II. FEJEZET.

Ujabb tervezések, ujabb kirándulásra.

Az udvaron csakugyan nagyban állt a tusakodás. A házbeli nők néztek keményen farkasszemet Sancho Panzával, ki erőnek-erejével be akart menni Don Quijotehoz, míg az asszonynép meg utját állotta. S mint az ilyen heves szóváltásoknál szokás, egyik fél sem igen maradt adósa a másiknak.

– Mit akar ez a sehonnai e házban? Elhordja kend magát, úgy is egyedűl kend az s nem más, a ki az én uramat elcsábítja, elcsalja s hegyen-völgyön kóboroltatja.

– Sátánnak gazdasszonya – viszonzá erre Sancho – az az elcsábított, elcsalt, az a hegyen-völgyön megkóboroltatott én vagyok, én, nem pedig a te gazdád; ő hurczolt meg a világon engemet, ő huzott-vont az orromnál fogva mindenféle hitegetésekkel s ő igérte azt a szigetet, a melynek még ma se láttam se hirét, se hamvát!

– Ha százszor úgy van is – pattogott tovább a gazdasszony – ide azért ugyan még se jutsz be, telhetetlen papzsák, ördög pozdorjája! Eredj haza, ott kormányozd a magad házát, meg a tücski-hajcskit, minket pedig ne gyötörj többé se szigettel, se ligettel!

Nagy mulatságot szerzett a lelkésznek meg a borbélynak e három ember koczódása. Don Quijote azonban attól tartva, hogy Sanchonak mindjárt megered a nyelve s olyan ármányos dolgokat tálal ki elibök s megpendíthet olyasmit is, a mi a lovag tekintélyén csorbát ejthet, nevén szólítá Sanchot, a fehér népre pedig rákiáltott, hogy hallgassanak s ereszszék be a kivánkozót.

Sancho belépett s ekkor a lelkész meg a borbély bucsút vettek Don Quijotetól, egészen kétségbeesve kiépülése felől, minthogy látták, mennyire rabja még mindig bogarainak s hogyan el van telve átkozott lovagoskodása együgyüségével. Ezen oknál fogva a lelkész így szólott a borbélyhoz:

– Majd meglássa, komám uram, a mi nemes urunk egyszer csak megint kereket old, a mikor meg sem álmodjuk.

– Magam is a mondó vagyok – viszonzá a borbély – de részemről nem csodálkozom annyira a lovag hóbortosságán, mint a fegyvernök együgyüségén, a ki úgy bele van abba a szigetbe bolondulva, hogy azt hiszem, nincs a világon elegendő erő és hatalom, a mely kiverhetné a fejéből.

– Isten gyógyítsa ki őket – jegyzé meg a lelkész – mi pedig álljunk résen, s a mit csak lehet, kövessünk el mindent szegény, boldogtalan barátunk gyógyulására.

Igy beszélgettek egymás között távoztukban a jóakarók. Don Quijote eközben szobájába zárkozott Sanchoval s mikor magokra maradtak, így szóla hozzá:

– Nehezemre esik, Sancho, hogy azt mondtad s még most is mondod: én voltam az, a ki házad köréből elcsaltalak, holott tudod, hogy én magam sem maradtam idehaza. Együtt mentünk, együtt jártunk s együtt barangoltunk; egyenlő szerencse, egyenlő sors hányt vetett mindkettőnket; s ha téged meghintáltak egyszer, engem megraktak százszor s legfölebb ezt az egyet lehet szememre hánynod, hogy így neked kevesebb jutott a dicsőségből.

– Ezt a dicsőséget nem irígylem – viszonzá Sancho – nem is kérek belőle, de azért még is kapok.

– Minthogy hozzám tartozol, mint a tag a fejhez, Sancho – mondá Don Quijote. – Ha az embernek a feje fáj, minden tagja megérzi; s így én a te urad és gazdád lévén, neked fejed vagyok, te pedig az én tagom, minthogy cselédem vagy; s ezen oknál fogva azt a bajt, a mi engem ér vagy érni fog, neked is meg kell érezned, a mint én is érzem a te fájdalmadat.

– Igy volna rendén – mondá Sancho – csakhogy a mikor engem a levegőbe lódítottak mint tagot, akkor az én fejem ott ült a nyeregben s csak nézte, nézte, hogyan röpülök föl s alá, a nélkül, hogy valami fájdalmat érzett volna. S ha már a tagoknak tartozó kötelességök, hogy a fej nyavalyáját megérezzék, ennek is kutyakötelessége volna, megérezni amazokét.

