Dóczi Lajos

1845–.

A hatvanas évek vége felé a «fiatal óriások» egy kis csoportja a fürdő-utczai Kávé-forrásban tanyázik. Bohó álmokat álmodoznak, hirnévről, dicsőségről, irodalomról, költészetről beszélgetnek, olvasmányaikon éldelegve maguk próbálják megrebbenteni a szárnyaikat. Talán egyik legigénytelenebb köztük s testben is legvéznább Dux Lajos, ki mint a bécsi Presse levelezője szerzi meg a jogczimet, hogy idejárjon. Német lapba ír, de azért a magyar irodalomért rajong, mert magyar a lelke és a szive. Sopronban született 1845-ben.

Az ifjú óriások egyik-másikának már neve kezd lenni az irodalomban. De hol van ő még attól? Az a név, a mit ő viselni fog, még ismeretlenül sincsen meg s nem fordul elő az ország semmiféle anyakönyveiben, schematismusaiban, népszámlálási névjegyzékeiben, nem hogy irodalmilag ismerős lenne. VI.

Sok víznek kell lefolyni addig a Dunán, míg Duxból Dóczi, Dócziból Dóczy, Dóczyból báró Dóczy lesz.

A talentum fénye és a szerencse mosolya, e kettő kellett ahhoz a karrierhez, melyet a németkereszturi szegény boltos fia befutott. Egy nem lett volna elég.

Az 1867-iki kiegyezés után, mikor a magyar kormány megalakult, a Kávé-forrás fiatal óriásai is elhatározták, hogy hivatalt vállalnak. Akkor ez igen könnyen ment. Csakúgy be kellett állítani a miniszterhez a művelt ifjaknak, hogy szolgálni akarnak, mire a miniszter bólintott a fejével, hogy jól van s kiszólt a hivatalszolgához:

– János, állítson be kend valahová asztalokat a fogalmazó uraknak.

(De ha jó kedvében volt, akkor esetleg «titkár uraknak» mondta).

Igy léptek szolgálatba akkor többek közt Toldi István, Berczik Árpád, Bródy Zsigmond, Halász és Dux Lajos is, kit mint politikai resszortban jártasat és ügyeset Horváth Boldizsár beosztott Andrássy miniszterelnök mellé.

És ez jó volt neki is, ki egy hatalmas patronust kapott e nagy emberben, a kinek minden iránt volt érzéke, a mi egy országot nagygyá tesz, és VII. jó volt Andrássynak is, a ki egy hű embert kapott Duxban, csak talán az irodalomra nem volt jó, mert egy énekes madarunk olyan aranyos, vonzó kalitkába jutott, ahonnan nem igen igyekezett kiszabadulni, hogy a szent berkekben csicseregjen, a hol a voltaképeni helye lett volna.

Mind a mellett 1871-ben, midőn a Teleki vígjátékok nyertesének a «Csók»-nak jeligés levélkéjét felbontották az akadémián, abból egy ismeretlen név került elő: Dóczi Lajos. Az akadémikusok és írók csodálkozva oszlottak szét, tünődve rajta, ki lehet az illető. A mi nem is csoda, hiszen ez a név akkor egy pár órás volt csak, mivelhogy reggel jelent meg a «Budapesti Közlöny»-ben a névmagyarosítások közt, hogy Dux Lajos belügyminiszteri engedélylyel Dóczi-ra változtatta meg a vezetéknevét.

A név és a «Csók» tehát egy idős, – a név azóta patinát kapott, a darab ellenben most is oly friss és üde, mint a most szakított szamócza. Még mindig adják s a közönség megtölti a szinházat. A csók definicziója költészetünknek egyik maradandó gyöngye.

Mikor 1872-ben Andrássy Bécsbe ment a külügyek vezetésére, már annyira kedvelte Dóczit, hogy magával vitte és vice-versa Dóczi is jobban VIII. szerette Andrássyt, mint a muzsákat, teljes odaadással bocsátotta finom hajlékony tollát rendelkezésére s tíz-tizenkét évig kizárólag a hivatalnak élt, hol gyorsan haladt a dieta classis lajtorján, kinevezték osztálytanácsossá, kisérte Andrássyt különböző diplomatiai útjain, minélfogva tele lett a kabátja rendjelekkel, magyar nemességet kapott, majd osztályfőnök lett s végül báróságra emelte a király kegye kevéssel nyugalomba menetele előtt.

