III.

Pár percz mulva Helley úr és Vilma bárónő együtt voltak a grófnő boudoirjában és sajátságos zavarral néztek egymás szemébe.

Vilma is meg volt győződve, hogy Kerényi gróf maga áll vele szemben. A grófnő még a külső teremben figyelmeztette volt, hogy óvatosan és okosan beszéljen rokonával. – Velem szemben igen tartózkodó, majdnem visszautasító volt, – mondá, – és teljességgel nem akart mint gróf Kerényi szerepelni. Azt hiszem, ezzel ki akarja emelni, hogy csakis a te kedvedért jött el. Úgy látszik, megtartotta egész grófi büszkeségét és megtoldja a proletár gőgjével. De azért légy te csak nyájas és bizalmas. Majd összehoz benneteket a vér.

Vilma tehát azon eltökéléssel lépett be a boudoirba, hogy igen nyájas lesz. Hiszen szegény rokonával fog találkozni! De talán épen az eltökélt szándék volt az, a mi elfogulatlanságából kivetkőztette és a nyájas szót nem engedte ajkára jönni. Elpirult és zavarba jött. Helley sietett őt zavarából kisegíteni. Mély bókkal üdvözölte, s szemei nagy tiszteletet, de meleg szivélyességet is fejeztek ki. Ő szólalt meg először.

– Parancsait jöttem kérni, bárónő, barátom, Kerényi Árpád gróf számára. Ő kész minden teljesíthető kivánságának eleget tenni. Bízzék benne teljesen bárónő – ő csak a grófi czímről mondott le, nem a gentleman rangjáról. De hogy semmi se legyen közte és méltóságod között, a mi zavart vagy -294- félreértést okozhatna, engedje meg mindenekelőtt, hogy ezt az iratot visszatehessem kezeibe.

Vilma csudálkozva nézett a papirra és végtelen zavarára az utalványt ismerte föl, melyet a grófnő az ő tudtán kívül csatolt a levélhez. A méltatlankodás megoldotta nyelvét; élénken tiltakozott az ellen, hogy neki e tapintatlanságban része lenne. Helley ismét segítségére jött.

– Legyen nyugodt, bárónő. Kerényi gróf tudja, hogy manap szokás az elszegényedett mágnásokat összetoborzani, hogy a vegyes házassági törvény fölött szavazzanak. De azt is tudja, hogy nem öntől, nem egy kedves leány tiszta lelkéből eredhet az a gondolat, hogy az ő szavazatát pénzen vásárolják meg. A bárónő sokkal jobb, – szabad tán mondanom, hogy sokkal szebb, semhogy a napi politika szennyesével foglalkozhatnék. Édes atyja, a főispán, a dolog intézője. Jó. Rényi tanár megbizott, mondjam meg önnek, hogy igenis volt szándéka, grófi czímét néhány napra visszafoglalni, a főrendiházban megjelenni és a vegyes házasság mellett szavazni, a mint azt Kerényi báró az ő jelen álláspontján csak kivánhatja. De Rényi ezt szabad akaratjából, meggyőződése folytán akarta megtenni, nem egy kormányközeg pressziójára, kit fölöttesének el nem ismer, sem egy gazdag rokon intézésére, ki rossz és szomorú napjaiban rá sem hederített.

A fiatal ember arcza e szavaknál kissé kipirult, hangja rezgett. Vilma még inkább meg volt győződve, mint eddig, hogy Kerényi gróf áll előtte. -295-

– Igaztalanul vádolja atyámat, Ré – hogy nevezzem? – mondá a leány megakadva.

– Helleynek, Helley Józsefnek, bárónő.

– Valóban, igaztalanul vádolja atyámat – Helley úr. Ha van, a kinek ön, vagy Rényi barátja jogos szemrehányást tehet, akkor én vagyok az. Atyám mit sem tud arról a levélről. Ezt abból is láthatja, hogy a mit öntől – a mit a gróftól kérni akartam, épen ellenkezője annak, a mit tán édes atyám kivánna tőle. Az én óhajtásom az, hogy rokonom emlékezzék meg nevéről ez alkalommal és vesse azt a mérlegbe azon iszonyatos törvény ellenében, melyet édes atyám, fájdalom! pártolni tartozik.

Helley József nagyot bámult e szavakra, – erősen odanézett a kis bárónő szeme közé s mikor észrevette azt a gyermekesen könyörgő tekintetet, és az öntudatlanul összekulcsolt kis kacsókat, meg nem állhatta, hogy ne mosolyogjon.

– Mit hallok? – mondá. – Ön, bárónő ellene van a javaslatnak? És a maga szakállára – bocsánat, de nincs más szó rá – a maga szakállára dolgozik atyja ellen? De már ezt meg nem álmodta az én barátom, különben – bizonyosan maga jött volna el s nem küldött volna megbizottat.

Vilma nagy zavarral nézett rá. – Hát – igazán – nem ön az? Utálok minden színlelést. Én nem tudok színlelni. Jól esnék, ha most unokabátyám ülne itt előttem és vele kibeszélhetném magamat. Ne vegye rossz néven, de ha ön nem Kerényi gróf, akkor – nem tudok önnel szívem szerint beszélni. Igazán – nem ön az? -296-

Helley a szép lányt, a ki e szavaknál már készült fölkelni üléséről, barátságos, kérő tekintettel marasztalta.

– Hallgasson meg, bárónő. Én nem lehetnék idegenebb önre nézve semmivel, ha Rényi tanár volnék is, mint a milyen most vagyok. Igaz, nem vagyok gróf-forma. De Rényi sem mutat különbet, mint én, arról biztosítom. Ám képzelje egy perczre, hogy én Rényi vagy Kerényi Árpád vagyok és próbáljon mégis beszélni szíve szerint. Azt az egyet szavamra igérhetem, hogy mindent úgy fog megtudni, a hogy a bárónő most elmondja és hogy rajta kívül egy lélek sem lesz beavatva. – Nos? – Nehéz. – Jó, tehát megpróbálok ön helyett beszélni. Azt mondaná ön: «Kedves rokon, tedd meg a kedvemért, szavazz a törvény ellen. Ha a te meggyőződésed mást mond is, én ezt tartom igazi kötelességednek. Reménylem, csak nem számítasz valami gazdag zsidó leányra, a ki adósságaidat kifizetné, de családunkon foltot ejtene – s a többi, s a többi.»

– Csalódik, Helley úr, – viszonzá Vilma kipirulva, harag nélküli komolysággal. – Én nem így szólanék rokonommal. Mindenekelőtt nem tegezném rokonomat, mert nem ismerem elég közelről. De rokonsági kötelékünkből, melyet nem én tagadtam meg, ki az ő lételéről sem tudtam eddig, jogot és bátorságot merítenék, hogy megkérjem: emlékezzék meg ez alkalommal keresztény és gavallér voltáról. Kérném, hogy keresztény létére ne vigye át a vallás és isteni törvény iránti közönyt, mely -297- fájdalom a magánéletben oly általános, az ország törvényhozásába, a család szentélyébe. Kérném, hogy gavallér létére ne vesse a mérlegbe szavát a mellett, hogy a magyar családok, mikor a szerencsétlenség és a maguk hibája külső fényüket úgyis oly nagyon megviselte, még erkölcsileg is sülyedjenek és romoljanak. Tudja ön, jobban mint én, de bizony én is tudom, hogyan terjed nálunk minden téren a zsidóság. Mindenüvé betolakodik: elönti a mesterségeket, az ipart, a kereskedést, a tudományt, az irodalmat, a művészetet. Megtelepszik azon nemzetségek örökében, kik hajdan Magyarország sorsát intézték, azon várakban és kastélyokban, a hol régente a nemzet jobbjai laktak, kiknek ivadékai ma nagyrészt hajléktalanok. Hát most már a családokba is behatoljon? Megessék rajtunk, hogy e megbélyegzett faj tolakodó arczait, melyek miatt a színházat kerüljük, nehogy a páholyokban mellénk férkőzzenek, már szalonjainkban, barátaink és rokonaink körében is lássuk? Szennyes pénzük, melyet olthatatlan szomjukban fölhalmoztak, még ezt a szentélyt is megnyissa előttük? Rendén van az, hogy az uzsorás lányának egy grófot, vagy fiának egy bárólányt vásárolhasson? És lehetne-e az ily házasságokból származott gyermekeket keresztényeknek, magyaroknak, hazafiaknak nevelni? Soha! Soha! Keresztény ember, magyar ember erre az átkos törvényre nem adhatja szavazatát. Maga se, gróf – azaz, – hogy így beszélnék Kerényi grófnak, ha itt volna.