– Azt akarod talán mondani, Sancho – veté ellen Don Quijote – hogy én nem vettem részt fájdalmadban, mikor meghintáltak? Ha mondtad is, ne mondd többet s ne gondold, mert igazán nagyobb fájdalmat szenvedtem én akkor lélekben, mint te testben. Egyébiránt ne szóljunk most erről, lesz még ideje, a mikor hegyiről-tövire megbeszélhetjük. Azt mondd meg nekem most, Sancho barátom, mit beszélnek rólam a faluban? Mit tart felőlem a köznép, mit a nemesség s mit a lovagok? Mit mondanak bátorságomról, hős tetteimről, udvariasságomról? Hogyan fogadták azon szándékom hírét, hogy ujra fel akarom támasztani s világra kelteni a már-már elfelejtett lovagrendet? Szóval, Sancho, azt akarom, mondj el nekem mindent, a mit e tárgyról hallottál, még pedig mondd el úgy, hogy a jóhoz semmit hozzá ne toldj, a roszból semmit el ne hallgass; mert az igazán hű alattvalóknak az a kötelességök, hogy uraiknak az igazságot a maga tulajdon valóságában mondják el, a nélkül hogy a hizelkedés nagyítsa, vagy bármi hiú mellékes tekintet csökkentse.

– Szivesen megteszem, kedves uram – viszonzá Sancho – azon feltétel alatt, ha nagyságod meg nem haragszik azért, a mit mondok, minthogy azt akarja, hogy a maga valóságában mondjak el mindent s fel ne öltöztessem semmi egyéb czifrába.

– Biztosítlak hogy nem fogok megharagudni – nyugtatá meg Don Quijote – bízvást szólhatsz, Sancho, minden tétovázás nélkül.

– Hogy tehát előlről kezdjem, mindenekelőtt azt mondom, hogy a köznép, nagyságodat valóságos sült bolondnak tartja, engem pedig szakasztott olyan ostobának. A nemesek azt mondják, hogy nagyságod nem tartja magát a nemesség korlátai között, s olyan czimeket raggat a neve mellé, a melyek semmiképen meg nem illetik; aztán meg hogy hét szilvafája és két hold földje daczára, a mi mellett elől-hátul csupa rongy, mégis fölcsapott lovagnak. A lovagok meg azt mondják, nem szeretik, ha a nemes emberek egy tálból esznek cseresznyét velök, kiváltképen ha olyan bocskoros nemesek, a kiknek sáros a sarujok és fekete harisnyájokra zöld selyem foltot vetnek.

– Ez – mondá Don Quijote – nem illik rám, mert én mindig tisztességes ruhában járok, a min folt nem látszik. Hogy rongyos vagyok, az meglehet, csakhogy annak nem az idő, hanem a fegyverviselés az oka.

– A mi pedig – folytatá Sancho – nagyságod bátorságát illeti, úgyszintén udvariasságát, hős tetteit és fáradalmait: mindezek felől különbözők a vélemények. Egyik azt mondja: bolond, de mulatságos; a másik: bátor, de szerencsétlen; a harmadik: udvarias, de tolakodó. Igy aztán szólnak-szapulnak bennünket, úgy hogy sem nagyságodon, sem én rajtam nem hagynak egy körömfeketényi becsületet.

– Ez az igazi erénynek rendes sorsa a földön! – mondá Don Quijote nemes nyugalommal – tovább Sancho.

– Hanem azért van ám olyan is, a ki másként nyilatkozik – folytatá Sancho némi büszkeséggel – van itt egy fiatal ember, a ki mostanában jött haza a főiskolából, az már aztán máskép beszél a mi viselt dolgainkról.

– Látszik, hogy tanúlt ember – jegyzé meg Don Quijote – s mi a neve annak a fiatal tanulónak?

– Carrasco Sámsonnak hívják – viszonzá Sancho – s egy idevaló földbirtokos fia. Mostanában került haza Salamancából, s nem győzi magasztalni nagyságodat, hogy milyen nagy híre van ott az egyetemen, a fiatalság között, s hogy ő maga is mennyire szeretne megismerkedni nagyságoddal.

– Ez ugyan nagyon könnyen megtörténhetik – mondá Sancho – ha tudod hol lakik, eredj érte s mondd meg neki szivesen látom ma ebédre.

