X. FEJEZET.

A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante szokatlan elevensége volt az eléidézője.

Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető kecskepásztoroknál.

Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart, mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?

Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak; merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.

Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az elmondásra.

Kora hajnaltól, majd egész délig barangoltak hegyen völgyön, ungon-berken keresztül, s még mindekkorig sem vettek észre semmi ellenséget, annak az egynek kívételével, a melyet forróságnak neveznek, s mely a nap heves sugáraitól származván, ez ellen küzdeni nem lehet, legfölebb megfutni, vagy félrevonulni előle valami terepélyes fának hűvös árnyéka alá. Szerencséjökre találtak ilyen menedékhelyet, egy gyönyörű völgynek ölében, a hol ezüst patakocska vágta ketté a körülötte terjedő bársonyzöld rétséget, melyet a hegy szeliden aláhajló oldalán, nagy, terepélyes, árnyékos fák szegélyeztek. A hely olyan volt, hogy pihenésre embernek állatnak egyaránt alkalmasabbat keresve sem lehetett volna találni.

Mindketten leszálltak s mind a szamarat, mind Rocinantét kicsapván a gyönyörű gyepre, hogy kényök-kedvök szerint legeljenek: elévették a tarisznyát s minden teketória nélkül, barátságos megegyezésben s egymás társaságában úr és szolga együtt falatoztak a mit épen találtak. Sanchonak esze ágába se jutott, hogy Rocinantét talán még meg is kellene nyügözni; hiszen ő olyan jámbor párának ismerte egész utazásuk alatt, hogy az még akkor se nyargalóznék, ha gazdája sarkantyúval, s korbácscsal parancsolná is.

De imé mi történt?

Szamár és paripa jó messzíre el-legeltek már a pompás rétségen, mikor egyszerre Rocinante fölemelte a fejét s füleit kezdé hegyezni.

A völgység tulsó részéről valami dobogás hangzott. Rocinante körül nézett s egyszer csak a hang irányában el kezdett csendesen koczogni.

A következő pillanatban egy egész ménes lepte el a másik oldalról a völgységet, s Rocinante, mint a lovaknak szokásuk, közelről is meg akarta látni a maga fajtájabeli állatokat. Ficzkándozó kis csikók nyargalóztak a ménes körül, ezek azonban a hórihorgas gebétől annyira megijedtek, hogy nagy nyerítéssel rohantak vissza a ménes közé, mely egy pillanat alatt annyira megzavarodott, hogy a csikósok alig tudtak hová lenni haragjukban.

– Hajtsátok el azt a gabanczot! – kiálta az egyik csikós – bizony még megszalasztja az egész ménesünket.

Három négy legény csakugyan szót is fogadott, s ki karikással, ki doronggal, de csak inkább ijesztésül mint rosz szándékkal, feléje mentek Rocinantenak. Ebbe azonban szegénybe, mintha csak a gazdája büszkesége szállt volna bele vesztére, egyszerre olyan makacsság szorúlt, hogy nem akart tágítani semmi áron, hanem még közelebb törekedett a méneshez.

Most már a csikósok se vették tréfára a dolgot, s a somfa hájjal jól megkenegették Rocinante ösztövér oldalát, ugy hogy az a nagy simogatásra, czirógatásra akaratlanul is a földre terült s messziről, ugy látszott, eddig talán ki is adta már a páráját.

Don Quijote és Sancho Panza pedig mesziről látták az egész jelenetet, s habár a bajt sejtve, azonnal felkerekedtek, hogy Rocinante segítségére siessenek, de még fele utján se voltak, midőn látniok kelle, hogy a nemes állat hogyan rogyik össze, s hogyan hanyatlik a földre, mint valami magas mezei virágszál, a mít a pajkos gyermek egy botütéssel derékon ketté tört.

– Megölték páratlan dicső lovamat! – kiáltá Don Quijote, azonnal kardot rántva – halál érte mindnyájokra, ha ezeren volnának is.

S azzal rohant előre; Sancho is utána zötyögött, de nem annyira azért, hogy küzdeni akart volna, hanem inkább hogy urát a veszedelemtől visszatartóztassa, mert egyre azt kiáltozta:

– Megálljon, nagyságod! Huszan is vannak, mi meg ketten, bizony paczallá aprítanak!

– Én magam száz vagyok! – kiáltá vissza Don Quijote – de lovamat boszulatlan nem hagyom!

A csikósok le akarták csitítani a haragos embert, s oda kiáltottak feléje:

– Nem döglött meg, szuszog még!

De az a durva goromba beszéd, hogy Rocinantéról igy szóljanak, ez csak olaj volt a tűzre, s alig hogy Don Quijote az első csikósnak közelibe jutott, se nem kérdve, s nem hallva semmit, oly hatalmas vágást intézett feléje kardjával, hogy ha szerencséjére ideje-korán el nem kapja a fejét, egy helyett kettő lesz belőle. Igy azonban a kard csak a bő bekecset hasította ketté, úgy hogy a gyapjas része egész hosszában mindjárt kibuggyant.

A csikósok látták, hogy ez már csakugyan több kettőnél, s ez a hóbortos ember igazán megöldösné valamennyiöket, botra keltek s egyszerre négy-öt is odakoppantott a vaspánczélra. – – Fegyverre Sancho! – kiáltá Don Quijote – ezek nem lovagok, ezeket te is vághatod!

Már hogy akarta-e Sancho vágni őket, vagy sem, azt nem tudom megmondani; hanem annyi szent, hogy vágni csakugyan nem tudta őket, mert alig hogy oda érkezett, abban a pillanatban ugy oda sóztak a nyaka közé, hogy ijedtiben-e, fájdalmában-e, de mindjárt a földre terült. Don Quijote is oda gurúlt Rocinante mellé, azonban még ekkor is mindegyre szurkálván ellenségei felé s halált kiáltozva rájok: a botok bizony oda is követték őket, s addig tartott a csépelés, mig aztán kar is nyelv is mozdulatlanokká válltak.

Ekkor azonban magok a csikósok is megszeppentek, hogy talán tul is mentek a határon s többet ártottak mint a mennyi szabad lett volna: szükségesnek s czélszerűnek látták tehát, hogy kereket oldjanak s mentül előbb odább álljanak. A mily gyorsan csak lehetett, összeterelték a ménest s nagy dobogással elhajtották, mely zajnak lecsendesültével megint az az ünnepélyes csönd lett uralkodóvá a völgységen, mely e kies tájat a pórúl járt két kalandorral ideérkeztükkor oly nagyon megkedvelteté.

Ez ünnepélyes csöndet azonban nem sokára fájdalmas nyöszörgés zavarta meg. E nyöszörgés pedig Sanchotól származott, ki is, mihelyt kábulásából magához tért s fejét valamennyire forgatni tudta, látva hogy ott van gazdája közelében, igy szóla hozzá:

– Señor Don Quijote, ah señor Don Quijote!

– Mi kell, fiam? – válaszolt a lovag ép oly nyögdelő hangon mint megporhanyított fegyvernöke.

– Arra kérném, a Krisztus szerelmére – felelé Sancho – adjon nagyságod egy-két kortyot annak a Fura-Blas-nak italából ha ugyan itt van nagyságod keze ügyében; hátha épen ugy használna az eltörött csontokról is, a hogy a sebekről használ.

– Bár itt volna, oh én szerencsétlen! – viszonzá Don Quijote – mi bajunk lenne akkor?! De lovagemberségemre mondom néked, Sancho Panza, hogy – ha csak a sors másként nem rendeli – kétszer huszonnégy óra eltelte előtt, csinálok belőle egy pintet, vagy meg ne tudjam mozdítani a kezemet.

– De hát arról mit gondol nagyságod, hogy a lábunkat mennyi idő alatt tudjuk megmozdítani?

– A mi engem illet – nyögé a lovag – azt a napot magamra nézve csakugyan nem tudom megmondani. De magam vagyok az oka, mert nem lett volna szabad kardot rántanom olyan emberek ellen, a kik nem voltak hozzám hasonló lovagok; s igy az a meggyőződésem, a hadak istene azért bocsátá rám e büntetést, mert megszegém a lovagrend törvényeit. A miért is Sancho barátom, jól megjegyezd a mit most mondok: ha valaha látod, hogy ilyen csőcselék bántalmaz bennünket, ne várd, hogy én ragadjak kardot, hanem te ránts fegyvert azonnal, s szabdald, aprítsd kényed kedved szerint. Ha aztán netalán lovagok jönnek segítségökre, akkor majd én állok eléjök, s megvédelmezlek egymagam száz ellen is, mert ugy hiszem ezer meg ezer esetből volt alkalmad immár megyőződhetni a felől, mily messze terjed ezen én hatalmas karomnak hősisége.

Ezt mondta nyögve, ott azon a helyen, hová egy két csikósbojtár fütyköse terítette le szegényt; ily elbizakodottá tette a bátor vizcayin nyert diadala.

Sancho Panza azonban nem fogadta valami nagy tetszéssel urának e figyelmeztetését, s meg nem állhatá hogy ne azt felelje rá:

– Én békeszerető ember vagyok, uram, jámbor, nyugodalmas s el tudok tűrni akárminő sérelmet, mert feleségem, családom van, a kiket el kell tartanom s fölnevelnem. Azért tehát jusson nagyságodnak is tudomására, minthogy parancsolnom nem lehet: hogy én bizony semmi esetben sem fogok kardot rántani sem paraszt sem lovag ellen, s e mostani órától kezdve, fogadom istenemre, megbocsátok minden sérelmet melyet ellenem valaha elkövettek vagy ezentúl elkövetnek, – szóval, én nem verekszem, nem veszekszem senkivel a világon.

Gazdája, ezen szavak hallatára igy felelt:

– Hiszen, bárcsak lélekzetet tudnék venni, hogy könnyebben beszélhessek s hegyiről-tövire elmondhassam, bebizonyíthassam, milyen téves gondolkozás ez a te gondolkozásod. Belőled nem a békeszeretet, hanem a gyávaság beszél. A gyáva fegyvernök pedig nem méltó arra, hogy jutalom üsse a markát.

– De hát a tarkóját, uram, meg a nyakát? – kérdé Sancho – ha arra méltó? Mert az enyimet ugyancsak ütötte. És kérem is nagyságodat, legyen szives megmondani, gyakran szokott-e az ilyen ne-mulass eléfordulni, vagy csak ugy bizonyos, meghatározott időben mint a hold-ujság? Mert én a mondó vagyok, ha még kétszer így megtánczoltatnak, harmadszor akár ne is fáradjanak, mert mi ugyan el nem járjuk, ha csak az irgalmas Isten kegyelme, csodamódon fel nem támaszt bennünket.

Lovag és fegyvernöke még tovább is folytatták ezt a kedélyes párbeszédet ama kényelmes helyzetben, mozdulatlanul, odaterítve a rét gyepére.

Végre Don Quijote mégis csak megsokalta ezt a dicsőséget s megparancsolá Sanchonak, vegyen erőt magán, álljon talpra és segítse őt is felállani.

Sanchoban az akarat nem hiányzott, de annál inkább a tehetség. Próbálta jobb lábbal, próbálta bal lábbal, csak nem ment az egy ideig. Végre aztán harmincz jajjal, hatvan sóhajtással és százhúsz ilyen olyan – adtával az ellen, a ki ide hozta, mégis csak feltápászkodott s ki akart egyenesedni. De már itt cserben hagyta minden erőlködése; megállni csak megállt szegény, hanem olyan görbén mint valami török kard. Így biczegett oda Rocinantehez, s legelőször csülökre állítá azt, de meg nem állhatta, hogy a felnoszolás közben öklével egyet-kettőt ő is ne döfjön a sovány bordákon, s fogai között azt ne mormogja:

– Bár a cserző varga áztatta volna hamvasába a ránczos bőrödet huszonöt esztendővel ezelőtt! Ha te nem lettél volna, minket se raktak volna meg ilyen kegyetlenül.

Azután szamarát hítta, s az engedelmes, okos állat (ebben az esetben legalább mind a négyök között csakugyan a legokosabb) szépen odakoczogott gazdájához. Sancho Panza most nagynehezen erre a szürkére emelte fel Don Quijotét, Rocinantet csatló szíjra fűzte, szamarát pedig kötőféken fogva útnak indúlt először arra, a hol olyan békén falatoztak, s itt hagyott minden holmijukat összeszedte; azután, csak úgy találomra, arra felé, a merre az országútat sejtette.

Mielőtt azonban a szép, kies völgységből végkép eltávoztak volna, meg nem állhatá, hogy vissza ne fordúljon, mérges szemmel haragos tekintetet ne vessen a völgyre s azt ne mondja:

– No nem hiába siralom-völgyének nevezik ezt a mulandó világot! Tudom, itt járt ebben a völgyben az is, a ki legelőször annak nevezte!