Helley növekedő figyelemmel kisérte e kifakadást. -298- Ha Vilma az ő meggyőződött buzgalmában ráért volna, szavainak hatását lesni, láthatta volna, hogy azok eleinte igen mélyen szomorították hallgatóját s hogy beszéde vége felé némi derült gúny mosolygott ki a barna szemekből. De ő mindezt nem vette észre, hanem izgatottan várta Helley feleletét.

A fiatal ember igen higgadtan szólalt meg,

– Igazán sajnálom, bárónő, hogy Kerényi nincs jelen. Teljesen ismerem ugyan gondolkozása módját és épen azt tudnám felelni a bárónőnek, a mit ő felelne: de egy sajátságos körülmény gátol, hogy épen ez esetben egészen azt mondjam, a mit ő mondana.

Vilma kérdő tekintetet vetett rá. Helley nem viszonozta e pillantást; félig lesütött szemmel, némi zavarral babrálva óralánczán, folytatá:

– A bárónő imént megbélyegzett emberekről szólott. Látom, hogy erősen utálja a zsidókat. Bizonyára azt hiszi, hogy mindegyiküket azonnal, első látásra felismeri, – a gyülölet ösztönével, körülbelül úgy, a hogy a kis madár, a ki még nem látott kigyót, saját elfogódásáról megismeri, hogy itt van az ő ősellensége.

– Valóban azt hiszem, hogy úgy van, – felelé a bárónő – ha első tekintetre nem is, de első szavára megismerném. A Sacré-Coeurbe egyszer egy lányt csempésztek be, a ki ehhez a fajhoz tartozott; nem tudtam, hogy mi bántott, mikor ránéztem, de mindig valami kellemetlen érzésem volt, mintha ki nem állhatnám közellétét. Kisült, hogy zsidólány és el kellett hagynia az intézetet. -299-

– Sajátságos! – mondá mosolyogva Helley úr. – Hát velem szemben pl. nem érez hasonlót a bárónő?

Vilma e kérdésre egy pillanatig elhalványodott.

– Minő kérdés! – E szavakkal eleinte félénken, oldalt nézte a fiatal embert, aztán egyenesen és nyugodtan tekintett szeme közé és végül elhatározottan mondá: – Nem, Helley úr. Egy irányban csalódhattam önben; meglehet, sőt most már bizonyosnak kezdem tartani, hogy ön nem Kerényi gróf; de azt a – másik érzést nem költi fel bennem, – egyátalán nem.

– Lássa, bárónő, hogy mennyire csalódhatunk. Én esküszöm önnek, hogy Helley, eredetileg Heller József, valóságos, tőzsgyökeres zsidó, nem gaz, nem uzsorás, hanem azért mégis csak zsidó. Igaz, hogy jó magyar is, mint ő hiszi magáról s mint méltóságod is meg volna győződve, ha magyar hölgy létére e magyar iróról hallott vagy műveiből olvasott volna.

– Magyar író? – rebegé Vilma szégyenkezve. Zavarában nem tudott egyebet mondani.

– Magyar iró, igen – magyar történetíró és búvár és az akadémia tagja. A bárónő tehát igazán először hallja ma e nevet? De mit csudálkozom – hisz a Sacré-Coeurben nevelkedett. Nos, nem lehet az én feladatom azt a nevet felmagasztalni, mely alatt a bárónőnek be vagyok mutatva. De ha magyar tudósok és írók közt tudakozódik, akkor meg fogja hallani, hogy ez a név nem ismeretlen a tudományos világban s mindenek fölött látni -300- fogja azt, hogy senki sincs, a ki tagadni merné, hogy Helley magyar ember és becsületes ember… – E szavakat erős nyomatékkal, mintegy haragosan hangoztatta az ifjú, s minden etiquetteről megfeledkezve, izgatottan járt fel s alá a boudoirban.

– Nem kétkedem, uram… – kezdé félénk hangon Vilma bárónő, azon gondolkozva, hogy mivel csöndesíthetné a sértett fiatal embert. De az nem engedett neki időt.

