XXII. FEJEZET.

Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben.

– A nap leszállt, a csillag kivillant! – kiálta fel e pillanatban – Don Quijote, ki addig nézte az ég boltozatát hátra hajlott fejjel, hogy már a nyaka is megfájdult bele.

– A mi barátunk pedig megtartotta szavát – víszonzá a fehérszakállú Trifaldin – mert ime, ott jön a csoda-ló.

Milyen meglepetéssel tekintének mindnyájan a hosszú szakállas lovászmester mutató újja irányában! S milyen meglepő látománynyal találkozék ott tekintetök!

Négy vadember, mind zöld repkénybe öltözve, lépett a kertbe e pillanatban, s egy roppant nagyságú, de egyszersmind idomtalan falovat czipeltek vállukon a ló egy-egy lábánál fogva. A ló homlokába egy jó nagy fogantyú volt beleütve fából, a melyet hosszú nyelénél fogva, ugy látszék, jobbra-balra, s alá és fel lehet csavarni. Ez volt a híres ló egyedüli kormánya.

A vademberek odaérkeztek a társaság közelébe, letették a lovat a földre, s a négy közül legvadabbnak látszó, igen tisztességes szelíd hangon így szóla:

– Urgundum murgundum burgum.

– Hogy mondja kérem? – mondá Sancho, a kiről nehéz volna meghatározni, valjon a kiváncsiság bántotta-e jobban vagy a félelem.

A vadember a homlokára ütött tenyerével, mintha azt akarta volna mutatni: most jut eszébe, hogy itt az ő nyelvükön nem értenek; így folytatta aztán értelmesebben.

– Az, a kinek nevét nem szabad kimondani, küldi e lovat azon hősnek, a kinek nevét nem szükséges megmondani. Üljön fel rá az a lovag, a ki mindet mer, s aztán mindent nyer!

– A ki mindent mer, az én vagyok! – mondá Don Quijote nemes büszkeséggel s elélepve, – de hogy nyerek-e mindent, annak egyedül Isten a megmondhatója.

A vadember megsímogatta a fa-lónak buta nyakát s így szóla hozzá:

– Röpkelábú Fafüles, ez a lovag ül reád, jól vigyázz!

– Hm – jegyzé meg Sancho, a ki az egészet szája-tátva nézte és hallgatá – röpkelábú. Fafüles! Félig eltalálták a nevét, az igaz; félig azonban nehezen. Fafülesnek eléggé fa is, füles is, de hogy röpkelábú is legyen, már abban az egyben Tamás vagyok.

A vadember megint megsímogatta a faparipát s így szóla:

– Röpkelábú Fafüles, ez a fegyvernök is rád ül majd, jól vigyázz, hogy a felhők közeléből le ne vessed. Hogy a magasból le ne szédüljenek, az ő szemök be lesz kötve, azért te nyisd ki a tiedet, hogy egyenesen odavidd, a hol Malambrunoval találkoznak.

E szavak után otthagyták a Fafülest, s illedelmes maguktartással visszatértek arra, a merről jöttek.

Sancho úgy látszék, csak azt várta, hogy az ijesztő képű vademberek eltávozzanak, s rögtön így szóla:

