XX. FEJEZET.

Milyen szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól feloldja.

Herczeg és herczegné igen mulatságosnak találták Don Quijote és Sancho Panza társaságát, s még szilárdabban megmaradtak feltett szándékuknál, hogy egy pár tréfát űznek még velök, olyat, a mi hasonló legyen azokhoz a hitetlen, eszeveszett kalandokhoz, milyenek a Don Quijotet elbolondító lovagregényekben foglaltatnak. Egyik bohó tervök különösen jól sikerült. Ezt arra alapították, a mit Don Quijote a Montesinos barlangról beszélt, s különösen azt tűzték ki czéljok gyanánt mellette, hogy Sanchot megleczkézik kissé azért a csalfaságért, a mit ura ellen elkövetett akkor, mikor a tobosoi parasztleányra ráfogta, hogy az az elvarázsolt Dulcinea. Ezen tervök kivitele előtt ugyanis egy beszélgetés alkalmával a herczegné azt hitette el Sanchoval, hogy az bizony épen nem lehetetlen, hogy az a parasztleány csakugyan Dulcinea herczegkisasszony volt, mert hiszen a varázslóknak akkora a hatalmok, hogy el is varázsolhatták, s készakarva hozták össze Sanchoval, s ők voltak azok, a kik Sanchot rábirták, tudtán kívül, hogy épen akkor mondja a legteljesebb igazságot, a mikor azt gondolta magában, hogy a legnagyobbat füllentette. Nagy szöget ütött a herczegné e furfangos beszéde Sancho fejébe! Elálmélkodott rajta, szótalanúl bámult maga elé egy ideig, végre azt mondta:

– Az bizony meglehet, – bizony meglehet! No lám, ki gondolta volna! Azt hittem, én tréfálom meg a gazdámat, s ime én magam vagyok kijátszva. Pedig bizonyosan úgy kell lenni, a mint herczegséged mondja. Bizony az ördög nem alszik.

A herczegnének se kellett több, csakhogy Sancho elhigye ezt a bohóságot. Most már bátran hozzá lehetett fogni ármányos tervök kiviteléhez.

Hatodnapra, – mely idő alatt mindent el lehetett rendezni s minden kiosztott szerepet betanúlni, nagyszerű hajtóvadászatot rendeztek. Don Quijotét s Sancho Panzát is megkínálták zöld posztóból készűlt vadászzubbonynyal, melyet azonban Don Quijote nem fogadott el, mondván, hogy az igazi kóbor lovagnak soha sem szabad pánczélos ruhájától megvállnia semmiféle kirándulásnál. Nem így Sancho Panza. Ő mindig készen tartotta ott a markát, a hol valami üthette, s igy most is nagy köszönettel elfogadta a vadászöltönyt, még a vadászat napja előtt fel is huzta, szörnyen tetszett benne magának, illegette-billegette magát a tükör előtt, s olyan hegyesen-kényesen lépegett, mint a páva.

Végre a vadászat várva várt napja elérkezett. A majd előforduló kaland minden szerepe jól be volt tanítva, minden szükséges intézkedés megtéve, a miről azonban a lovag és fegyvernöke mind nem tudtak csak egy árva szócskát sem. Lovon ült már az egész úri társaság, lóra akarták ültetni Sanchot is, ki azonban el nem fogadta s azt vetette ellen, hogy az ő kedves szamarától csak az egy halál választja el. Nem kell ő neki annál soha jobb, soha szebb, soha pompásabb paripa.

Elindultak olyan nagy vadászkisérettel, hogy királyi vadásztársasághoz is elég lett volna. Jó hosszu haladás után az erdő sűrűjének azon helyére értek, a hol már lesbe lehetett állani. Itt azután ki egy-egy vastag fa mögött, ki valamely szikla mellett keresett rejtekhelyet, s mikor a hajtók is szétoszoltak már külön csapatokra, a vadászat egyszerre elkezdődött olyan nagy zajjal, kiáltással, lármával, hogy az ember a szomszédja szavát se érthette a kutyaugatástól és kürtrivalgásról.

A herczegasszony leszállt paripájáról s ott foglalt állást, a hol tudta, hogy a vadkanok azon szoktak járni. A herczeg is leszállt, úgy szinte Don Quijote is, s odaálltak a herczegné mellé; Sancho pedig mindnyájoknak hátok mögött húzódott meg, le sem szállva szürkéjéről, melytől nem mert megválni, nehogy valami baja essék.

