I.

A főrendek elvetették a törvényt, de az egyes kivételt meg nem gátolhatták. Maguk csinálták azt a vegyes házasságot, a melyről ez a történet szól. Elmondom minden túlzás és czélzatosság nélkül, úgy a hogy történt, illetőleg úgy, a hogy nekem elmondották.

A vegyes házasság miatti nagy csata előestéjén történt. Az a lázító törvény, mely szerint zsidó és keresztény összekelhettek volna, az alsó törvényhozók részéről már el volt fogadva s minden istenfélő lélek a felső táblába helyezte reménységét. Csak ez menthette meg az országot a förtelemtől, csak ez dönthette meg azt a szerencsétlen törvényt – melyről persze mindenki úgy beszélt, mintha megparancsolná a keresztény és zsidó közti házasságot, pedig – csak megengedte. A pártok küzdelme erős volt s mind a két rész a legszokatlanabb eszközökhöz nyúlt, hogy a győzelmet a szent ügynek biztosítsa; – még imádkoztak is.

X… megyevárosában ez időtájt amaz alacsony, czopfos és nobilis palotácskák egyikében, melyeket a főnemesek hajdan a vidéki központokban emelni szoktak, két hölgy ült együtt a legkomolyabb és -284- egyszersmind legérdekesebb beszélgetésben. Az egyik még igen szép, a másik már gyönyörű volt: amaz özvegy Putnoky grófnő, emez Kerényi Vilma bárónő, a főispán egyetlen leánya. A két hölgy élénken beszélget. De nem toiletteről ám, vagy szerelemről, vagy lóversenyről, – hanem isteni félelemről, politikáról és vegyes házasságról.

Putnoky grófnő igen kegyes és ájtatos hölgy. Mozgalmas multja és csöndes jelene, melyben a mise és gyónás nagy szerepet játszik, klastromi életre látszanak őt utalni. De ő úgymond, még egy időre kénytelen lemondani e végső boldogságról, mert úgy érzi, hogy a jó ügynek még világi téren is tehet szolgálatot. Vilma bárónő ellenben csak most nőtt ki a kolostorból. A Sacré-Coeur folyamait ez évben végezte el s e mintaszerű intézetből kitünő nevelésen és angyali tisztaságú sziven kívül még két dolgot hozott magával: őszinte iszonyt a világ rosszaságától és igazi, lelkes vallásosságot.

Vilma bárónő nagy szomorúságban van, mert leverő dolog az, mit anyai barátnőjével közölnie kell. A főispán papa, ki állásánál fogva a kormányt tartozik pártolni, nem akar leánya kéréseinek engedni. El van határozva, hogy a vegyes házasság kérdésében szavazni fog, még pedig a kormány javaslata mellett. Hiába kérlelte Vilma, hiába vesztegette könnyeit, meg okait, melyek részben a Putnoky grófnő fegyvertárából, de nagy részt a leány őszinte, hivő lelkéből voltak merítve; a méltóságos papának csak az volt a válasza: – Kedves lányom, nem értesz te ezekhez; a mi pedig a meggyőződést -285- illeti, tisztelem a tiedet, te pedig respectáld az enyimet. Különben sem kivánom tőled, hogy zsidó férjet válassz magadnak.

Ez a válasz, sértő végpointejével, teljesen elnémította Vilmát s nem volt mit tenni, mint ide sietni és a grófnő résztvevő keblébe önteni bánatát.

A grófnő nem szörnyűködött oly nagyon, mint Vilma várta volna. Vállat vont, rezignáltan összekulcsolta finom, halvány kezeit és azt mondá: – Szomorú dolog, édes lányom, de, őszintén szólva, atyádtól nem is vártam különbet. Anyja fia, a mint te, hála Istennek, a te anyád lánya vagy.

– Mit ért ezalatt Szerafin néni? – kérdi a bárónő nyugtalanul. – Édes atyám anyja kevesebb volt az enyémnél?

Putnoky Szerafin grófnő csodálkozva nézett kis húgára. – Szegény lelke, – gondolá – hát semmit sem tud! Meg kellene őt kimélni e fájdalomtól, de – az ügy nem engedi!