– Oh, kérem, soha se méltóztassék mentegetőzni. Nem az én személyemről van itt szó, sem az önéről, hanem arról, a mi igaz és a mi hamis. Kár, Vilma bárónő – igazán kár! Ha ránéz önre az ember, tapsolni szeretne a teremtőnek, ki ily remeket alkotott: szépségből, jóságból, ifjuságból. És még sem bírom szomorúság nélkül nézni. Ennyi szépség és jóság, még hozzá a fiatalság mindent megaranyozó fénye nem vértezhette önt a hazugság ellen s nem óvhatta az üres, szívtelen fenhéjázástól. Ön bír gyűlölni ok nélkül és megvetéssel sujtani oly embereket, kiket nem ismer, kik önnek nem véthettek soha – még pedig nem egyes embereket, hanem százezreket egyszerre! Egy nő, egy leány! Ez iszonyú! Helley József magyar ember és becsületes ember: elhiheti szavamra. Másban ez nem volna érdem. Rajta érdem: merem mondani és be is bizonyítom. Egy házaló szennyes szobájában született, a hol a magyar szó soha, a németnek is csak elundorított szójárása hangzott; tizenöt éves koráig még magyar betűt -301- sem látott. És ez az ember ma magyar író. Éhezett, fázott és küzdött, hogy magát és elárvult nyolcz testvérét fentartsa, s e küzdelem alatt ráért és volt ereje, nemcsak tanulni, hanem német diákból magyar diákká, aztán magyar hirlapíróvá s magyar történészszé lenni. Ez az ember fenhordhatja, bár nem szokása, homlokát minden magyarral szemben; mert igazság és kötelesség ellen sohasem vétett, soha embert tudva meg nem bántott, soha hazája ellen nem írt, soha sem tolakodott, soha sem alázkodott, s a maga útján járva alacsony sorsból becsülettel vergődött névre és szerény jómódra. Százával van tisztelője és jó barátja, mind jó keresztény és magyar hazafi, a kik szeretik és becsülik – és ez az ember ne szerethessen egy keresztény leányt? Kerényi Vilma, nézzen a szemem közé és képzelje, hogy úgy állok itten, mint a ki önt szereti és a kit ön is szeret. Képzelje, hogy csak most tudja meg, hogy zsidó vér van ereimben. Képes volna-e szemembe mondani: Távozz tőlem, te megbélyegzett ember, – a te világod nem az én világom, a te Istened nem az én Istenem; gyülölet és megvetés tárgyának szült világra az anyád – és soha sem lehetek a hitvesed! Mert kell, hogy gyülöljelek, mert ha nem tenném, gyülölnének azok, a kik engem szeretnek!? – Képes volna ön ily szavakra? Ha igen, akkor megfognám kezét és ellökném magamtól mint méltatlant szerelmemre – nem, bocsásson meg, – erre nem volna erőm. Hanem megfognám kezét így, a hogy most teszem, szeme közé néznék – így – -302- és kérdezném: Szép leány, úgy van-e ez a kéz alkotva, hogy a tied nem nyughatik benne? Máskép néz-e ez az én szemem, mint a tied? Mely izom, mely ideg, mely vércsepp az, a mely annyira különböző bennünk, hogy minket egymástól örökre elválaszszon? Szeretlek és te is szerettél engemet. Összeillettünk; maga az Isten is mintha egymásnak teremtett volna; boldogok lehettünk volna egymással. Most pedig nem lehetünk, – válnunk kell, kerülnünk egymást örökké, – mert nagy kifogásod van ellenem: az, hogy anyám fia vagyok. Tehetek én anyámról? Tehet az a maga származásáról? Meg akarod velem átkoztatni szülőmet? Ez hát papjaitok bölcsesége, ebből áll törvényhozóitok igazsága, hogy a gyermek szégyelje az anyját? Ez a mívelődés évszázados véres küzdelmeinek gyümölcse, hogy szavak, formulák elválaszszák azokat, kiket a természet összehozott? És a hazaszeretet, a nemzeti érzés ápolása odáig viszi a dolgot, hogy egy zsenge, alig kifejlett gyermek, ki a hazáért és nemzetért semmit se tett, kinek semmi más érdeme, mint hogy világra született, hogy egy ily sors kényeztette leányka azt képzeli, hogy jogában áll, egy férfiút, a ki küzdött, hatott és teremtett, megvetéssel sujtani, csak azért, mert más vérből származik és más szertartás szerint imádja Istenét? Lehető az, meg van az engedve, hogy ily tanok és tanítók megmérgezhessék az ifjúságot, az előkelők büszkeségét dölyffé, a nemzeti érzést fajösztönné torzíthassák? Ennyire mehet a brutálitás? Gyalázat! Szégyen és gyalázat? -303-