– De Fafüles, az én terhemet ugyan meg nem érzed, mert én bizony rád nem ülök, senki fia se leánya szakálláért. S ha ez a beretválkozás más uton meg nem eshetik, mint hogy én felkapjak ennek a lónak a hátára: akkor az én kedves gazdám csak keressen utitársúl más fegyverhordozót, ezek a tisztelt asszonyságok meg más módot, hogy arczukat lesímázzák, mert vízen és szárazon híven követem uramat a hová parancsolja, – de hogy még a levegőben is röpködjem mint a bőregér, – már arra semmi kivánságom. Elég volt egy sütésből egy kalács. Meg ugyan mit mondanának hozzá az én szigetem lakosai, ha értésökre esnék, hogy az ő kormányzójok a szelek szárnyán szokott kódorogni? S mi több, a mint hallottam, az a Candaya ide ezer meg ezer mérföld. Hátha a lovunk kiáll, vagy az az egy bolond Malambruno vet olyan követ, hogy száz okos se húzza ki, s odaveszt bennünket tiz-tizenkét esztendeig: hol van akkor a teremtett kerek világon az a sziget vagy az a szigetlakos, a ki én rám még rámismerjen. S minthogy azt szokták mondani: késedelem veszedelem, azután meg a hol malaczot igérnek, ott zsákkal kell forgolódni: már csak bocsásson meg énnekem ezen asszonyságok szakálla, de szent Péternek Rómában jó s ott a helye, akarom mondani mindenütt jó, de legjobb otthonn, én pedig itt egészen otthonn érzem magamat, a hol tejbe-vajba fürösztenek s a gazda jósága nem csekélyebbel kecsegtet mint egy egész kormányzósággal.

Sancho e kifakadására maga a herczeg válaszolt ekképen:

– Az a sziget, Sancho barátom, a melyet én igértem, se el nem fut, se el nem uszik, s olyan mélyen gyökeret vert a föld mélységes mélyében, hogy nincs az a hatalom, a mely állóhelyéből kirántsa vagy kimozdítsa. S minthogy kegyelmed is csak olyan jól tudja mint én magam, hogy az ilyen magasabb állást nem igen lehet elnyerni anélkül, hogy az ember ki többel, ki kevesebbel ezt vagy amazt meg ne vesztegesse: én csak azt kötöm ki a magam jutalmául e kormányzóságért, hogy menjen vele Don Quijote urral s annak rendje módja szerint adják meg savát-borsát e rendkivüli kalandnak. A röpkelábú Fafüles könnyüsége kezeskedik a felől, hogy mentül hamarább itt lesznek; ha pedig a balsors úgy intézné, hogy gyalog szerrel kellene haza zarándokolniok fogadóról-fogadóra és faluról-falura: akármikor térjen is haza kegyelmed, szigetét mindig ott találja, a hol hagyta, alattvalói is csak úgy kivánkoznak kormányzósága alá juthatni, mint a hogy most kivánkoznak, valamint én is ura leszek adott szavamnak. S ezen igazságban ne kételkedjék, Sancho ur, mert az rendkivüli módon sértené a kegyelmed irányában táplált jóakaratomat.

– Ne tovább, uram! – mondá Sancho – én egyszerű szegény csatlós vagyok s ez a nagy udvariasság szörnyen kihoz a sodromból. Üljön fel hát a gazdám, kössék be a szememet, s azután menjünk Isten hirével, hogy megtegyük a mit dicsőségünk parancsol.

– Ez nemes elhatározás – mondá a herczeg – s így még egyszer is azt mondom, herczegi szavamra, – az a szigetkormányzóság oly bizonyos, hogy a zápor se mossa el.

Sancho Panza is kész levén az utazásra, egyéb se kellett immár, mint hogy szemeiket beköttessék s a lóra felpattanjanak. A Dolorida maga kérte ki magának a szerencsét, hogy e szembekötés kötelességét teljesíthesse, a miért megint Don Quijote mondott neki a legudvariasabb szavakban köszönetet, míg aztán a lovag letérdelt, a grófné pedig jó erősen beköté szemeit, s akkor odavezeték a lóhoz, ő pedig felveté magát a hátára s kezébe fogta annak maroklárját. Hasonlókép bekötötték a Sancho szemeit is, csakhogy az a maga emberségéből nem tudott gazdája háta mögé felkapaszkodni, a miért is ugy kellett felsegíteni. Fenn tehát csak fenn űlt Sancho valahogy, de jól sehogy se érezte magát, nemcsak félelmében, hanem a miatt is mert a lovat oly keménynek találta, mintha nem is fából volna, hanem valóságos márványkőből. Kérte is a körülállókat, hogy adjanak valami vánkost vagy pokróczot, mire azonban a Trifaldi azt jegyzé meg, hogy a Fafüles semmiféle takarót, sem szerszámot meg nem tűr magán; annyit azonban Sancho még is megtehet a maga könnyebbségére, hogy üljön féloldalt, asszonyosan, a mi által még sem érzi annyira a keménységet. Sancho ezt meg is tette, s aztán bucsút vett, de meg csak ujra lerántotta szeméről a kendőt, végig nézett a kertben lévőkön s majdan panaszos hangon és könnyek között arra kérte őket, mondjanak értök e rettenetes sorsukban egy pár Miatyánkot s könyörögjenek érettök, hogy az egek kegyelme szabadítsa meg, még pedig mentől előbb, ettől az átkozott utazástól.