Alighogy lábuk a földet érte s alighogy számos cselédjök sorba állt körülöttök: roppant nagyságu vadkant látának feléjök törtetni, melyet az ebek hajtottak fel s a vadászok vettek üzőbe. Fogait és agyarait csattogatta s túrta szájával a tajtékot. Ez már nem volt tréfa, hanem igaz valóság, s lehetett volna belőle komoly veszedelem is. Don Quijote, mihelyt észrevette a hatalmas állatot, rögtön karjára fűzte paizsát, kardjához kapott s előrerontott, hogy szembeszálljon vele. Ugyanugy tett vadászgerelyével a herczeg is, de a herczegasszony még mindkettejöket megelőzte volna, ha a herczeg vissza nem tartóztatja.

Az iszonyú szörnyeteget Sancho Panza is megpillantotta. Ijedtében dobbant is a szíve akkorát, hogy beillett volna harangütésnek. Most az egyszer nem volt maradása többé szürkéje hátán; földre ugrott, – s aztán se ország, se tartomány! vesd el magad úgy neki iramodott a világnak, a hogy csak a lába bírta, s hogy a zöld vadászbugyogó csak úgy suhogott rajta szaladtában. A legmagasabb tölgyfát szemelte ki magának menedékhelyül. Nem volt valami ügyes mászó, de azért szorúltságában most ugy feltörekedett a fa derekán, mintha valami nagy, pohos zöld gyik futott volna fel, – de még ezzel se érte be, hanem az ágak között is fölebb akart hatolni, fel a fának egész a koronájáig. Ezzel a nagy igyekezettel azonban megjárta szegény feje. Teste nehéz sulya alatt az egyik gyengébb ág megrecscsent, el is törött, s Sancho bizonyára úgy a földre pottyant volna mint az elejtett háj, ha szerencséjére és szerencsétlenségére a zöld vadász zubbony, Sancho mostani legfőbb büszkesége, bele nem akad egy ág csonkájába, melyen az egész emberke függve maradt a levegőben. Úgy csüggött, lógott odafent, mint a fűszerárús boltajtaja fölött a czimer gyanánt odaakasztott tekenős-béka. Ebben a rettenetes helyzetben s tapasztalva azt, hogy a zöld dolmány reped-hasad, de meg arra is gondolva, hogy ha az a veszett állat erre veszi az utját, még el is érheti: olyan éktelen ordítást csapott, s oly keservesen kiabált segítségért, hogy a kik csak hallották, de nem látták, szentűl azt hitték, már bizonyosan valami vadállat marczangolja.

Végre az agyaras vadkant a neki szögzött sok vadászdárda szúrásai elejtették. Don Quijote még csak ekkor fordult arra, a merről Sancho felismert kiáltozásait hallotta, – s ime azt látta, hogy az ő fegyvernöke, a ki még csak az imént illendő pontossággal ott állt gazdája háta mögött, most ott függ a fa ágán s majd a kezeit, majd meg lábait nyugtogatja, a mint kinos helyzetében keservesen keczmereg!

Don Quijotét bosszantotta is az ő csatlósának ilyen gyávasága, de a tölgyfaágon ezt a furcsa makkot lehetetlen volt elmosolyodás nélkül megpillantani. Oda ment hozzá s le akarta akasztani. Sancho azonban előbb lekiáltott:

– Elpusztult, megdöglött?

– Kicsoda? – kérdé Don Quijote.

– Az a csattogó szörnyeteg! – nyögé Sancho a vadkan felé mutatva.

– Elesett s kilehelte a páráját, te goromba! – igazítá ki gazdája.

– Akkor hát vegyen le nagyságod! – mondá Sancho nagy sóhajtással, a miből látszott, hogy szíve e jó hír hallatára mennyire megkönnyebbült.

Félig leemelve, félig lepottyanva jutott le Sancho a földre. Még gazdája segítségét is elfelejté megköszönni, mert először is a kedves zubbony repedését tapogatta végig, s látva mily nagy rajt a hasadás, szive mód nélkül elfacsarodott, mert ezt a szép ruhát olyan becsesnek tartotta, mint ha valaki egy egész úri jószággal ajándékozta volna meg.

E közben a hatalmas vadkant egy öszvérre tették s fölbokrétázták rozmarin ágakkal és myrtus galyakkal, mintegy győzedelmi jel gyanánt, s a zsákmányt így vitték egy nagy sátor felé, mely az erdő közepén volt verve. Itt az asztalok már terítve álltak s volt rajtok mindenféle jó, a mit az embernek szeme szája csak kivánhatott. Ez a pillantás Sancho Panza szomorúságát is megenyhítette némileg, a ki különben a herczeg és herczegné nagy mulatságára szórt az ilyen veszedelmes nagy vadra való vadászat ellen annyi átkot szitkot, hogy a vadászat kedvellőinek ugyancsak volt mit hallgatniok.

A gazdagon megterített asztalok mellett vidám társalgás közben folyt az ebéd, mely után kiki kénye-kedve szerint pihenőt tartott, a délutáni hőség szüntével pedig ujra az erdőbe mentek s a nap hátralévő részét a tőrök és hálók megtekintésével töltötték. Igy érte őket az erdőben az est, mely azonban nem volt sem oly tiszta, sem oly csendes mint az évszaktól várni lehetett volna, mely épen nyár közepe volt. A félhomály egy neme borongott a tájon, mi azonban épen nagyon elésegíté a herczegpár szándékát. S igy, a mint béestveledett, kevéssel a szürkület beállta után egyszerre csak úgy látszott, mintha az erdő mind a négy sarkán kigyuladt volna s nyomban e fellobbanó fény feltűnése után jobbra-balra, szana-szerte, mindenfelé számtalan trombita és egyéb hadi zeneszer rivalgása harsant fel, mintha az erdőn át egész lovas-seregek robognának. A tüzek világa s a hadi hangszerek harsogása majdnem megvakítá s szinte elkábítá szemét, fülét a közel állóknak, de általában mindazoknak is, valakik csak az erdőben voltak. Egyszerre iszonyú üvöltés hangzott fel, trombiták és kürtök harsogása, dobok pergése és sípok süvöltése által kisérve, úgy hogy e pokoli zajra csak az nem süketült meg, a ki hallását már különben is elvesztette. A herczeg megdöbbent, a herczegné összerezzent, Don Quijote bámult, Sancho Panza reszketett mint a kocsonya, de még azok is meghökkentek, a kiknek egyébiránt volt már tudomásuk a dologról.

A félelem mindnyájokat némává tette s ime egy ördögnek öltözött gyors futár száguldott el előttök, a ki póstasíp helyett egy öblös, roppant kürtöt fujt, a mely recsegő és borzalmat keltő hangot adott.

– Hóha, futár! – kiálta rá a herczeg – ki vagy? hová törekszel? Micsoda hadsereg az, mely ezen az erdőn át akar vonulni?

Mire a futár hajmeresztő s irtózatos hangon így válaszolt: – Én az ördög vagyok, s Don Quijote de la Manchát keresem; az a tömeg, a mely erre tart, hat sereg varázsló, a kik egy diadal-kocsin hozzák magokkal a páratlan Dulcinea del Tobosot. Elbüvölten jő a nemes franczia Montesinossal s értésére akarja adni Don Quijotenak, mi módon lehet azt a kisasszonyt a varázs alól feloldani.

– Dulcineát a varázs alól?! – kiálta fel Don Quijote örömtől ittasan, – szólj, ördög, vagy angyal te, ördög képében, mit kell tennem, mihez tartsam magamat, mert én vagyok az a Don Quijote de la Mancha!

– Ismerlek! – viszonzá az ördög, fogait rávicsorítva – ne tégy semmi egyebet, mint itt e helyen tűrj és várj. Jól tudják a varázslók, hogy te hol vagy, majd megtalálnak!

S ezzel roppant kürtjébe belefujt, hátat fordított s úgy elvágtatott, mintha csakugyan az ördög vitte volna.

A bámulat ujra elfogta mindnyájokat, de legjobban Sanchot és Don Quijotet. Hát ha a világ minden kincsével kinálják meg e pillanatban a nemes manchai lovagot, el tudták volna-e mozdítani e helyről, hol oly nevezetes felvilágosítás lesz majd nyerhető.

– Hajlandó lesz nagyságod bevárni e veszedelmes társaságot? – kérdé tőle a herczeg, hogy szilárdságát próbára tegye?

– Hogy ne lennék! – viszonzá ő – megállom itt helyemet bátran és rettentethetlenül, ha a pokol minden hatalma támadna is ellenem!

Az éj nemsokára teljesen besötétült, s ekkor egyszerre oly iszonyú csikorgá-nyikorgás hangzék fel, a milyet az ökrös szekerek idomtalan, kenetlen szekerei szoktak okozni, mely fülhasító zajtól – a mint mondják – az erdőségben medvék, farkasok is megszaladnak. Ehhez a borzasztó lármához még egy másik is járult, a mely mindent felülmúlt, nevezetesen az, hogy a mint látszott, az erdő mind a négy sarkán javában megeredt egyszerre az ütközet, legalább az ágyúk bömböléséből, puskák ropogásából, trombiták rivalgásából s száz meg száz torok csatakiáltásából azt lehetett következtetni.

Ez az iszonyú dörgés, zugás, fegyver- és csatazaj éjnek éjszakáján s a sötét erdő mélyén még magát Don Quijotet is megdöbbentette, Sanchonak pedig úgy az inába szállt a bátorsága, hogy odaájult a herczegné lábai elé, s csak úgy lehetett eszére téríteni, hogy a nyaka közé öntöttek egy fél dézsa friss vizet. Mire magához tért, már akkor az egyik nyikorgó kerekü szekér odaérkezék az uri társaság elé. Négy lomha ökör huzta, mind a négy bevonva fekete takaróval. Mindeniknek szarvára egy-egy nagy égő viaszfáklya volt kötve, a szekéren meg egy magas ülés, melyen egy tisztes külsejü vén ember ült, a kinek szakálla fehérebb volt a hónál és olyan hosszú, hogy egész övig ért. Az ökröket két rút ördög hajtotta s ábrázatok olyan csunya volt, hogy a mint Sancho egyet nézett rajtok, mindjárt behunyta a szemét, hogy tovább ne lássa.

A mint tehát a szekér a herczegpár meg Don Quijote elé érkezett, a tisztes képü öreg ember fölemelkedék üléséről s talpra állván így szóla:

– Én a bölcs Lirgandeo vagyok! – s azzal a szekér megint tovább ment minden szó nélkül.

Ez tehát varázsló volt! Olyan varázsló, a milyenektől Don Quijote sok lovagregénye csakúgy hemzsegett. Nézte is a lovag nagy csodálkozással a hatalmas bűbájost, a mig csak láthatta, az azonban elvonult, de jött nyomban utána egy másik, Alquife, – azután meg a gonosz Arkalausz, – s mindezek nevök kimondása után tovább vonultak. Most azonban egyszerre megszünt a hadi lárma, s éktelen zaját a legkellemesebb hárfa- és fuvola-hangok zenéje váltotta fel.

E kellemes zene hangzása közben egy úgy nevezett diadalkocsi tűnt elé az erdő sürüjéből, fehér takaróval borított hat szürke öszvértől húzva; mindegyik állat mellett egy egy fehérbe öltözött vezető, egyik kezében égő viaszgyertyával. Ez a szekér majdnem két akkora, sőt három akkora volt mint az előbbiek, s oldalait meg az elejét más tizenkét hófehér alak foglalá el, azok is égő fáklyával valamennyien, a mely látomány épen oly meglepő volt, mint a mily félelemgerjesztő is egyszersmind.

A szekér hátulján pedig, egy emelvényen, sugár magas nőalak ült, tetőtől-talpig lefátyolozva ugyan, de olyan ritka fátyollal, hogy arczának elragadó szépsége keresztül tündöklött rajta. Mellette egy másik alak állt, az meg egészen ellenkezőleg tetőtől-talpig sötét gyász fátyolba volt burkolózva.

A roppant szekér, a fényes gyertyák, a rejtélyes alakok mind olyan képpé egyesültek, hogy a kiváncsi szemeket egészen lebilincselék. De jaj: – mily hirtelen rémlátomány tárult fel e szemek előtt egyszerre, a midőn a szekér a herczegpár elé érkezvén, a gyászalak intett, mire a szekér megállt, a zene elnémult, a sötét alaknak gyász leple meg lehullt fejéről, s egy iszonyu koponya, valóságos halálfő lett látható emberi arcz helyett. Don Quijote elszörnyedt, Sancho Panza úgy elkapta a fejét, mintha képen ütötték volna, a herczegpárt megdöbbenés, a többieket pedig rémület fogta el. Az eleven halál azonban nem hagyta őket sokáig várakozni, hanem így szóla tompa, síri hangon, versekben:

Én a varázsló, bölcs Merlin vagyok,
Minden bűbájosok legfőbbike,
A kóbor hős lovagság pártfogója,
Melyet mindig nagyon szerettem én.

Ott lenn, a mély, homályos alvilágban
Ott vettem arról hírt nem régiben,
Hogy a páratlan bájú Dulcinea,
Hogy változott át fényes úrihölgyből
Parasztleánynyá – s szívem megesett.
És lelkemet, e rút s irtózatos váz
Burkába zárva, ime eljövék,
Előbb azonban mély, titokszerű
Bűvészetemnek százezernyi könyvét
Mind átlapoztam s most gyógyszert hozok
E szörnyü bajra, szörnyü fájdalomra.