– Megyek is tüstént – felelé Sancho – tudom hogy nagy örömhirt viszek neki. S csakugyan távozott is, hogy ura meghivását azonnal közölje a tanulóval. Don Quijote gondolatokba mélyedve várta őket. Ime van tehát még is, a ki elismeréssel nyilatkozik az érdemről! Egy ifju, – és az ifjuság! hiába, csak is az ifjuság tud az igazán nagy dolgokért lelkesülni.

Kiváncsi volt, nagyon kiváncsi, mit fog Carrasco Sámsontól hallani. Nem kellett nagyon soká várakoznia, mert az ajtó egyszer csak nyílt és Sancho Panza kiséretében egy ifju jelent meg, kinek egész arczán, eleven tündöklő szemein azonnal észre lehetett venni, hogy igen eszes, értelmes ifjúnak kell lennie. Alig hogy belépett, semmiféle bemutatást sem várva, odarohant azonnal Don Quijotehoz és térdre borúlva előtte igy szóla:

– Nyujtsa ide méltóságod a kezeit, señor Don Quijote de la Mancha, mert igaz lelkemre mondhatom, kegyelmességed az egyik legkitűnőbb kóbor lovag mindazok között, a kik valaha voltak vagy lesznek még a föld egész kerekségén!

Don Quijote fölemelte, szeretetteljesen megölelte s maga mellé ülteté, Carrasco Sámson illedelmesen vonakodott e nagy kitűntetést elfogadni, utóbb azonban Don Quijote megujított kinálgatására mégis csak elfogadta s akkor aztán elkezdődött közöttük a beszélgetés, melyből mi csak néhány pont közlésére akarunk szorítkozni.

Azt látta Don Quijote, hogy az ifju és környezete jóformán minden hőstettét ismerik; kiváncsi volt tehát tudni, melyik dicső cselekedetét méltányolják s magasztalják tehát az emberek legjobban? Meg is kérdezte Carrascotól.

– E tekintetben – viszonzá a tanuló ifju – a vélemények igen nagyon eltérnek egymástól, a szerint a mint az izlés különböző. Van a kinek a szélmalmokkal küzdött harcz tetszik legjobban, melyeket nagyságod szörnyetegnek és óriásoknak képzelt; a másiknak meg a kótisok. Ezt ama hadseregek leirása gyönyörködteti, melyek utóbb két juhnyájjá váltak; amazt, azon holttesttel való találkozás, a kit Segoviába vittek temetni. Egyik azt mondja minden másnál többet ér a gályarabok felszabadítása, a másik meg azt, hogy nincs fogható a két benedek-rendi óriás, – meg a bátor vizcayival küzdött viaskodáshoz.

Szóval, a tanuló ki nem fogyott Don Quijote hőstetteinek magasztalásából, s a mi különös vala, míg a lovag minden más ismerőse csak gúnyolta a lovagoskodást s minden módon le akarta beszélni e hóbortosságáról a lovagot, addig Carrasco Sámson a leglelkesebben emlékezett meg a kóborlovagság dicsőségéről s nem szűnt meg Don Quijotet ujabb kirándulás tételére serkenteni.

Mi lehetett volna kellemesebb Don Quijote füleinek mint az ilyen szavak, és kicsoda szívesebben látott vendég, mint a ki ilyen beszédekkel tartotta!

S épen akkor, midőn Carrasco azt kérdezé a lovagtól hajlandó volna-e harmadszor is utra kelni: épen akkor hangzott fel hozzájok Rocinante nyerítése az istállóból.

– Mindenesetre utra kelek – mondá Don Quijote lelkesen, a ki lova nyerítését a legjobb jelnek tartotta – utra kelek, mihelyt erőm és kissé megviselt egészségem engedik. Tudom, hogy ott nyerem vissza épségemet teljesen, minthogy, a mint már sokszor mondtam: Nékem díszruhám a fegyver, nékem nyugovás a harcz!

Még ebéd közben, de még ebéd után is mindig erről folyt a beszélgetés, s oly tűzzel és elevenséggel, hogy Don Quijotenak vándorutját is meghatározák Barcelona városa felé, a hol minden esztendőben János fejvétele napja táján fényes lovagjátékot szoktak tartani, melyen összejön Spanyolhon minden leghíresebb lovagja, a kiket, – mint Carrasco megjegyzé – Don Quijote úr bizonyára mindnyáját le fogja győzni s akkor elmondhatja magáról, hogy ezek személyében a világ minden lovagját legyőzte. Csak arra figyelmeztette, ne rohanjon oly hanyatt-homlok a veszedelembe, mert élete nem a magáé, hanem mindazoké, a kiknek szükségök van rá, hogy szerecsétlenségökben segítse és gyámolítsa.