Don Quijote, a ki már égett a vágytól az igazi kóbor lovagok bűbájos paripáján megpróbálhatni a repülést, kiállhatatlannak tartá Sancho unalmas késedelmezését, a miért is ráförmedt haraggal:

– Semmirekellő embere te, avagy akasztófán függsz-e talán, vagy végvonaglások közt vivódol, hogy ilyen férfiatlan pityergéshez folyamodol? Nem ott ülsz-e, nyúlszívű gyáva teremtés, azon a helyen, a hol a bájos Magellona ült, s ha az leány létére nem rettegett a légi utat megtenni, te férfi, te fegyvernök létedre mégis rettegsz-e? Köttesd be, mindjárt beköttesd a szemedet, mert ha ilyen gyáva vagy, legfölebb nyulak közé tehetnek meg kormányzónak.

Sancho elszégyenlette magát, megigérte, hogy többet nem akadékoskodik, s áldozatra készen odahajtotta fejét még egyszer az ujabb szembekötésre.

Mikor Don Quijote aztán ugy sejté, minden ugy van már, a hogy lennie kell, megragadta erősen a fogantyút, csavarított rajta egyet fölfelé, s alig hogy az ujját rátette, – a buta fa ló persze mozdulatlanúl állva maradt ugyan helyében, de azért a dueñák, mind pedig a többi jelenlévök mind, fenhangon így kiáltának:

– Isten vezéreljen, hős lovag, Isten legyen veled rettenthetetlen fegyverhordozó. Ime, ime a levegőt szelitek már, sebesebben a nyil sebességinél. Már már csodálatra, bámulatra gerjesztitek mindazokat a kik a földről nézik repülésteket. Kapaszkodjál erősen, derék Sancho, mert biczegsz; vigyázz, le ne billenj, mert zuhanásod iszonyúbb lenne mint azé a tekenősbékáé, melyet a mesebéli sas magával felragadott.

Sancho e kiáltozás hallatára egészen odalapúlt gazdájához, átszorította két karjával s így szóla:

– Uram, hogy mondhatják ezek, hogy mi már is oly magosan repülünk, pedig kiabálásuk úgy elhangzik egész hozzánk, mintha itt állanának tőszomszédunkban.

– Ezen ne akadj fen, Sancho – szólt vissza Don Quijote komolyan, ki a legnevetségesebb rendületlenséggel szorítá és tartá a meg sem mocczanó fa ló fogantyúját: – az ilyes lovas kalandok, bűvös lovakon való repülések annyira eltérnek a dolgok közönséges rendjétől, hogy ezer mérföldről is meglátod s hallod a mit akarsz; engem azonban ne szoríts annyira, mert leszédülök. S igaz lelkemre mondom, el se tudom képzelni mit félsz annyira s mitől rettegsz; mert én, akár megesküdjem rá, soha életemben se lovagoltam csendesebben mint ez uttal. Szakasztott úgy érzem, mintha meg se mocczannánk helyünkből. Üzd el a félelmet, barátom, minden úgy megy mint a karikacsapás s egészen jó szelünk van hátulról.

– Az igaz, – viszonzá Sancho – mert erről az oldalról olyan friss szelet érzek, mintha ezer fujtatóval fujtatnának.

S ez csakugyan úgy is volt, mert a szelet egy pár hatalmas fujtató csapta. A herczeg herczegné s udvarmesterök olyan jól kieszelték az egész furfangot, hogy semmi eszköz se hiányzott, teljes-tökéletessé tételéhez.

