XII. FEJEZET.

Két ellenséges nagy hadsereg találkozik egymással.

Alighogy Sancho gazdájához érkezék, Don Quijote e szavakat intézé hozzá:

– Most már csakugyan igazán hiszem, kedves Sanchom, hogy az a vár, vagy fogadó kétségkívül meg van babonázva, mert olyan vakmerő játékot, a milyet véled űztek, valóban egyedűl a légben röpködő szellemek űzhetnek.

– Ha lepedő van kezökben – mormogá Sancho mérgesen – a mit a négy sarknál fogva tartanak. De hagyjuk ezt! Elmúlt esőnek nem kell köpönyeg.

Don Quijote e szavakra megrántotta lova kantárát s a fogadó felé készült visszafordulni.

– Tehát te valóban azt hiszed, hogy közönséges emberek voltak? – kiálta fel a fegyvernök szemébe nézve merően. Akkor jer, forduljunk vissza, s rettenetes boszut állok rajtok, ha százezeren volnának is!

Sancho majd halálra ijedt ura e szándékának hallatára. Szinte érezte már, hogy az elbűvölt mór megint ujfent hogyan püföli, azok az ép-kézláb szellemek pedig hogyan röpitgetik ismét a levegőbe; s nehogy ez az aggodalma valósággá váljon, ura lecsendesítésére igy válaszolt annak kérdésére:

– Jaj, dehogy voltak azok közönséges emberek, dehogy voltak! Olyan erős volt mindegyik, mint egy egy bika, s nem is hiszem, hogy nem a szarvukkal lökdöstek fel a levegőbe.

– Akkor hát mégis nekem van igazam – mondá Don Quijote, Sancho kimondhatatlan örömére megint elfordítva lovát a vendéglő felől, – s ez egy elbűvölt, megbabonázott hely, a melyben szellemek űzik ármányos mesterségöket. Azért nem tudtam én a falon áttörni hozzád, hogy segítségedre siessek, – nem hiába: a szellemek varázsa ellen még a kóbor lovagnak sincs mindig elegendő hatalma.

– Már ugy látszik – toldá meg Sancho, szamarával ura mellett ballagva – s a mint én tapasztaltam, ilyen elbűvölt szellem több van a világon mint élő ember, s azért az én rövid eszem felfogása szerint, jobb is lenne nekünk visszatérnünk a mi falunkba, mikor épen most áll javában a takarás s a mi kicsink van, az után néznénk a helyett, hogy – a mint mondani szokás – Pontiustól Pilatushoz barangoljunk s a cseberből vederbe jussunk.

– Nem értesz hozzá! – mondá Don Quijote. – Hallgass és türj békén, s lesz még idő mikor tulajdon szemeddel látod meg, mily dicsőséges a kóbor lovagság kalandozása. Avagy monddsza csak: lehet-e a világon nagyobb boldogság, s vajjon mi ér föl azzal az örömmel, midőn az ember valami csatát megnyer vagy ellenségén diadalmaskodik? Semmi, kétségkivül semmi!

– Meglehet, hogy úgy van – felelt Sancho – ámbár én bizony nem tudom, csak azt tudom, hogy mióta kóbor lovagokká lettünk, vagyis jobban mondva nagyságod lett azzá (minthogy engemet nem lehet ezen tisztes rendhez számítani) mi ugyan soha se nyertünk csatát, kivéve azt az egyet a vizcayi ellen; de nagyságod még abból is félfüllel meg fél sisakkal kevesebbet hozott el, mint a mennyit belevitt.

– Épen ez az, a mi engem annyira bánt! – zörrent fel Don Quijote – s jól emlékezhetel, hogy még akkor megfogadtam, nem nyugszom addig, a mig megrongált sisakom helyébe olyant nem szerzek diadalmas csatában, a melyet a világ leghíresebb kóbor lovagja is irígyelni fog tőlem. Ezt fogadom, ezt beváltom, s mig be nem teljesül, addig senki nekem a hazatérésről szólni se merészeljen.

Sancho vette észre, hogy gazdája kissé fel van indulva, s azért czélszerűnek látta, legalább egyidejig, szótalanúl folytatni mellette haladását.

A múlt éjjeli álmatlanság s törödelem sokkal inkább az álmot tették kivánatossá mindkettejöknél, semmint a falatozást, a miért is alighogy a déli nap heve ellen árnyékba vonultak, Rocinantét és a szamarat kicsapva a legelőre, lovag és fegyvernöke szép csendesen elszunnyadtak.

Frissitő álmuk jó sokáig tartott, mert a mire fölébredtek, a nap már nyugat felé folytatta pályáját. Ők is utra keltek azonnal, de alig haladtak egy órafolyásig, Don Quijote egyszerre felfigyelt, s észre vevé, hogy az uton, a melyen mentek, nagy és sűrű porfelleg jő szembe vélök. Mihelyt ezt megpillantá, szokott hevességével s élénkségével igy szóla Sanchohoz:

– Ez a nap az, oh Sancho, melyen nyilvánvalóvá kell lennie, minő szerencsét tartogat a sors az én számomra. Ez a nap az, ismétlem, melyen – mint eddig minden esetben – ki fog tűnni karomnak hősisége, s melyen oly tetteket fogok véghezvinni, melyek méltók lesznek arra, hogy a jövendő századok csodájára, a hir könyvébe följegyeztessenek. Látod, Sancho, azt az előttünk emelkedő porfelleget? Roppant hadsereg verte föl azt, különféle és megszámlálhatatlan nemzetségek hadai, melyek ott merészen elényomulnak.

Sancho akkorára kimeresztette mind a két szemét, a mekkorára csak bírta, de semmi hadsereget sem tudott észrevenni, csupán két nagy porfelleget, mely a nap hevétől hamuvá égetett országuton felgomolygott.

– Akkor hát két olyan hadsereg van itt – mondá Sancho – mert ime az ellenkező oldalon hasonló porfelleg emelkedik.

Don Quijote arra fordult, hogy a valóságról meggyőződjék. S ime látta, hogy csakugyan úgy van, s rendkivüli örömre gerjedett, mert valóban azt képzelte hóbortos könyvei által megmételyezett agyában, hogy a mint azok irják, ugy jön itt is szemközt egymással két hadsereg, melyek ott akarnak találkozni s megütközni a téres mezőségen.

Pedig azt a porfelleget, a melyet látott, két igazán nagy juhnyáj verte föl, melyek egy és ugyanazon uton jöttek egymással szemközt, s melyeket a felkavart por miatt nem lehete mindaddig tisztán kivenni, a mig egészen közel nem jutottak. Az irtózatos porfellegből egy egy pillanatra szamárháton ülő juhászok, vagy gyalog terelő bojtárok alakja tűnt elé s ezek fel-felhangzó kurjongatása vegyült a nagy nyájak fejkábító szakadatlan bégetése közé. A zaj, a kilátszó és eltűnő alakok, s egy-egy vasas végű pásztorbotnak néha néha megcsillanása szentűl azt hitették el a képzelgő lovaggal, hogy itt csakugyan mindjárt rettenetes harcz lesz kítörőben. Ezt olyan határozottsággal állította, hogy Sancho maga is elhitte, miért is megszeppenve odasugta gazdájának:

– Mit tegyünk most, uram? Nem legjobb lenne tisztességesen eloldalogni a míg észre nem vesznek?

– Micsoda – förmedt rá Don Quijote – megfutni a veszély elől?! Megszökni a szerencse marokkal szórt áldásai elől?! Hát azt fogjuk tenni a mit illik, odacsatlakozunk a csekélyebb számúakhoz és segítségére megyünk a gyengébbeknek. S tudnod kell, Sancho, hogy azt a hadat, mely szemközt jő velünk, Alifanfaron, ama hatalmas császár hozza és vezérli, a nagy Trapobana sziget uralkodója. Ezt a másikat pedig, a mely hátunk mögött nyomúl előre, az ő ellensége a Garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolin, ki e nevet onnan nyerte, mert mindig felgyűrt ingújjal s meztelen karral ront a csatába.

– S miért haragszik ez a két főúr oly nagyon egymásra? – kérdé Sancho.

– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez a Alifanfaron egy dühös pogány, a ki nőül akarná venni Pentapolin leányát, ki igen szép s rendkivül kedves kisasszony és keresztyén; atyja azonban nem akarja oda adni a pogány királynak, mig ez előbb le nem mond az ő hamis prófétája Mohammed vallásáról s a leány hitére át nem tér s meg nem keresztelkedik.

– Szakálomra mondom – kiálta fel Sancho Panza – ez a Pentapolin egészen emberem! No már e mellé magam is odaszegődöm, s legyűrök érte egyet-kettőt az ellenségéből.

– Ugy épen azt fogod cselekedni, a mit tenned illő, kell és szabad is – viszonzá Don Quijote – mert az ilyen nagy csatákba való vegyülés alkalmával, nem nélkülözhetetlenül szükség, hogy valaki épen felütött lovag legyen.

– Nagyon meghiszem – mondá Sancho. De hová tegyük addig ezt a szegény szamarat, hogy azután megint egészen biztosan rátaláljunk, ha a csetepaténak vége lesz? Mert ilyen paripa hátán, azt tartom, csakugyan senki fia sem ment még eddig háboruba.

– Az igaz – mondá Don Quijote – s legjobb lesz, ha saját sorsára bizod. Ha odavesz, az se nagy baj, mert ha győztesek maradunk, lesz itt annyi ló, hogy bizony nem tudom én, még Rocinantet is nem cserélem-e fel másikkal. Most azonban vigyázz rám figyelmesen, mert azonnal elsorolom előtted mind azon főbb lovagokat, kik e két hadseregben szolgálnak. S hogy őket annál jobban megláthasd és megjegyezhesd magadnak: jer vonuljunk félre ama dombocskára, mely amott emelkedik s a honnét a hadseregeket áttekinthetjük.

Igy is cselekedtek s ott foglalának helyet egy halmon, honnan igen jól meg lehetett volna látni a két nyájat, melyeket Don Quijote hadseregeknek tartott, ha a felvert porfelleg nem gátolá s akadályoztatá vala szemöket. A lovag azonban szokása szerint képzeletben látva azt, mit a valóságban sem nem látott sem nem láthatott, emelt hangon így kezde szólani:

– Az a lovag, kit amott látsz a sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel czimerül, az a hős Laurocalco, az ezüst hid örökös ura; az a másik, az arany virágokkal, kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, az a félelem gerjesztő Micocolembo, Quirocia nagyherczege; az a másik, óriás tagjaival, az előbbitől jobb kézre, az a soha meg nem rettenő Brandabarbaran de Boliche, a három Arabia ura, a ki kigyóbőrbe van öltözve s pajzs gyanánt egy ajtót hord, mely hir szerint ama templom ajtainak egyike, melyet Sámson dönte romba, midőn saját halála árán vett boszút ellenségein. Most azonban fordítsd tekintetedet im e másik oldalra, s ott fogod látni azon hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzetett Timonel de Carcajonát, az Uj-Vizcaya herczegét, kinek pánczélöltönye négy színből áll, kékből, zöldből, fehérből és sárgából, pajzsán pedig a biborszín mezőben aranymacskát visel ezen felirással: „Miu.“ a mi kedves nejének kezdő szótagja, ki – a mint mondják – a páratlan jóságú Miulina, Algarbe herczegének, Alfeñiquennek leánya. Amaz, ki azon hatalmas mén hátára nehezül s a ki a hó fehérségéhez hasonló fegyverzetet visel, s fehér pajzst, czimertelent: az, ujoncz- lovag, franczia származású s neve Pierres Papin, az Utrique báróságok tulajdonosa. Az a másik, ki ama csíkos könnyed zebrának oldalait veri vassarkantyuval s égszín kék öltönyt visel, az Nervia hatalmas herczege, Espartafilardo del Bosque, a ki pajzsán jelvénye gyanánt egy csirágot hord ezen spanyol felirattal „Szerencsém hajt!“