– Engem is mindig ez bántott legjobban – vágott közbe most Sancho, – mert uram akár száz fegyveres embernek is úgy neki szokott rontani, mint a falánk gyermek az egész kosár cseresznyének. Pedig hát lánczhordtát is, ugy-e Carrasco úr, van ideje a támadásnak s van ideje a meghátrálásnak is és nem csak az járhatja mindig, de mindig: „Üsd, nem apád!“ Aztán meg azt is hallottam, még pedig, ha jól emlékszem, magától Don Quijote úrtól, hogy egyik szélrül gyávaság, másik szélrül vakmerőség s középett van az igazi bátorság. Ha már ez az igaz, nem akarom én, hogy megfusson a mikor nincs miért, de azt se, hogy neki rontson, mikor a túlnyomó erő mást javasol. Mindenek fölött pedig arra figyelmeztetem uramat, ha megint magával akar vinni, egyedül azon föltétel alatt megyek, hogy ő mindig csak maga verekedjék, nekem pedig csak az legyen a kötelességem, hogy úri személyére vigyázzak, tisztogassak rá s eledeléről gondoskodjam; ebben mindig ember leszek a gáton. Hanem, hogy én magam is kardot rántsak, akár csak holmi aljas szűrös, baltás csőcselék ellen is: abból ugyan semmi sem lesz. Nekem, Sámson úr eszem ágában sincs, hogy hős névre tegyek szert; hanem leszek olyan hű és derekas fegyvernök a milyennél jobb sohasem szolgált még kóbor lovagot. És ha nagy jó uram, señor Don Quijote, számos hű szolgálatom fejében, a közül a sok sziget közül, a miket hatalmába akar keríteni egyet nekem ád: háladatos köszönettel fogadom; ha meg nem adhatja nekem akkor is beérem én a magam sorsával, lesz azért rám gondja a jó istennek; s talán csak olyan jól vagy még jobban ízlik majd az a szigettelen kenyér mint a szigetes. Ugy is ki tudja, az ilyes kormányzóságba nem vetne-e gáncsot az ördög, hogy elbuknám s betörném a fejemet. Sanchonak születtem, Sancho gyanánt akarok meghalni is. Hanem ha az ég mind a mellett a maga jó szántából, minden nagyobb baj és veszedelem nélkül valami szigetet vagy más egyéb ilyest pottyantana a markomba, lenne annyi eszem, hogy el nem lökném magamtól, mert a példabeszéd is azt tartja: a hol malaczot igérnek, zsákkal kell forgolódni; meg azt: Üstökön kell ragadni a szerencsét.

– Pap se tudná jobban mint a hogy kegyelmed elmondta, Sancho bátya – mondá Carrasco. De azért csak bizza sorsát istenre meg Don Quijote urra, kerülhet onnan egész királyság is, nem csak egy sziget.

– Már ha több, ha kevesebb se bánom – viszonzá Sancho. De még azt is merem állítani señor Carrasco, hogy uram nem veti ki azt a királyságot az ablakon, a mit nekem juttat; mert tettem én már szívemre a kezemet s úgy találtam: vagyok olyan a ki el tudnék kormányozgatni egy országot vagy szigetet; különben mondtam én ezt már uram ő nagyságának többször is.

Mindezen beszélgetések végre is azon megállapodásra vezettek, hogy Don Quijote elhatározta, legfölebb egy hét mulva ujra utnak indulnak. Lelkére kötötte a tanulónak, hogy szándékukat senkinek el ne árulja, legkevésbbé pedig a lelkésznek, Miklós mesternek, unokahugának és a gazdasszonynak, nehogy dicsőséges és tiszteletre méltó tervöket megakadályoztassák. Carrasco nagyon kötötte az ebet a karóhoz s a mint Don Quijotetól búcsút vett, arra kérte, valahányszor csak alkalma lesz, tudósítsa mind jó-, mind balsorsáról. Igy váltak el egymástól s Sancho is ment, hogy minden utravalóját rendbe szedje.