

A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe, a ki így kiálta föl nagy lelkesen:

– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!

Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.

De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az utakon elpotyogatni.

Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá szorítá.

– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés láttára.

– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s megküzdök velök életre halálra.

Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól, mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével mutatott.

– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját, a mit ez óriásoktól nyerünk!

– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony bizony meghallják. De micsoda óriások?

– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú, hogy van a kié két egész mértföldnyi.

Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen felvidámulva azt mondá:

– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám, hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a szél forgat s a malomkövet hajtják.

– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait – látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.

S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a szélmalmoknak.

Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy kiáltozott:

– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!

E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a szélmalmokra:

– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!

Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.

A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után kissé megint eszmélni.

– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a fejében.

– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni, nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!

– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva, mindig cseppentett szélmalmok voltak.

S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő csontja kiment a helyéből.

Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint – okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak, minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.

Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem lehet.

– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal, dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.

– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.

– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.

– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb enyhitő szere.

– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.

– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha nyúznának.

Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.

Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.

Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú, sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes vasvéget rá alkalmazta.

Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva, hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó képein merengve.

Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a következő fejezetben.