Ily módon számtalan lovagot nevezett mind az egyik, mind a másik hadseregből, mindnyáját úgy képzelve maga elé s valamennyinek maga rögtönzött fegyverzetet, színeket, czímereket és jeligéket, a mit mind, de mind a maga tulajdon elcsavart eszéből meríte. Félbenszakasztás nélkül így folytatá:

– Ez a szemben álló hadsereg különféle nemzeteknek népeiből áll: imitt azok foglalnak helyet, kik a nagyhirű Xanthus édes vizét iszszák; amott azok, kik Boldog-Arábiában a legfinomabb és legdrágább aranyat mossák. Ott a numidiaiak, a kiknek csak kötve lehet hinni, ott a persák, kik íveikről és nyilaikról híresek, a partusok és médek, kik visszafutamlással harczolnak; távolabb a sátorverő arábok, azután az ép oly fehér mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú éthiopok, s más számtalan nemzetbéliek, kiknek arczát látom és felismerem ugyan, azonban nevökre nem emlékezem. Ebben a másik hadseregben pedig itt jönnek azok, kik az olajfás Bétis kristálytiszta forrásait iszszák, és azok, kik arczukat a mindig gazdag és aranyos Tajó nedvével simítják és fényesítik; s azok, kik a fenséges Jenilnek hasznos habjait élvezik, s azok, – ott, ott azok az aranykalászokkal koszorúzott gazdag manchaiak, a gót vér régi maradványai, kik a hullámos Pisuergábán fürdenek, mely a világ első folyam-fürdeje lenne, csak oly sokszor ki ne száradna, s csak ajjal-bajjal felfogott vizében olyan átkozott rosz szagú kendert ne áztatnának!

Teremtő szent Istenem! De hány meg hány országot említett, hány meg hány nemzetet sorolt elé még ezeken kivül, s valamennyi nevét oly gyorsan pergette le nyelvén, hogy Sancho kábultában majd ledőlt a szamaráról. Jobbra balra nyujtogatta a nyakát, szeme szája nyitva volt a nagy nézésben, mig utóljára megint csak szokott kételkedése vett erőt rajta s e szavakban fakadt ki:

– Most mindjárt az ördög vigyen el engemet, ha mindazon emberek, vagy óriások, vagy lovagok közül, a kiket nagyságod felsorolt, csak egyetlen egynek a kis körme mutatkozik is ezen az egész tájékon. Én legalább csakugyan egyet se látok, s tartok tőle, hogy az egész megint olyan varázslat lesz, mint a múlt éjszakai kisértetek.

– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltá fel Don Quijote – avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását, s a dobok pörgését?

– Nem hallok én semmi mást – viszonzá Sancho – mint juhok és birkák töméntelen bégetését.

S ez valóban így ís volt, mert a két nyáj már egészen közelökbe érkezett.

– A félelem az oka, hogy se látsz, se hallasz – jegyzé meg Don Quijote kicsinylőleg. – Vonulj félre, s hagyj magamra engemet, vagyok én egymagam is elegendő arra, hogy győzelmet szerezzek azon félnek a melyhez csatlakozom.

S e szavak kimondása után tüstént sarkantyuba kapta Rocinantét, s az előre szegzett dárdával, a lovától kitelhető legnagyobb sebességgel száguldott alá a dombocskáról.

Sancho utána kiabált:

– Forduljon vissza, señor Don Quijote! Megálljon! Látok már, tudom már! A nagyapám szakállára esküszöm: semmi egyebet mint juhokat és birkákat készül megtámadni! Megálljon! Hiszen csak a vak nem látja, hogy nincs itt se óriás, se lovag, se oroszlán se macska, se fegyver, se paizs, se égszinkék, se pokolfekete. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen irgalmas bűnös lelkemnek!

Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem a helyett inkább fenszóval kiálta:

– Rajta vitézek, kik a neki gyürkőzött karu bátor Pentapolin császár lobogóit követitek s azok alatt harczoltok, utánam, csak utánam valamennyien, s meglátjátok mily könnyű szerrel állok boszút az ellenségen, Alifanfaron de la Trapobanán!

