Egy Arszlán Gazda

Boldog ifjuságom tündérálma: nagyvilág! isten veled!

„Keblem őszinte baráti: a terített asztal, pezsgő és jó zene közt víg czimboráim! isten veletek!

„Pesti angyalok, ti drága, szép nők, isten veletek!

„Regényes kalandim, ezernyi élvek! órám ütött, válnunk kell!“

Nedves szemeit törölgetve sohajtá ezeket Füzesy Ernő, s visszapillangatott a feledhetlen városra, míg az látköréből elveszett; ekkor nehéz sohajjal magát a kocsi párnái közé temetve, multjáról s jövőjéről merenge.

Füzesy Ernő a pesti divatvilág hősei közt tekintélyes szerepet játszék, hová őt nem összeköttetés, rokonság, és név emelék, hanem saját ügyessége és – pénz! Atyja egyszerü kereskedő, szerencsés üzletei által roppant vagyonra vergődvén, fia nevelésétől mit sem tagadott meg, s ifjú éveit tetszése szerint engedé élni. Ernő már nagykoruságot haladván, atyja komolyan felszólitá, hogy a fővárosból haza sietvén, ha kegyeiben s kedvezésiben részesülni akar, az – általa most szerzett – jószág kezelését átvevén, személyesen gazdálkodjék.

Szaggatott szívvel vőn búcsut, s az érintett jószágra utazott.

Harmadnap megérkezett. Atyja ott várta.

Ernő szemeibe könyek nyomultak, midőn a – hajdan igen díszes, most alig lakható – urilakba lépett. „Itt éljem át napjaimat;“ e gondolat czikázott át lelkén.

A derék atya azt hivé: a viszonlátás öröme idézi fia szemébe a könyeket, s érzékenyebben ölelé meg.

Rövid társalgás után az öreg úr somfa-botot vőn kezébe, fiát hasonlóra inté, s megindult vele, a földeket megmutatandó. – Hol járt Ernő lelke?

Több órányi járás után ismét az úrilakhoz tértek, mely előtt régi franczia kert maradványa terült el.

– Itt, – mondá az öreg, miután kijelölgeté, hogy mit hová vettessen, – e kertben sok üres tábla van, jó lesz lóherésnek. Mindent megjegyeztél magadnak?

– Mindent, atyám.

– A mi iránt nem vagy tisztában, kérdd a gazdatiszt tanácsát, ő ügyes; azért adám melléd, s becsületességeért kezeskedem.

– Köszönet!

– Meglátom, mire viszed? tőled négynapi járóföldre lakom, hol saját gazdaságom igen igen elfoglal; tehát ritkán látandjuk egymást, de annál több tudósitást várok.

– Igen, atyám.

– E jószág kissé el van hanyagolva, a gazdászati készletek pedig egészen hiányzanak, tehát készpénzre van szükséged.

– Én is ugy hiszem.

– Itt van huszezer pgő, mond az öreg úr, tárczáját átnyujtva; fektesd be ügyesen, s meglátod: hasznát veended.

Ernő gépileg nyult a tárcza után, s atyja kezét megcsókolá.

– S most, folytatá az öreg, miután jó állásba helyezélek, tudd meg, hogy életemben többé fillérre sem számolhatsz.

– Meg vagyok elégedve.

Az öreg Füzesy búcsut vőn.

Ernő egyedül maradt. Több perczig földre szegzett szemekkel merenge, s azután körültekintvén, felkiálta:

– Itt vagyok! és mit csináljak e bagolyfészekben?… Megőszülök! alig nehány órája, hogy megérkezém, s máris halálra únom magamat: hát még hetek hónapok, évek!… Ah, ez őrültté tesz!

– Van pénzem, mond, a tárczát maga elébe vágva; mit ér, ha nem élvezhetem?! Vásároljak ekét gulyát s igásokat? hahaha! gazdálkodjam?… igen gazdálkodni fogok! – Ezzel inasát csöngeté. – Kasznár urat!