Mikor a szelet Don Quijote is megérezte, így szóla:

– Semmi kétség, Sancho, mi már bizonyosan a levegő második rétegében járunk, ott, a hol a hó és a jégeső fogamzanak. A mennydörgés és a villámlás a harmadik rétegben fogamzanak, s ha mi még tovább és ilyen módon emelkedünk, csakhamar ott leszünk a tűzrétegben, s én nem tudom, hogyan forgassam ezt a maroklárt, hogy oda ne jussunk, a hol megperzselődünk. Ekkor meg hosszú póznákra alkalmazott, könnyen meggyujtható meg eloltható kócz-pamatokkal gerjesztettek meleget arczok előtt.

Sancho megérezte a meleget s fölkiálta:

– Akármi legyek, ha már benn nem vagyunk a tűzrétekben, vagy legalább is közel hozzájok, mert az én szakállam már perzselődik.

– Réteg az, Sancho – nem rétek – javítá ki Don Quijote.

– Már ha rétek, ha nem rétek – folytatá a fegyvernök – itt igazán mindegy mennykő, s én csakugyan égő szőrszagot érzek. Leveszem a kendőt a szememről uram, s megnézem hol járunk.

– A világért se! – kiálta rá Don Quijote – abban a pillanatban halálfia vagy! Vagy megvakúlsz, vagy leszédülsz, de az bizonyos, hogy elvesztél.

Még tovább is folyt a lovag és fegyvernöke közt e mulatságos párbeszéd, melyet a herczeg és herczegné, valamint a kertben lévő többiek is mind végig hallgattak, még pedig legnagyobb mulatságukra. Utóbb azonban égtek már a vágytól a tréfa végét is átélvezni, a mi pedig az volt, hogy a Fafülest – mely robbanó röppentyűkkel volt megtöltve; de úgy, hogy azért kárt ne okozzanak – levegőbe röpítsék. Don Quijote javában magyarázta még Sanchonak a levegő különböző rétegeit, a tűz- és villám-világot s az égboltozat egyéb csodáit, melyet ez meg amaz a kóbor lovag mind színről színre látott, mikor az egyik melegítő kóczpamat hordozója a herczeg intésére odatartotta a tűzet a Fafülesre alkalmazott kanóczhoz, a mely meggyuladt, s a jövő pillanatban rettenetes durranással, robbanással levegőbe repűlt a faparipa, s két lovagját még a legóvatosabb elkészítés daczára is, jó messze elvetette a puha zöld gyepre.

A mikor azonban ez történt, már akkor a szakállas dueñák – a kik természetesen nem valának mások, mint a herczegi házhoz tartozó szakállas férficselédek – azok tehát eltakarodtak már a kertből, hogy a tréfa elárulói ne legyenek; a kik pedig a kertben voltak, azok meg úgy hevertek a földön, mintha el volnának ájulva.

Don Quijote és Sancho alig tudták magokat összeszedni, bámulásból bámulásba estek, a midőn körülnézve még az éjhomály daczára is nyilván látták, hogy ugyanazon kertben vannak most is, a honnan elutaztak, s hogy körülöttök annyi ember hever a földön.

De csodálkozásuk még magasabb fokra hágott, midőn a kert egyik pontján a földbe ütött lándzsát vettek észre, mely körül szinte a földbe szúrt tartókon fáklyák égtek, melyek világánál ki lehete venni, hogy a lándzsáról egy pergamen-darab függ alá, melyen aranyos betűkkel valami írás olvasható.