Ezeket mondván közibe rontott a juhnyáj seregnek s oly bátorsággal és hevességgel kezdé az állatokat felnyársalgatni, mintha valósággal halálos ellenségeit öldösné.

A pásztorok és bojtárok, kik a nyájat hajtották, rákiabáltak hagyjon fel vele, azonban látván, hogy ez mind nem használ, leoldották parittyáikat s füleit hatalmas kavicsokkal és kövekkel köszönték.

Don Quijote föl se vette a köveket, hanem majd ide majd oda ugratva felkiálta:

– Hol vagy, kevély Alifanfaron? Jer szembe velem ki, egyes magános lovag vagyok, ki szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni s életedet venni annak büntetéseül mit a garamantai hős Pentapolin ellen elkövetsz.

Minthogy ő mindegyre folytatta a szurkálást dárdájával, utoljára a pásztorok sem vették tréfára a dolgot, hanem ugyancsak sűrűen zúdították a köveket, s nem igen nézték feje mellett repülnek-é el vagy fejét is találják. A sok kőcsapásra a szerencsétlen lovag végre leszédült a nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, látták mozdulatlanúl feküdni a földön, s magok is egészen halálnak válltak, mert azt gondolák, hogy megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat, felnyalábolták a leszúrt birkákat s aztán nagy sietve odább állottak.

Sancho ezen idő alatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit és szakállát tépte s átkozta az órát és pillanatot melyben vele, szerencsétlenségére, megismerkedék. Mikor azonban, látta, hogy a földre rogyott, a pásztorok pedig távoztak már: lement a dombról, odasietett hozzája s így szóla:

– Hát nem megmondtam-e, señor Don Quijote, térjen vissza, hiszen csak a vak nem látta, hogy ezek nem hadseregek, hanem juhnyájak.

– Oh, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló ezt is így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyü azt láttatniok velünk a mit akarnak; s az az átkozott, a ki engemet üldöz, megirígyelvén a dicsőséget, melyet – a mint tudta – e csatában nyernem kell vala: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolá! Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj utánok szép csöndesen s majd meglátod, mihelyt kissé távolabb lesznek, azonnal felöltik előbbi alakjokat s a birkákból megint emberekké válnak, szakasztott azokká, a kiknek őket én festettem. Most azonban mégis, ne menj, mert szükségem van segítségedre. Segíts felemelni, mert kegyetlenül megütögettek, s úgy látszik egy pár zápfogammal is kevesebb van a számban mint azelőtt.

És ez így is volt. Sancho fölemelte gazdáját, de a hű csatlósnak oly rosz kedve volt, hogy valóságos szomorúságnak is beillett. Don Quijote észrevette, s meg nem állhatá, hogy azt ne mondja:

– Talán dicsőségemet irígyled? Talán az szomorít el annyira, hogy azon szerencsétlenségekből, melyek engem értek, te néked semmi sem jutott.

– Nekem nem jutott? – viszonzá Sancho – hát valjon az, a kit tegnap a levegőbe lódítottak, a komám vagy a szomszédom volt talán nem én magam? S az a tarisznya, melyet elvesztettem minden holmimmal együtt, másé volt talán s nem az enyim?

– Te a tarisznyádat vesztetted el, Sancho? – kérdé Don Quijote.

– Persze hogy elvesztettem – viszonzá amaz.

– Akkor hát ma nincs mit ennünk! – mondá Don Quijote, meglepőleg lehangolva.

– Dehogy nincs! – felelt Sancho csipősen – hát azok a jóféle fűvek itt a rétségen, a miket nagyságod olyan jól ismer, s a mikből a kóbor lovagok olyan jóízűen szoktak falatozni.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – de most az egyszer, úgy érzem, egy darab kenyér meg valami hús- vagy sajtféle, mégis csak jobban esnék mint a rétség minden füve. Egyébiránt, az úr gondot visel.

Ezen vigasztalással tovább folytatták utjokat.