A kasznár megjelent.

– Holnapután, kezdé Ernő, kőmíves, ács és asztalos legyen itt, e ház lakhatlan.

– Értem.

– S nyolcz nap alatt, akár a pokol fenekéből is, nekem franczia kertészt teremtsen.

– De uram…

– Akarom, esék szavába Ernő.

A gazdatiszt beléegyezőleg meghajtá fejét, s távoztakor fogai közt dörmögé: „Az öreg ur csalódott; ezt nem fogom kormányozhatni.“

Negyed nap mulva száz kéz rombolt az épületen; a padolatokat felszaggaták, közfalakat ledöntöttek, ablakfákat és ajtókat kidobtak, a kertre nyilásokat törtek, szóval, a nagyszerü újitások kezdete megtörtént. Franczia kertész is érkezett, kinek kormányzata alatt öt legény, s hetven napszámos a nagyszerü vállalathoz fogott.

A költséget nem kimélték, a munka mesésen haladt, s a gazdatiszt őszülő fejét vakargatá.

Két hó után díszelge az újjá varázsolt épület, óriási ablakaival, s gyönyörü emeldével1) a kertre, benn kárpitos működött.

Ügyesség és pénz, mit nem képes eléidézni? a kert valóságos édenné varázsoltatott.

Nemsokára a termekben fény és izlés, a fogatokban urias gazdagság, s a kertben tündéri változékosság mutatkozék.

Ernő csodát vitt véghez, s a vidék bámulta tetteit. Ő sok szórakozást lelt az élénk munkálatokban.

Egy reggel tisztje belép.

Ernő festészi pongyolában pamlagra dőlve csibukozott.

– Épen jó, hogy jön, kiáltá az érkező elé, és széket jelöle neki.

– Teins úr! kezdé a tiszt, a jármasok végett jöttem; a munka ideje itt van, gondolkoznunk kellene…

– A jármasok? hm, jól van, majd.. majd.. azt hallám a d*i urodalomban fajlovak állittattak be, ránduljon el oda, s hozzon hírt, vajjon érdemesek-e megtekintésre.

– Igen uram, de szántóföldeink…

– Máskor; most gondja legyen Ruszter Györgynek irni Pestre, hogy három teremre való szép tapettet küldjön: a szőnyegek választását izlésére bizom.

– De a vetések…

– A kertész háromszáz pengő forint áru virágmagvat s plántát rendelt, fizesse ki.

– Az istenért, uram! hát a gazdasággal mi történik?

– Mi? az idén mindent haszonbérbe adunk.

E szavakra rémület s meglepetés tükrözé magát a tiszt arczán, szólni akart, de a nyelv megtagadá szolgálatát.

A tiszt távozék e gondolattal: tüstént megirom az öreg úrnak.

Ernő „Monte Christo“ olvasását folytatá.

Darabig ez igy folyt; de Ernő únni kezdé magát, lelke zajt, társaságot szomjazott. Vendégségeket rendeze, s hetenként kétszer háromszor magához gyüjté a szomszédokat. Háza a leglátogatottabb lőn.

Csak rövid ideig érdeklék ez emberek eredeti sajátságai, mert mihelyt bizalmasb lőn velök: terhére váltak örökös időjárás-, termés-, aratásféle beszélgetéseikkel. Menekülni ohajtott tőlök. A regényolvasásra adta magát, ez a nélkül is ábrándos lelkét, s föllengző vágyait méginkább izgatá. A magán és tömérdek franczia könyvek olvadékony szivét a szerelemre egészen kiképezék. Ah! de nem volt tárgy, nem akadt lény, kire érzelmeit halmozhatandná.

Hány érzékeny szivet emészt igy el saját tüze!

Ernő atyjától eleinte oktató, később intő, s végre komolyan dorgáló leveleket kapott. Ép oly kevéssé adtak más irányt gondolkozásának, mint tetteinek.