Halld meg, te méltón nem dicsérhető
Oly bátor mily értelmes Don Quijote,
Spanyolhon és la Mancha csillaga:
Hogy régi lényét ujra visszanyerje
A páratlan Dulcinea del Toboso,
S hogy olyan légyen a földön fölűl is,
A milyen ő ott lenn a föld alatt,
Szóval, hogy ime, épen ez legyen:
Szükség, hogy Sancho, fegyverhordozód,
Saját kezével mérjen háromezret
S azonfölűl még háromszáz csapást
Hátára úgy, és akkor, a mikor
Azon csak egyetlen szál ruha sincs.
Egészen neki kell vetkőznie,
És vágni önmagára akkorákat,
Hogy csípjen, égjen, sajgjon az ütés.
Ha Sancho ezt hűséggel megteszi,
Varázs alól feloldja Dulcineát;
S ha nem teszi: akkor, szegény lovag,
Menyasszonyod mindig paraszt marad!

– Ugyanugy-e? – kiálta közbe most Sancho, a kinek a háta már előre is borsódzott ettől a borsos ártól, a mit Dulcinea megszabadítására rá szabtak – mindössze is csak háromezerháromszázat csapjak magamra? Hát nem csapok én, de még csak hármat se, olyan igaz mint Sancho Panza a nevem. Vigyen el az ördög minden ilyen varázsló mesterségeddel! Ezért ugyan kár volt százezer könyvet átlapozni, ha csak ilyen ösztövér okosság sült ki belőle. Szeretném tudni, mi köze lehet az én hátamnak Dulcinea kisasszony bűbájosságához. Ha Merlin úr nem tudja más módját, hogy Dulcinea del Toboso kisasszonyt mikép lehet a varázs alól feloldani, én miattam ugyan parasztasszony maradhat ő kegyelme akár ítéletnapig!

– Majd elbánok hát veled én! – dörgé Don Quijote – semmirekellő, foghagyma-zabáló te! Majd én kötlek oda egy fához, letépem rólad a ruhát s én ütök a hátadra nem háromezerháromszázat, hanem hatszor ezerhatszázat is, úgy hogy tudom, megemlegeted!

A lovag e haragos felkiáltására azonban Merlin így szóla közbe:

– De már azt nem engedem! Annak semmi haszna. A csapások csak úgy érvényesek, ha Sancho a maga jó szántából elvállalja és maga veri rá súlyosan magára. Máskülönben, akár agyon üssék, mind nem használ semmit.

Valamint előbb a pirongatás, most csakhamar a kérés könyörgés zúdúlt Sanchora, mind Don Quijote, mind a körülállók, de még maga a lefátyolozott Dulcinea részéről is. Mindenki arra kérte, vállalja el e csekély áldozatot, hiszen olyan termetes vállra, mint Sanchoé, mi az a háromezerháromszáz ütés?! Sancho, a mint mondani szokás, nem akart kötélnek állani, és ugyancsak sok szószaporításra volt szükség, mig aztán végtére nagynehezen s még akkor is elég kelletlenül, ezt nyögte:

– No, ha már az én hátam nélkűl nincs a kisasszony számára boldogság, akkor hát, Isten neki, fakereszt! rám verem magamra azt a háromezerháromszázat, de azon kikötéssel, hogy minden ütést akkor ejtsek, a mikor épen kedvem tartja, és se idejébe, se órájába senki nekem bele ne kanalazzon!

– Éljen, éljen a derék, nemes Sancho! – harsogott ezen elhatározás hallatára minden körülállók ajakáról. A zene megzendült vidám hangokon, a sok puska megint újra ropogott, Don Quijote Sancho nyakába borúlt s ezer meg ezer csókot ejtett arczára, homlokára. A herczeg és herczegné is teljes elismeréssel nyilatkoztak Sancho nemes áldozatkészségéről, a ki nagyon savanyú képpel fogadta a sok megtisztelést. Pedig maga Dulcinea is mélyen meghajtotta magát előtte, a miért Don Quijote meg nem állhatá, hogy azt ne mondja Sanchonak, a kocsival már távozni induló úrhölgy felé mutatva:

– Látod a köszöntést, Sancho?! Milyen mélyen meghajolt, s még hozzá te előtted! Barátom, te vagy a világ legboldogabb embere!

– Köszönöm én azt a boldogságot – mormogá Sancho még most is kedvetlenül – a minek a hátam bőre adja meg az árát. Ette volna meg, a ki főzte ezt az egész elbabonázást!

– Hisz épen az eszi meg – súgá a herczegné férjének titkon, Sancho szavai hallatára – a furfangos ember maga bódította el vele gazdáját, ám lakoljon meg érte.