Szerafin grófnő tehát az ügy nevében megeresztette közlékenysége zsilipjeit s Vilma most először értesült arról, hogy ő «nem tiszta magyar vér» ivadéka. Nagyapja, az öreg Kerényi, miután az ősi vagyonnak a legúribb módon nyakára hágott s több rendbeli gavalléros kihágások által nagyúri házasságra is elvesztette a qualifikácziót, nem látott más menekvést, mint gazdag parthie útján jutni új vagyonhoz és tekintélyhez. Felesége pedig, Vilma nagymamája, a ki az oltár elé már mint jó katholika keresztény menyasszony lépett, s kinek máskülönben a legkisebb folt sem szennyezé be emlékét, -286- születésénél fogva, hogy is mondják – izé – no hát – zsidó volt.

– Ne beszéljünk már erről – vigasztalá a grófnő az elhalványodott bárónőt – vagy is inkább szóljunk róla azzal az eltökélt szándékkal, hogy vallásos buzgalmunknak új ösztönt nyerjünk és családotok ezen foltját keresztényi cselekedetek által jóvá tegyük. Gondold meg, mi történhetett volna! Ha őseink elfogadtak volna egy olyan törvényt, mint a milyent ma a kormány keresztül akar vinni, akkor nagyanyád még ki sem keresztelkedett volna, (hisz a pénz az övé volt s a föltételeket ő szabhatta), te pedig ma – zsidóleány volnál.

Vilmát a hideg rázta. Vére forrongott, de nem ám a különös ősanya védelmére, kinek vére az ő ereiben is tovább folyt, hanem inkább lázadva az összevegyítés gondolata ellen. Kész lett volna ereit felvágni, ha bizonyos lehetett volna abban, hogy ez által vére minden «idegen» elemtől szabadúl. – Szörnyű! Szörnyű! – suttogá borzongva. A grófnő közbeszólott:

– Hallgass meg, galambom. Kell valamit tenned, és szerencsére módodban is van olyat tenni, – a mi apád és nagyapád hibáját jóvá teheti. Apád tudtával nem eshetik a dolog, de mégis úgy, hogy atyai és tisztviselői tekintélye ellen nem vétesz… Csak ezt a levelet kell aláirnod; én majd elküldöm.

A grófnő iróasztalához ment és a következő levelet mutatta meg Vilmának, a ki növekedő ámulattal olvasta: -287-

«Kedves rokon!

Ne csudálja és ne értse félre lépésemet; fiatal leány létemre nem írnám ezt a levelet, ha komoly indító okaim nem volnának. Nem köznapi dologról van itt szó, hanem szent ügyről, az isteni vallás nagyobb dicsőségéről, és azon felül, ha szabad ez ügyet világi érdekkel összekeverni, a Kerényi név becsületéről is. Tudom, kedves gróf, hogy ön tiszteletreméltó okokból e büszke névről egyelőre letett és csak Rényi Árpádnak hivatja magát. De nekem, rokonának, a ki egy jó barátnőm utján annyi jót hallottam ön felől, tán szabad önt Kerényi grófnak szólítanom, s szabad önt kérnem, – hogy emlékezzék meg ez egyszer nevéről és eredetéről. Siessen ide, szálljon meg az «Erzsébet» fogadóban és mutassa be magát – (de se mint Rényi Árpád, se mint Kerényi gróf, mert atyámnak nem szabad a dolgot megtudnia) – barátnőmnél, Putnoky Szerafin grófnőnél. A többit tőle fogja megtudni. Én előre örvendek az alkalomnak, hogy tudós és érdekes cousinommal megismerkedhessem. A ki megkülönböztetett tisztelettel és rokoni szeretettel ismeretlenül is maradtam

igaz híve…

(Utóirat. Megbocsátja, hogy e levélhez Fischer és társa ottani czéghez szóló utalványt melléklek, kinél Putnoky grófnőnek heverő tőkéi vannak. Barátnőmnek nagy szivességet tenne, ha ezt az összeget ott fölvéve azon jó ügy szolgálatára -288- használná fel, melynek érdekében ez utat megteszi.)