Bár élete legszebb részét Bécsben töltötte, nálánál senki sem élt jobban benne a magyar bohémvilágban. Talán nincs jelentékeny író, a kivel ne levelezett volna, mint a hogy Goethe és Schiller korában leveleztek a litterátorok.

Egyébként is annyira magyar tudott ő ott maradni a császárvárosban, mint senki sem jobban a magyarok közül. Egy afféle magyar agens Bécsben. Annak tette meg a közvélemény.

A kinek magyarnak hivatalos baja volt Bécsben, valaki okvetlenül utasította:

– Ha nem menne a dolog, keresd fel Dóczit!

A ki doktor-professzort ment konzultálni, annak is azt a tanácsot adták:

– Jó lesz, ha felkeresed Dóczit és kérsz tőle egy pár ajánló sort, jobban megvizsgál a doktor. IX.

Ha Bécsről volt szó, a Szent-István torony meg Dóczi jutott eszébe legelébb az embereknek; ha onnan jött valaki, azt kérdezték tőle:

– Nem találkoztál Dóczival vagy valakivel?

Szóval az volt Bécsben Dóczi, a mi Thallóczy mostan, szives kalauza, mentora, protektora minden oda érkező magyarnak.

A Csók utáni kilencz évre terjedő hallgatást alig tudjuk megmagyarázni. Hogy tudott annyi ideig nem írni, megfoghatatlan. De végre is biztos volt, hogy visszaesik az irás mámorába, mint az alkoholista: nincs abból hosszú szabadulás.

S Andrássy bukása után csakugyan megszületett a Csók testvére az Utolsó szerelem 1879-ben s néhány évvel utána Széchi Mária, mind a két darab verses formában telve bájos részletekkel, melyek szerzőjüket első rangu költőink közé emelik.

Nyelvezete néhol nem magyaros, de oly hajlékony és annyi árnyalatot tud vele kifejezni, hogy finom vonalak és szinek visszaadására azt még előtte senki sem használta annyi sikerrel. Sokan támadják nyelvét belekötve egy-egy kifejezésébe, mely a «debreczeni fülnek» idegen, pedig aligha nem az lesz a vége, hogy Dóczit egykor a magyar nyelv művészei közt fogja emlegetni az okosabb utókor, mely belátja, hogy a mit Dóczi hibázott a nyelv X. ellen, azt a nyelv muzsikája, lágysága érdekében tette; a mit a vámon ártott a nyelvnek, behozta neki kétszeresen a réven.

Még jobban tünik ki nyelvalakító és finomító ereje a Goethe Faust-jának fordításánál. 1872-ben adta ki a magyar Faustot s vannak helyei, a hol az eredetit közelíti meg e koloritban utolérhetetlen átültetés.

De csinált legyen Dóczi bármit, az mind magán viseli talentumának gazdag erejét. Irályát hatalmasan tudta alkalmazni a genrehez. Mondják, hogy diplomatiai fogalmazványai példái a ravasz simaságnak, a melyek a Beust stylusát is verik. Publicistai dolgozatai súlyos argumentumokkal, ágyukkal, torpedókkal megterhelt pánczélos hajók, tárczái, melyeket német nyelven írt álnév alatt leginkább a Neues Pester Journal-ban, könnyed játszi röppentyűk.

Alig van olyan műfaj, melybe bele nem kóstolt volna. Irt elmés verseket a hajdani Borsszem-Jankóba, csinált opera-szöveget. Az elbeszélő irodalmat is művelte. Sőt ebbe a gyüjteménybe mint egyenesen ilyen került be.

Mit mondjunk róla mint prózai elbeszélőről? Azt, hogy a romantikus iskola hive, mint színműveiben. Thémái érzelgősek, de az előadása fordulatos, XI. élénk, szines és lebilincselő. Az olvasó érzi, hogy gazdag forráshoz jutott.

Dóczi ez idő szerint hatvanegy éves fiatal ember, élénk, virgoncz mint egy fürj. A rózsa-bimbók évadja mindazonáltal elmult. Ideje, hogy átcsapjon a prózai elbeszéléshez. Szőlőt vár őszszel a közönség s ha a Párkáknak van eszük, el nem engedik neki a kilencz esztendőt, a melylyel adósa maradt az irodalomnak.

Mikszáth Kálmán.

XII.

-1-