Ismét egy levél. Ernő ismeré az irást, tartalmát is sejté, tehát fél napig bontatlanul hevert; végre felnyitá, nem csalatkozott, atyjától volt. Epés szavakban a legkeserűbb szemrehányások. Ernő mosolyga, de a levél vége felé megdöbbent, mert atyja határozottan nyilvánitá, miként, ha működésinek más irányt nem adand, s egész akarattal a gazdasághoz nem lát: az átadott jószágot visszaveendi, s fiát, mint tékozlót, szűk évpénzre szoritván, az örökségből kizárja. Záradékul a levélben következő állt:

„Ohajtom, parancsolom, nősülj, s e lépésre három hó határidőt tüzök. A leány, kit számodra kijelölék, Felhősy Irma, hajdan kereskedőtársam, s most földbirtokos barátom egyetlen gyermeke. Ott tárt karokkal várnak. Látogatásodról őt értesítém; remélem, igéretemet be fogod váltani.“

– Felhősy Irma?… elmélkedék magában Ernő. E leányról sok dicséretest hallék… Atyám! ötleted dicső, fiad engedelmeskedik. – És egészen felvidult; mert egyhangu életébe valami uj, s váratlanul ép olyasmi vegyült, a mi után lelke sovárgott.

Rendelést tőn, és – Felhősre utazott.

Kitünő szivességgel fogadták, s az előkészületekből látható vala, hogy Ernőt várták. Úr, szolga és az egész női személyzet roppant megelőzőleg forgolódtak; szállásaul a legdíszesb szobát jelölték ki, s még cselédségére is nagy figyelem fordíttatott.

Alkonyatkor több meghivott vendég érkezék ünnepélyi öltözetben.

Mennyi sajátságos alak, s minő feszesség!? Ernő egyszerüen urias öltözetében, s fesztelen viselete által ugy tünt ki köztök, mint müvész festvénye a tarka mázolások között.

Volt megjegyzés elég.

– Nézd, mond az egyik, agarász-ostorával a port csapkodva lábairól, hogy játsza Füzesy a nagyurat, pedig alig szagolt le, s már fülig van adósságban.

– És hányja-veti magát, tevé hozzá társa végig egyengetve magát; pedig ruhái egészen divatkivüliek. – Az, ki ez észrevételt tevé, középtermetű, szőke, pödrött bajszu ifju volt; legnevezetesb rajta, hogy haja feje közepén volt elválasztva, s fülei körül karikákba gyürűdzött; széles vállain szűk zöld frakk ragyogó érczgombokkal büszkélkedett, nyakán fehér echarpe rubintűvel, biborbársony-mellény, sárga nadrág s gombos topán egésziték ki öltözetét. Nyakán vastag aranyláncz kigyózott le mellénye zsebéig, s ujjain több pecsétgyürű ragyogott. Ez ember Havasy közbirtokos, s a vidék arszlána volt!

– Lám, lám! hangzék a másik körben, – hogy pöffeszkedik az a Füzesy, mintha apjáról grófságot örökölt volna.

– Az igaz, egészité ki a mellette levő e rágalmat; pedig atyja nem volt sem több, sem kevesebb, mint becsületes marhakereskedő.

– Fiának is okosabb volt volna a mellett maradni; legalább maholnap nem állítnák a dobot szép kastélya elé.

– Hahaha! pedig azt el nem kerüli.

– Hogy tetszik? tevé harmadik helyen a kérdést egy ifju; a háziúr Füzesyn kivül mást nem ismer, és e piperkőcz minket látni sem akar.

– Sohse gondoljunk vele, utoljára azt hinné, mi tartjuk szerencsénknek ismeretségét.

– Ahoz mégis sok szemtelenség kellene.

E beszélgetések mind azalatt történtek, mig Felhősy családjának Ernőt bemutatá.

A szokott udvariságok után a háziúr vendégeihez fordulva kérdé Ernőt:

– Ezen urakat..?

– Van szerencsém, esék szavába Ernő; s megindult kezet szorítni a jelenlevőkkel.

Kik imént legizetlenebbül megszólák: most szemtőlszembe legmosolygóbb arczot öltének.

A különzés választófalai lerontattak, a társaság összeolvadt.

Hajlongások közt bókoltak férfiak a nőknek, s ezek szégyenkedve süték szemeiket a kezökben levő legyezőre, virágbokrétára, vagy kendőjök himzetére.

Ernőnek ideje maradt szemlét tartani.

Sok falusi szépség, de tagadhatlan Felhősy Irma tündöklött valamennyi felett. Gazdag szőke haj, epedő kék szemek, kissé telt, de finom arcz, gondosan ápolt fogak, nem rút termet és szerény toilette.

Ernő nem volt ugyan elragadtatva, de nem is hibáztatá atyja választását.

Irma Ernőnek tetszett.

Meglehet, ha valamely pesti elegans bálban látandotta, fel sem tünt volna neki, s ha udvariasságból megszólítná is: a vele társalgást minél rövidebbre törekednék nyujtani; de itt, elszigeteltségében, e hölgyet találá, s társaságát keresé, mit a zöld frakkos Havasy elég mérges szemekkel tekinte.

Ernő nem érdek nélkül forgolódott Irma körül, s azt minden áron kitüntetni törekvék. Társalgásában sok kellemet, modorában bájt fedeze föl. Atyjának e perczben választásaért kész volt volna nyakába borúlni.

Irma sem mulasztá el a szülőitől kapott utasitást Ernő irányában felhasználni, s ennek udvarlását nagyvárosi hölgy finom kaczérságával fogadá.

A zöld frakkos nem veszté őket szem elől, s ajkait véresre harapá.

Mint a vidékiek rendesen: ugy ezek is a társalgásból kifogyván: táncz inditványoztatott. Irma zongorához ült.

– Engedje, e szókkal lépett hozzá Ernő, hogy én legyek a szerencsétől megfosztva kegyeddel tánczolhatni.

– Hogyan?

– A koszorúban a legszebb virág nem hiányozhatik, kegyed tánczoljon, e hangszernél majd én kisértendem meg szerencsémet.

– Ön igen szíves.

A zöld frakkos ott terme, s Irmát az első négyesre fölkéré.

Ernő jelt ada.

A kör megalakult, s Ernő a „Rigoletto-négyest“ rákezdé.

Havasy, a zöld frakkos arszlán, ki csinos tánczosnője mellett ugy állt, mint valami kérdőjel, fitymálva nézegetett a zongorán működőre, kedvetlenül kiáltván oda: „csöndesebben!“ és száraz lábaival a tactust veregeté, idétlen fejével is bólintván hozzá.

Ernő mosolygott.

– Kiállhatlanul játszik; mond a zöld frakkos Irmához fordulva.

– Gondolja?

– Minek kezd belé, ha nem ért hozzá?

– Inkább ohajtaná, hogy én játszam?

– Most nem, meg volnék fosztva e nagy szerencsétől. Ah! – tovább nem folytathatá, mert Irma ellebegett.

Havasy szomszédait is kezdé lázitgatni Ernő játéka ellen, gúnyosan mondván:

– Talán e szerencsétlen négyesnél nem tud egyebet; mégis sok arczátlanság kell hozzá, feltolakodni vele. – Gyorsabban!

Ernő nem engedé magát megzavartatni.

A négyesnek vége lőn.

– Hála istennek! sohajta Havasy.

– Köszönöm, viszonzá Irma.

– Ah! nem kegyedet értém, bár oldalánál tánczolhatnám végig az életet; de azt a szerencsétlen zenét!…

Ernő nem mozdult helyéről. A tánczzene után Wilmers „Pompa di Festa“ját játszá.

Élénken tolongtak körötte.

Dreyschok, Liszt és Thalberg szerzeményeiből is remekelt.

A hallgatók tapsviharban törtek ki.

– Mit gondol? kérdé gúnyosan Ernő az ott ácsorgó zöld frakkostól, elég csöndesen játszám?

– Nem értek hozzá, – viszonzá a megszólitott, s daczosan fordíta hátat.

Ernő ismét a billentyűkre vágta ujjait, hogy Straussféle keringőt csörömpöljön le azokon.

Mindenki széditő tánczba röpült.

Alig végzé el Ernő, s kérelemmel ostromlák, hogy valami dalműből játszék, s ő „Dom Sebastián“ – ból, rövid előjáték után, „Abayaldos“ bravour-áriáját csengő mély hangon éneklé: utána mindjárt „Ernani“-ból a király szerepét.

El voltak ragadtatva, s a zöld frakkos agyonszégyenlé magát, hogy Ernő zene-tehetségében annyira csalatkozott!

Ernő a nap hőse lőn.

– Kedves! sugá az egyik leányka.

– Érdekes, mond a másik.

– Müvelt!…

– Imádandó! kiáltának fel sokan.

Havasy zöld frakkjában feszelge, s hol itt, hol ott egyegy gúnyos megjegyzést tőn, mit Ernő észrevevén, nyájasan közelíte hozzá, s kezét vállára tevén, enyelgő hangon mondá:

– A mint éneklek és zongorázok: ép ugy tánczolok és vívok.

– Nem kételkedem, felelé nekihalaványulva Havasy.

– Ki azon úr, kérdé Ernő szomszédját, ki ott az ablakmélyedésben nagy veres szakálát oly egykedvüen simogatja?

– Melyik?

– Ott,… éles tekintetét most ránk szegzé. Pongyolájáról azt gyanítom, nem sokat törődik a világgal.

– Ah, az bátyámuram. Neve Sándory.

– Ön bátyja?

– Azaz, neki minden ifjabb „öcsém“ s mi „bátyámuram“-nak hivjuk. Tetőtül talpig magyar ember, kissé nyers, de roppant becsületes.

– Azt kinéztem belőle.

– Az ármánykodók ostora, a gyávák réme, e vidéken minden becsületdolgot nála intéznek el.

– Ismertessen meg vele.

– Szivesen.

Percz mulva Ernő Sándoryval szoríta kezet.

Ernő e társalgásban nagy élvet talált, Sándoryban sok alapos ismeretet és jártasságot fedezvén föl.

– Mily bizalmasan beszélgetnek, kezdé Havasy czimborájához; ha az a két ember jó egyetértésben élend, meg nem maradhatunk a vidéken.

– Igaz; egyik sima piperkőcz és sértegető –

– A felett jó vivó!

– A másik darabos, büszke…

– És czivakodó.

– Egymással kell összeveszítni őket, hogy mi békében maradjunk.

Havasy nem felelt, hanem ajkait fogai közé szoritván, gondolkodó arczot ölte.

– Mit mondasz hozzá?…

– Adandó alkalommal bocsátkozzál Sándoryval beszédbe, s mondd neki, hogy Füzesy roppant kalandorosan élt, Németország egyik kisebb városában szinésznővel levén viszonya, mint énekes szerepelt s meg is bukott; hogy Pesten kifizethetlen adósságai s párviadal elől szökött meg. Ezek iránti felvilágositás végett utald hozzám.

– Ugy lesz. Ezzel szétváltak.

Havasy czimborája addig őgyelge, mig csakugyan Sándory mellé furódott. Elmondá társa koholmányát.

– Ki meri ezeket állítni? kérdé indulatosan Sándory.

– Tessék Havasyt kérdezni.

Sándory csakugyan fölkeresé Havasyt, és szórul-szóra elmondá a Füzesy ellen hallott vádakat.

Havasy csodálkozva voníta vállat e szókkal:

– Bámulatos!

– Tehát mindezekről ön mitsem tud?