Don Quijote legelső teendője az volt, hogy odament s ezt olvasta a pergamenről:

– „Don Quijote, a la manchai hős lovag, diadalmasan befejezte és végrehajtotta már a puszta kisérlet által is a Trifaldi grófné, más néven a Dueña Dolorida és nőtársai kalandját. Malambruno megrettent, s be sem merte várni a legbátrabb lovagot: azonnal levette a hölgyek szakállát, úgy hogy arczok olyan sima s olyan ment minden szőrszáltól mint a pittypalatty-tojás. Csak Sancho Panza hajtsa magán végre a korbácsolást oly híven, mint Don Quijote e kalandot: s akkor az örök dicsőséget örök rabjokká teszik. Igy rendeli a bölcs Merlin, minden varázslók fejedelme.“

Mihelyt Don Quijote végig olvasta a pergamenen foglalt szavakat, azonnal világossá lőn előtte, hogy bennök Dulcinea varázs alóli feloldásáról van szó s alig győzött elég hálát adni az égnek, hogy ily csekély veszedelemmel ily nagy dolgot végezhetett s visszaadhatta előbbi símaságát ama tisztes dueñák ábrázatának, a kiknek most már – a mint említettük – se hírök se hamvok nem volt többé e helyen. A lovag rögtön oda sietett a herczeghez és nejéhez, a kik úgy tettették, mintha még most sem tértek volna magokhoz, miért is Don Quijote karjánál fogva rángatá a herczeget s így szóla:

– Fel, fel, kegyelmes uram, csak bátran, csak bátran! Nincs semmi baj, a kalandnak szerencsés vége szakadt, a miről világosan tanuskodik az az irás, mely ott olvasható ama pergamenen.

A herczeg csak lassanként tért magához, mint az olyan ember a ki nehéz álomból ébred; ugyanigy a herczegné is, valamint a kertben lévők mindnyájan, a kik oly élénken fejezték ki csodálkozásukat és bámulásukat, hogy az ember majdnem hajlandó lett volna elhinni, hogy csakugyan igazán az történt velök, a mit oly hatalmasan tudtak tettetni. A herczeg félig nyított szemmel olvasta el az irományt, s azzal rögtön tárt karokkal sietett Don Quijotehoz, magához ölelte s azt mondá neki: ő a legkitünőbb lovag, a ki csak valaha volt a világon.

Sancho össze-vissza kereste mindenütt a Doloridát, s szerette volna látni, milyen az szakáll nélkül; azonban azt mondák neki, mihelyt a Fafüles egészen tűzbe borúlva lefelé szállt a levegőből s isszonyú pittegés-pattogás és ropogás közt a földre ért: a Trifaldi és a dueñák egész csoportja egyszerre eltűnt, de már akkor oly sima volt az arczok, hogy aranyért se lehetett volna egyetlen szőrszálat is találni rajtok.

A herczegné azt a kérdést intézte Sanchohoz: hogy érezte magát a nagy utazás alatt. Mire Sancho így válaszolt:

– Azt éreztem, kegyelmes asszonyom, hogy megyünk, még pedig – a mint uram mondá – a tűzrétegen keresztűl, s szörnyü kedvem szottyant csak kissé is kiszabadítani a szememet. Gazdám azonban, a kitől rá engedelmet kértem, ebbe semmi szín alatt bele nem egyezett. De én, a kit mi tűrés tagadás, kissé bizony bánt a kiváncsiság, s épen azt szeretném mindig látni, a mit legjobban tiltanak: csakúgy suttyomban fölpecczentettem orrom mellett a szembekötő kendőt s úgy pislantottam le a földre; hát látom, hogy az egész se nagyobb egy mustármagnál, a rajta járó kelő emberek meg csak akkorák mint egy mogyoró. Ebből magából is el lehet gondolni, milyen magasan járhattunk.

Mire a herczegné így válaszolt:

– Gondolja meg csak jobban, Sancho barátom, mit mond. Én úgy sejtem, kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó kelő embereket. S világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg mogyorónagyságúaknak: akkor egyetlen egy embernek is egészen el kellett volna a földet fednie.

– Az igaz – viszonzá Sancho – de azért egy kis csücskén kiviggyant, s akkor megláttam egészen.

– De Sancho barátom – faggatózzék a herczegné, a ki Sanchot a hazugságért sarokba akarta szorítani – hiszen egy kis csücskénél fogva nem lehet a szemlélt tárgyat egészen meglátni.