A fiatal ember az egész kifakadás alatt nem bocsátotta el a leány reszkető kezét. Vilma nem is próbálta visszahúzni. Félig gyönyörködve, félig megsemmisűlve állott ott s nézte nemes haragtól szikrázó szemeit, hallgatta szép, indulattól remegő hangját. A fiatal ember lényének férfias ereje vonzotta, a bűntudat, hogy ezt az embert ő mélyen sértette, lenyomta a leány tiszta és fogékony kedélyét. Mikor Helley elhallgatott, a bárónő úgy érezte, hogy valami láthatatlan súly nehezedik reá s hogy kezd sülyedni s nem tud fölemelkedni soha.

Helley hosszan nézte és – mosolygott. A leány végtelen zavartsága valami kellemes elégtételt látszott neki okozni.

– Lássa, bárónő, – mondá végre, – ön mégis csak jóságos és kedves. Azt hiszi, hogy megbántott, és ezt fájlalja.

– Fájlalom, Helley úr, szívem mélyéből fájlalom. – S ezzel lassan kihúzta kezét az övéből, s elfordúlt, hogy megeredő könnyeit elrejtse.

– Milyen leány! – suttogá a fiatal ember magában. – Milyen szíve van! Milyen édes, jó szíve van!

Vilma hirtelen feléje fordúlt, eléje nyújtotta mind a két kezét és mosolyogó ajkkal, de zokogva mondá:

– Bocsásson meg! Soha sem teszem többé – soha!

Helley lelkesen megcsókolta mind a két kezecskét, de meg nem állta, hogy a gyermekded bocsánatkérésen el ne kaczagja magát. -304-

– De hiszen semmit se vétett, bárónő, – legkevésbbé ellenem… Azaz… ellenem nem, mert már megszoktam az ily zsidófalást, még pedig olyanok részéről is, kik kevesebb meggyőződéssel, de több durvasággal üldözik felebarátaimat. Hisz elvégre ön nem reám czélozott és voltaképen csak fogalmak ellen küzdött – elméletekkel. Nem magamon, hanem önön esett meg a szívem, mikor ily gonosz és gyűlöletes szavak peregtek szép kis szájából, és azért meg akartam mutatni, hogy az ily tiszta szivű, angyali lény csakis fantómákat képes gyülölni s hogy utálata s megvetése mindjárt légbe foszlik, mihelyt egy érző, kézzelfogható embert állítok önnel szembe. Most láthatja, hogy szívecskéje nem képes ok nélkül gyűlölni s hogy mindjárt megfájdúl, mihelyt valaminek fájdalmat okoz. Hála Istennek, legtöbb magyar ilyen. Ugy-e bár, nem gyűlöl engemet?

– Istenemre, nem! – bizonyítá a lány, könyek között mosolyogva. Mosolygnia kellett, mert oly különösnek, oly furcsának tetszett előtte az a gondolat, hogy ő ezt a férfiút gyűlölhetné. Elejétől fogva már oly rokonszenves volt neki, mint eddig senki; most pedig mély hálával is adózott neki, hogy saját szemeiben fölemelte és jobbá tette őt s megtisztította a gyűlölködés salakjától.

– Hát már most mit mondjak, – kérdé Helley, – Kerényi grófnak?

– Mondja neki, hogy tiszteltetem – hogy szerettem volna szemtől-szembe látni, de hogy azért is hálás vagyok neki, hogy legjobb barátját elküldötte -305- hozzám. Az én ostoba levelem rosszabb feleletet érdemelt.

– Köszönöm, bárónő, szívemből köszönöm. Hanem ez oly válasz, mely inkább a követnek szól, mint annak, a ki ideküldött. De Rényi Árpádnak mit vigyek? Mire szavazzon Kerényi gróf a felsőházban?

– Arra, a mire akar: szavazzon lelkiismerete, meggyőződése, belátása és tapasztalása szerint. Mit értek én az ily dologhoz? Ki vagyok én, hogy ostoba lány létemre férfiakat oktassak? Hanem, ha nekem volna szavazatom, most már tudnám, mire szavazzak.

– Ingerli kiváncsiságomat, bárónő. Nem sugná meg titokban, hogy mire szavazna?

Vilma felelni készült, de az ajtó megnyilt és a belépő grófnő félbeszakította a jelenetet.