XII. FEJEZET.

Don Quijote nagyszerű látományai a Montesinos barlangjában.

Délutáni négy óra lehetett, midőn a fellegek mögé rejtőzött nap, meggyérített fényével és sugarainak mérséklésivel alkalmat nyujtott Don Quijotenak, hogy minden forróság és egyéb kellemetlenség okozta akadály nélkül mondhassa el rendkívül figyelmes két hallgatójának, mi mindent nem látott a Montesinos barlangjában. Kezdé pedig ekképen:

– Körülbelől mintegy tiz tizennégy ölnyire e börtön mélyiben jobb kéz felől egy üreg mélyed, mely van akkora hogy egy nagy kocsi elférne benne öszvérestül. Némi csekély világosságot holmi távol hasadékoktól s repedésektől kap, melyek nyilása a föld felszíne felé van. Ezt az üreget, ezt a mélyedést akkor pillantottam meg, a mikor már-már boszantott és bántott, hogy kötélre akasztva s a levegőben függve, mind mélyebben és mélyebben megyek alá e sötét tájakra, a nélkül hogy határozottan tudnám, utam hová és merre viszen. Elhatároztam tehát magamban, hogy bemegyek e mélyedésbe s kissé megpihenek. Felkiáltottam hozzátok, ne ereszszétek tovább a kötelet a mig nem mondom; ti azonban hihetőleg nem hallottátok. Fogtam tehát a kötelet a mit ti mindegyre alább bocsátottatok s kerekes tekercscsé összecsavargattam s azután gondolatokba mélyedve ráültem s azt hánytam vetettem eszemben, hogyan ejtsem szerít, hogy – ha most már senki nem fog is, – a mélységbe alábocsátkozzam. A mig e gondolatokkal tépelődtem, egyszerre s egészen váratlanul mély álom lepett meg, azonban csakhamar, midőn meg se gondoltam volna, sőt most se tudom hogy s hogy nem: fölébredtem s ott voltam egy olyan gyönyörű rétség kellős közepén, a melynél szebbet a természet nem alkothat s a legragyogóbb emberi képzelem gondolatban sem teremthet. Dörzsöltem, törülgettem a szememet, de láttam, hogy nem alszom, hanem valósággal ébren vagyok. Mind a mellett megtapogottam fejemet, mellemet hogy csakugyan én vagyok-e az ott, vagy valami üres káprázat, a mi hozzám hasonlít. Azonban a tapintás, az érzés, a magammal folytatott összefüggő beszélgetés mind arról győztek meg, hogy akkor is az voltam, a ki most vagyok.

Egyszerre gyönyörű királyi palota tűnt szemembe, melynek falai mintha tiszta, átlátszó kristályból volnának építve. Most egy nagy kapu szárnyai nyíltak ketté s egy tisztes aggot láttam elé lépni, a ki egyenesen felém tartott. Violaszín hosszú felöltő borítá, mely egész a földig ért; vállára s mellére zöld atlasz gallér simúlt, fején milanoi fekete föveget viselt, hófehér hosszú szakálla pedig egész övig ért. Fegyver nem volt nála semminemű, hanem kezeiben igen is olvasó, melynek szemei diónagyságúak valának, a hiszekegyek pedig akkorák, mint valami középszerű strucztojás. Magatartása, járása, méltóságteljes s mégis oly szelíd arczkifejezése, egyenként úgy mint összevéve, a legnagyobb mértékben megleptek s bámulatra keltettek.

Odalépett hozzám s legelőször is megölelt szorosan, azután így szólott:

– Régóta várunk már reád, oh bajnok Don Quijote de la Mancha, régóta kivántunk már látni mindnyájan, kik e magányba ide vagyunk bűvölve, hogy te adj hírt a világnak a felől, mit rejt s mit foglal magában ez a mély barlang, a melybe léptél s melyet Montesinos barlangjának mondanak; s mi olyan hőstett vala, melynek megkísérlését egyes-egyedűl a te győzhetetlen szíved s rendűletlen bátorságod számára tartogatták. Jer velem, dicső bajnok, hadd mutogassam meg mindazon csodákat, a melyeket az átlátszó palota magában foglal, a melynek én vagyok parancsnoka s örökös őre, mert én magam vagyok ama régi lovag, ama bizonyos Montesinos, a kiről a barlangot nevezik.

Alig mondá ki előttem, hogy ő ama Montesinos, azonnal azt a kérdést intéztem hozzá, igaz-e a mit felőle odafen a világban beszélnek, hogy nagy barátjának Durandartenak szívét egy kis tőröcskével kivágta keble kellős közepéből s oda vitte jegyesének, Belerma kisasszonynak, a mint a lovag halála órajában kivánta. Azt felelte, hogy ez tökéletesen igaz, annak az egynek kivételével, a mit a tőrről mondanak, mert az nem tőr volt s nem is kicsiny, hanem egy hosszú gyilok s hegyesebb akármilyen árnál.