Czím:

Nagyságos Rényi Árpád jogakadémiai tanár úrnak * * *-on.»

Vilmát erősen meglepte e levél tartalma. Tudta, hogy létezik családjának elszegényedett grófi ága, de erről a mester-unokabátyjáról most hallott először. Szerafin elmondta neki, hogy az utolsó gróf, ki a Kerényi nevet viselte, nagy botrányokat csinált és végül mint lovas kapitány nem egészen tiszta adósságok miatt főbe lőtte magát. Felesége, ki uráért a két ágbeli rokonságnál és a főnemesség szélesebb köreiben sokat koldult, ez által végre megunatván magát az úri világgal, kénytelen volt fiával és beteges kis leányával Bécsbe költözködni, a hol a fiatal Árpád gróf leczkékkel kereste a maga és hozzátartozói kenyerét s befejezte egyetemi tanulmányait. Idővel letett nevéről és eltünt – de neve, a Kerényi Árpád név ott maradt a főrendiház lajstromában, bár a királyi meghivót évekig nem lehetett hozzá eljuttatni. Már most a pártvezénylet, összekeresvén mindazokat, a kiket a jó ügy melletti harczra felhívhat, Bécsben fölkereste Kerényi gróf nyomait s így fölfedezte, hogy igen szerény viszonyok közt, mint Rényi Árpád tanárkodik egy vidéki jogakadémiánál. Elhatároztatott, hogy a párt költségén szavazni hivják a vegyes házassági törvény ellen. Csak hogy félő, hogy az ellenpárt is számot tart a fiatal grófra s hogy a főispán a jó ügy ellen -289- toborzza szavazatát. A főispán kettős tekintélylyel hathat, mint rokon az elszegényedett családtagra, mint magas állású tisztviselő a nyilvános tanárra. Ezt a befolyást csak a Vilma által irandó levél birja ellensúlyozni. Vilma is Kerényi vér és hozzá igen kedves, ragyogó teremtés; ha ő, a titok regényes fátyola alatt az elszegényedett gróffal találkozik, a siker majdnem bizonyos. Ha a grófi tanárt sikerül rávenni, hogy ez egyszer főrendi székét elfoglalja és a törvényjavaslat ellen szavazzon, akkor a főispán szavazata úgyszólván meg lesz semmisítve, s a legrosszabb esetben nem fogják legalább azt mondhatni, hogy a Kerényi család által szenvedi az ország a vegyes házasságból eredő szerencsétlenséget és gyalázatot.

Vilma ábrándos, hivő és lelkesen vallásos leány volt. Intette ugyan valami sugallat, hogy tán nem illik ily módon kezdeni levelezést egy ismeretlen fiatal emberrel. Úgy érezte, hogy nem díszes dolog, egy eddig ignorált rokonságra oly alkalomra hivatkozni, mikor ő szorult a rokonra s nem az ő reá. Másrészt az sem tetszett neki, hogy némi érdeklődő kiváncsiságot fedezett föl magában a grófi méltóságból kivetkezett tanító iránt. De mindezen skrupulusait mint az önzés kifolyásait végre is mellőzendőnek itélte és késznek nyilatkozott, hogy aláírja a levelet. Azonban kikötötte, hogy az utóirat elmaradjon. Illetlennek gondolta a fiatal embert ily kézzelfogható módon emlékeztetni szegénységére. Putnoky grófnő megtette ezt az engedményt, azon hallgatag tartalékkal, hogy utóirat -290- nélkül intézi el a pénzdolgot. Vilmával megiratta a levelet postscriptum nélkül, de szó nélkül melléje csatolta az ötszáz forintra szóló utalványt.

A levél elment és három nappal utóbb Putnoky grófnő * * *-ból a következő táviratot kapta:

«Levelet megkaptam. Holnapután alólirott odaérkezik, Erzsébetbe száll és méltóságodnál azonnal tisztelegni fog, hogy a levéliró kivánságait meghallgassa. Helley József.»