– Most hallom először.

Hát micsoda éretlenségeket fecseg az a szájhős? hol is van?… Már seholsem volt.

Havasyt e percztől a férfiakkal, sőt a nőkkel is lehete suttogva látni; igen rejtélyes arczot ölte, s kikkel csak beszélt, szemet meresztének, kezöket csapkodák össze, vagy homlokaikat szedték redőbe.

Ernő az egész estét Irma oldalánál tölté, s ha ezt házi kisasszonyi kötelességei igénybe vevék: önelégülten mosolyga utána. Szíve és lelke még nyugodt vala ugyan; de el akará magával hitetni, hogy szerelmes, s érzelméről a piruló lánykának szólt is.

Mielőtt a társaság szétoszlék, Ernő haza utazott, nehány percz mulva Sándory is követé.

Most Havasyé lőn a világ.

A Füzesyről költött rágalom szájrul szájra terjedt, s ő, ki két óra előtt a nap hőse volt, most általános gúny, megvetés s nevetség tárgyává lőn. Hogy az egész tényt Sándory beszélé, nyiltan senki sem vallá; hanem titoktartás mellett mondván el egymásnak, nehány percz alatt mindenki értesülve volt erről.

Havasy Irma oldalánál érzelgőn forgatá összevissza színetlen szemeit, s midőn aljas tervének ily fényes sükerét látá: szakálát simogatván, győzelmesen rágdicsálá azt.

Irma az egészet közönyösen vevé.

Ernő, a szép holdas éjen hazafelé utazván, az egész leányt regényes alakban varázslá maga elé, s bármennyire törekvék is magával elhitetni, hogy az szép, kedves, szeretetreméltó és érdekes, otthon mégis e gondolattal szállt le kocsijáról: „Igen fiatal, válhatik belőle müvelt nő.“ Nem merenge, jót alvék, másnap nem sohajtott… Ez még nem szerelem.

Harmadnap ismét rendelést adott készületre. Felhősyékhez vala utazandó; midőn gyönyörű fogata előhajta, levél érkezék. Ernő felbontá, elébb elhalaványult, azután haragosan kaczagott, e szókkal:

– Még meg sem kértem, s már is kosár! Hahaha! valóban nevetséges! – Ezzel kocsiba veté magát, s kocsisára rivalga: Sándoryhoz!

Sándory örömmel fogadá váratlan vendégét.

Ernő hidegen érinté az elébe nyujtott kezet, s komolyan tekinte Sándory szeme közé. Szünet után megindult hangon szóla hozzá:

– Sándory! nagyobb előszeretettel e vidéken egy emberhez sem közeledém, mint önhöz.

– És több rokonszenvet egyik sem érezhet öcsém iránt, mint én.

– A körülmények, fájdalom! ellenkezőt bizonyitnak.

– Hogy értsem?

– Ugy, hogy én arczáról nyiltságot olvasék, ön azonban alattomos.

– Uram!…

– Tudom, ön a vidék réme; de bennem férfira talált.

– Abban pillanatig sem kétkedem: de mielőtt indulatos hajlammal lépnénk fel egymás irányában, jónak látnám, hogy az ok felett jőnénk tisztába.

Ernő, válasz helyett, Felhősy levelét adá át.

Sándory olvasá, mint következik:

„Tisztelt úr!

„Ha Ön pénzemre számolt s nem leányomra, további látogatásai fölöslegesek. Nem fog csodálkozni a hangon, ha megirom, hogy pesti élete, németországi kalandozási előttem nem ismeretlenek, melyek valódiságán nincs okom kétkedni; mert hitelt érdemlő egyéntől erednek, ki nem más, mint Sándory. Sajnálom, hogy atyjának hozzám bizalommal s jósággal irt levelére kedvetlen választ kell adnom. Isten Önnel stb.“

– Mit mond erre? kérdé Ernő.

– A silányak!

– Kik?

– Majd holnap. Találkozni fogunk.

– Hol?

– Estére vendége leszek. Váljunk mint idegenek; a holnap elhatározza: ha barátok lehetünk-e, vagy ellenségek. – S utazásra tőn rendelést.

Feszült ingerültséggel várá másnap alkonyatkor Ernő Sándoryt.

A várt vendég megérkezék, s e szavakkal szállt le kocsijáról:

– Azokat ugyan szépen megijesztém.

– Kiket? kérdé Ernő.

– Két jó madarat.

– Neveiket nem szabad ismernem?

– Irásban hoztam. Tessék. – Ezzel lapot nyujta át.

Ernő belé tekinte.

– Havasy?

– Csak olvasd.

„Alulirt ezennel elismerem, hogy t. cz. Füzesy ur ellen gyáva rágalmat koholtam, a szerelemféltés és gyülölet miatt, mellyel irányában viseltetém, s mivel szavamnak állani gyáva vagyok: Sándoryval akarám összeveszítni. Hibámat elismerem, s az illető uraktól irásban kérek bocsánatot. Kelt.. stb.“

– Az ügyetlen! mond mosolyogva Ernő.

– Biz azt elég ostobául számiták ki.

– Köszönöm fáradságodat, mosolyga Ernő, s bűnbánólag nyujtá jobbját Sándorynak.

– Kötelességem volt, viszonzá Sándory, hatalmasan csattantva széles tenyerét az oda nyujtott kézbe.

Az izletes esteli és zamatos port-á-port bor mellett, Havasy nyilatkozványa sok elmés ötletre s tréfás megjegyzésre nyita alkalmat, mi az estet igen derültté tevé.

Éjfél után a gyönyörű holdvilágnál Sándory haza utazott, Ernő pedig havannai szivarra gyujtván: a kellemes éji légben a susogó fák közt sétát tőn, gondolatinak szabad tért engedvén.

Másnap azon gondolattal kelt fel Ernő, hogy Felhősyékhez utazik, – s Havasy kéziratával magát igazolván: Irmának irántai érzelmét kikémlendi. Elmerülve állt az ablaknál, midőn idegen bérruhás szolgát láta közeledni.

Kevés percz mulva a szolga ezen izenettel állt előtte:

– Urnőm, báró Révyné s kisasszonya, átutaztokban itt kissé időzvén, engedelmet kérnek, hogy azalatt t. uraságod szép kertében sétát tehessenek.

– Vigye üdvözletemet, s mondja: szerencsémnek fogom tartani.

A szolga távozott.

Ernő inasára csöngete.

– A kerti pálmalugasban – igy adá a rendeletet – azonnal hűsitő reggeli teremjen, több személyre; aztán könnyü kabátot vőn, svéd kesztyűt húzott, firenzei szalmakalapot tőn, s az érdekes látogatók elé sietett.

Minő meglepetés! Ernő az urhölgyek irányában igen udvarias készült lenni, s midőn előttök állott, alig birá magát bemutatni. Most látta, mennyivel szebb szemek, delibb termet, s nemesebb vonások vannak a világon, mint Felhősy Irmáéi. – A hölgyek ifjabbika tündérszép volt!

A szokásos üdvözletek után Ernő társaságát ajánlá. – Örömmel fogadtatott.

Élénk beszélgetés keletkezett; a báróné elmondá, hogy hanyatló egészsége végett a következő évszakot Olaszországban töltendi, s jelenleg oda utazik.

– És a bárónő? kérdé Ernő, az ifjabbikhoz fordulva, könnyen válik meg hazájától?

– Anyámat, ki engem szeret, kisérem…

– De nem, ki egyedül szereti?

– Biztosítom, hogy egyetlen részvevő gondolat sem kisér.

Ernő lelkesülten kiáltá:

– Lehetlen! lehetlen!

A hölgy gyönyörű szemeit mosolyogva veté fel: mert Ernő hangkiejtésében annyi bensőség, annyi érzés feküdt, hogy ámbár az hatásra számítva nem volt, észrevétlenül nem hangzék el.

A pálmalugashoz értek. Abban fényesen terített asztalka állott, melyen ezüst talapzatok és kristály edények ragyogtak.

– Szabad kérnem nagysádtokat, hogy némi hűsitővel szolgálhassak?

A hölgyek beléegyezének.

Csakhamar fagykávé, czukorsütemények, válogatott gyümölcs s jégbe hűtött forrásviz lőnek felhordva.

Ernő boldog volt, reggelije izlett.

Nagy utazókocsi robogott a kert kapuja elé, a hölgyek búcsut vőnek: Ernő kocsiba segité őket, s midőn az távozék, sokáig merenge utána.

– Mennyi kellem, müveltség, s angyalszép!

A kocsi porfellegben tünt el; Ernő mélyen sohajta s nehezült kebellel tért szobáiba. Egyszerre szemébe ötlik Havasy nyilatkozványa, ekkor felkaczagott, kaczajában éles gúny feküdt.

Minő bolondot akartam tenni! elmélkedék; – mennyi különbség közte és Irma közt! Mit veszélyeztetek? hogy atyám elveszi e jószágot? nem nyerem-e akkor vissza a nagyvilágot, hol annyi élv és öröm van még számomra. Igen, igen én követni fogom. – Felhősynek következőt ira:

„Tisztelt úr!

„Az ide mellékelt nyilatkozat az ellenem támasztott rágalmak megsemmisitésére, ugy vélem, elegendő. – Ön háza tiszteletben fog állni előttem ezentúl is; de hol nekem egyszer oly rútul ajtó jelöltetett: ott a küszöböt többé át nem lépem, s e szerint igen sajnálom, de atyám kivánatát nem teljesíthetem. Isten Önnel! maradok tisztelője

Füzesy Ernő.“

Havasy tértetvényét eredetiben melléklé leveléhez, s ez azonnal rendeltetése helyére küldetett.

Felhősy személyesen hozá a választ, mert a sértett Ernő engesztelésére siete.

– Füzesy úr?… kérdé egy ácsorgó szolgától.

– Nincs hon; lőn a felelet.

– Hol tehát?

– Olaszországba utazott.

– Mikor?

– Az éjjel.

Leforrázva es boszúsan hajtatott el Felhősy.

A fonák jószágkezelés miatt kétségbeesésig elkeserített gazdatiszt mindenről értesité az öreg Füzesyt, kitől azon választ nyeré, hogy legyen türelemmel, míg otthon munkálatit bevégzendi, s azután rögtön teendő intézkedések végett eljövend.

Szavát beváltá, s ötödik hétre megérkezék.

Gazdasági szereket vásárolt, a kertésznek felmonda, s a rendeletet kiadá, hogy a virányosok felszántatván: lóherrel vettessenek be, a fényes butorokat eladásra hirdetteté.

– Levél Nápolyból, e szavakkal lépett be az egészen megifjodott tiszt.

Mérgesen nyult utána Füzesy, olvasni kezdé, és sötét arcza mindinkább derülni kezde.

– Gazda! kezdé sugárzó szemekkel, miután a levelet szépen maga elé tevé; – a kertész megmarad, a virányos nem szántatik fel, a butorok nem fognak eladatni; mert fiam nejét, Révy Malvin báró kisasszonyt csak nem vezetheti üres házba.

– Megnősült?

– Nem hallá? Révy Malvin báró kisasszonyt vevé el.

– Ugy kell, most megöli a méreg.

– Kit?

– Felhősyéket, kik mindenütt azt hirdeték, hogy a tekintet.. vagy akarám mondani nagyságos úr tőlök kosarat nyervén: szégyenében utazott el.

– Hahaha! pedig fiam bárónőt vőn nőül. – Fogasson, oda megyek, hadd hallják először is tőlem. Látni akarom, miként halaványulnak az arczok?