– Nem értek én az ilyen szem-életekhez, kegyelmes asszonyom – viszonzá Sancho – csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy mink varázslás utján repültünk a levegőben, s így varázslás útján megláthattam én az egész földet meg a rajta járókat is. S ha méltóságod ezt el nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy a mint a szemem pilláját kissé kiszabadítottam, láttam, hogy oly közel vagyok az éghez, hogy alig van már közöttünk másfél arasz köz. Arra pedig akár hitet tegyek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég csakugyan roppantott nagyságú. Egyszer csak ott mentünk el a fiastyúk mellett; s jaj, teremtő szent atyám! no nem hiába, hogy gyerekkoromban odahaza magam is libapásztor voltam: annyira szeretem az ilyen apró jószágot, hogy most úgy megkivántam, csak kissé is megsimogatnom őket, hogy talán a szívem is megszakadt volna, ha meg nem tehetem. Kapom hát magamat s mit teszek? Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem nagycsöndesen csak úgy loppal lecsúszom a Fafülesről, odamegyek a fiastyukhoz, össze meg össze tapogatom őket, olyan az mind anyastul, fiastul, mint a viola-virágszál! Kimulattam velök magamat vagy háromfertályig, a mely idő alatt a Clavileño egy lépést se tett előbbre, de még csak meg se mocczant.

– S a mig a jó Sancho a fiastyúkkal mulatozott – kérdé a herczegné – mivel töltötte addig señor Don Quijote az időt?

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Minthogy mind e dolgok és mindezen események oly nagyon eltérnek a természet szokott rendjétől: nincs azon mit csodálkozni, a mit Sancho elmondott. A mi engem illet, magamról azt a bizonyságot tehetem, hogy én sem alulról, sem fölülről ki nem kukucskáltam s nem láttam se eget se földet se vizet se szárazat. Azt, az igaz, éreztem, hogy a levegőrétegen áthaladtam, sőt azt is, hogy a tűzréteget megérintettem. Hogy azonban még ezen is túl mentünk volna, azt nem hihetem, mert a tűzréteg az utolsó lévén a holdas ég és az utolsó levegőréteg között, mi az égben, melyen a Sancho említette fiastyúk van, csak elégésünk árán juthattunk volna el! mivel pedig nem sültünk meg, ebből az következik, hogy Sancho elbeszélése vagy hazugság vagy álom.

– Bizony nem hazugság s bizony nem álom az – jegyzé meg Sancho – s a ki nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd elválik, igazat mondtam-e vagy se?

– Milyenek hát, Sancho? – kérdé a herczegné.

– A ketteje zöld – viszonzá Sancho – a másik ketteje vörös, kettő kék, egyik meg iromba.

– Az utolsónak kivételével egészen különös csirkék – jegyzé meg a herczeg. – Ilyen színű állatok, legalább baromfiban, a mi földi tájékunkon csakugyan nincsenek.

– De hiszen az világos is – mondá Sancho – hogy a mennyei baromfiak meg a földiek közt csak kell valami különbségnek lenni.

Elég volt kóstulóúl ennyi is a Sancho légi utazásáról szóló tudósításból, mert attól tartottak, ha még tovább is kérdezősködnek tőle, csakugyan meghordozza őket az ég egész ürében s hegyiről tövire elmondja mit s mit nem láta odafen, – persze a nélkül, hogy a kertből csak egy tapodtatnyira is távozott volna.

Igy végződött tehát a Dueña Dolorida kalandja, a mely a herczegpárnak nem csak ekkor, hanem egész éltök fogytáig mindig alkalmat szolgáltatott a nevetésre, Sanchonak pedig kimeríthetetlen tárgyat a beszédre, ha száz meg száz esztendeig élt volna is.

Don Quijote azonban azt sugta Sancho fülébe:

– Csak annyit mondok, Sancho, ha te azt akarod, hogy elhigyék, a mit az égben te láttál, én is azt kivánom, hogy viszont te is elhidd, a mit a Montesinos barlangban én láttam.