– Akkor hát bizonyosan a sevillai Ramon de Hocestől, a hires fegyverkovácstól való gyilok lehetett – szóla közbe Sancho.

– Azt nem tudom – folytatá Don Quijote – azonban alig hiszem, hogy ez készítette volna, mert hiszen Ramon de Hoces csak a minapában élt, míg a roncesvallesi ütközetnek, a hol ez a szerencsétlenség történt, immár sok száz esztendeje, s ezen elbüvöltek azóta vannak itt a barlangban. Egyébiránt ki készítette azt a hegyes gyilkot s ki nem, az egészen mellékes s a történet valóságán és egybefüggésén semmit sem változtat.

– Tökéletes igaz, – jegyzé meg a vezető – kérem, señor Don Quijote, folytassa csak tovább, mert nem mondhatom ki eléggé, elbeszélése mennyire érdekel.

– Magam is örömmel folytatom – viszonzá Don Quijote – s igy tehát el kell mondanom, hogy a tiszteletre méltó Montesinos bevezetett a kristálypalotába, a hol egy alacsony s rendkívűl hüvös teremben, a mely egészen alabástromból van, egy igen művészileg faragott márványkoporsó állt, melyben egy egész hosszában kinyujtóztatott lovagot láttam feküdni, a ki azonban nem volt sem érczből, sem márványból vagy jáspisból faragva, mint az más koporsókon szokás, hanem valóságos csontból és húsból. Jobb kezét, a mely igen izmosnak, erősnek látszék, ott tartá szíve oldalára fektetve, s még mielőtt akármit is kérdezni tudtam volna, Montesinos meglepetésemet látva, a sírban fekvőre irányzott tekintettel igy szóla:

– Ez az én Durandarte barátom, a korabéli kóborlovagság valóságos tükre és virága. Őt, valamint engem is s velünk együtt sok másokat a franczia varázsló, Merlin tart itt lebűvölve, kiről azt mondják, hogy az ördög fia volt; én azonban azt hiszem, nem volt ő az ördögnek fia, hanem – a mint mondják – egyben-másban, túltett ő még magán az ördögön is. Senkise tudja azt, hogy s mikép varázsolt el bennünket, de majd kiderűl az is annak idejében, a mely idő már nincs is nagyon messze a mint képzelem. A mi fölött nem tudok eléggé csodálkozni, az, hogy bárha úgy tudom, mint hogy most nappal van, hogy Durandarte az én karjaim közt lehelte ki életét, s hogy halála után rögtön én magam vettem ki a szivét tulajdon két kezemmel, s igazán mondom, többet nyomhatott két fontnál, mint a természettudósok is azt tartják, hogy annak nagyobb a bátorsága, kinek a szíve is nagyobb mint a kié kicsiny; minthogy ez így van s ez a lovag csakugyan régesrégen meghalálozott: hogyan lehetséges tehát, hogy néha-néha még most is úgy felnyög és felsóhajt mintha még élne.

Alighogy ezt kimondotta, a szánalomra méltó Durandarte nagy fenszóval elkiáltá magát:

Oh hű rokon, Montesinos,
Arra kérlek utoljára,
Hogyha éltem már bevégzém
S lelkem a testből kiválla:
Vágd ki szívem e kebelből
Egy gyilok vagy tőr vasával
S vidd el aztán s adjad által
Jegyesemnek Belermának.

Minek hallatára a tisztes Montesinos térdre roskadt a szenvedő lovag mellett s könnyes szemekkel így szóla hozzá:

– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam, s nem hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba, minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával, ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk, de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette, hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe; minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is, de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabb minőségben támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet, hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva.

– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott némaságába mélyedett.

E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött.

A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon:

– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott oly tömérdeket.

– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote.

– Alig egy órája – viszonzá Sancho.

– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol – s a mi szemeink elől elrejtett tájakon.

– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét; meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg három éjjel egy végben.

– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. –

– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető.

– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az éhség még csak eszembe se jutott.

– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs.

– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni.

– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho.

– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le egyik se, de még én magam sem.

– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho – barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el.

– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi tenger hazugságot kigondolni?

– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho.

– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote.

– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél.

– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók) mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól, ismeri e őket? Azt felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa Dulcineának is!

A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá:

– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk. Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már képzelni sem lehet.

– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy szavaiddal törődném.

– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt nagyságodnak?

– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt, hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat, úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt, hogy a mig Montesinos hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom, Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat, üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszafizeti.

Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal: Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg legyenek szorúlva?

Mire ő így válaszolt:

– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig, úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert kétségkívül igen nagy zavarban lehet.

– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy őt szenvedéséből fölszabadíthassam.

– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire libbent föl a levegőbe.

– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá tudják átvarázsolni? Oh uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem, gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. –

– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás.