VIII. («Kis Murányvár» megvétele.)
A külváros mohos temploma előtti nagy tér csendes volt s csak a sűrűn ültetett gesztenyefák árnyai népesíték meg a nappal oly látogatott sétányt. A teli hold olykor biztatólag mosolygott le, mintha azt akarta volna mondani: «Ne féljetek! Itt vagyok én!» De ekkor felhő foszlányok lebegtek boszantón agg szemei elé, s elkomorodott a jó öreg az izetlen tréfán.
Tizet kongott a torony órája, midőn a városból kiszolgáló járdán két nő alak közeledék. Minél kisebb lett azon köz, mely az elsőt a sétány teréről elválasztá, annál nagyobb lett az, melyben társnéja őt követte. Végre mintegy futva ére el az első a tér közepére, s a második csak nagy lihegve jött utána.
Tíz óra! Itt a hely, a tizenhatodik fa mellett. Ő nincs itt! Óh, ha nem jönne! Mily boldog volnék!
– Hah!
A meglepetés e hangját azon körülmény okozta, hogy azon fa árnyéka, mely mellett a nők állottak, egyszerre hosszabbra nyult s egy férfiúi alak vált ki belőle. -193-
– Ne ijedj meg, kedvesem. Én vagyok.
– Ön!
– Ön! Mi hideg e nyári est; édes, meleg szavadat jéggé olvasztja! – Ön. Óh, add kis kezedet, hadd melegedjék forró ajkamon! s az ifjú hévvel ragadta meg a leány kezét.
Ez egy perczig szótalan maradt: egyszerre, mintha hirtelen gondolat villant volna föl agyában, megrázkódva súgá: – Ime kezem; de csak azon föltétel alatt, hogy általa engedi magát vezéreltetni.
– Hová?
– El innen.
– El? Miért!
– El. Rögtön el. A többit azután.
– Rögtön el? De miért el? Én szeretem e helyet, s neked ez rémületes! És «Önnek» szólítasz? Te nem szeretsz!
– Andaffy! Az Istenért, jőjjön velem! Bizzék bennem!
– Én nem bízom benned. Nem vagy őszinte irántam. Nem követlek, míg meg nem tudom e különczködés okát!
– Okát! Hallja tehát! Én… Nem, nem! most nem mondhatom meg! Andaffy! Kérem, esedezem, kövessen! Óh, minden perczben… Andaffy, kövessen, ha… szeret!
– Ah! – felelt Andaffy elragadtatva, – a varázsszó ellenében tehetetlen vagyok. Vezess, angyalom!
A leány hévvel ragadta meg Andaffy karját és majdnem futva vezette őt magával. Gyakran tekintett maga körül, mintha valamitől félne. Teste remegett, -194- keble hullámzott, mint a tengerár, melyet a teli hold bűvös fénye vonz.
Lassan-lassan lecsendesedett viharos izgatottsága. Minél közelebb jutottak a belvároshoz, annál lassabb lőn járása, annál csendesebben vert szíve.
Mindkettő szótalan volt. A leány mélyen látszott valamiről gondolkozni; az ifjú a leány szavát várta.
Egyszerre, midőn a belváros tekervényes utczahálózatába értek, egy szeglet mellett a leány elbocsájtotta az ifjú karját és maga után vonva kisérőnőjét, eltünt a jobbja mellett kezdődő utczába.
Két ugrással utána termett az ifjú és kezén ragadta a szökevényt.
– Andaffy! kérem önt, bocsásson! Én nem vagyok az, kinek ön tart. Bocsásson!
– Tehát, ki vagy! – kérdé az ifjú, és az ellenszegülőt a közelben pislogó lámpa felé fordítá.
– Én vagyok!… Emma!
– Emma, igen, Emma. S ki másnak tartottam volna önt?
– Annak, kit ön a templomtéren várt. Óh, ön nemes ifjú; elnyomja bámulatát, hogy meg ne sértsen. De kiméljen tovább is, bocsásson! Nekem haza kell mennem!
– Haza? Igen! De engedje meg, hogy a kedves tisztet, melyet a szerencsés véletlen rám bízott, szent kötelesség gyanánt teljesítsem. Fogadja el karomat és hadd kisérjem kegyedet.
Emma habozott, de végre elfogadta az ifjú karját. Néhány perczig ismét szótlanul haladtak egymás -195- mellett, midőn Emma egyszerre megállott és újból kiragadta karját az ifjúéból.
– Nem lehet! Ezt nem birom tovább; ön valamit gondol, mondja ki!
Andaffy mosolyogva közeledett a leány felé és lehajolva piruló arczára, mélyen tekintett tündöklő szemébe.
– Kimondjam, mit gondolok? Jó! De csak az ön felszólítására. S ez jusson eszébe, ha az a kis daczos szív zokon találná venni, mit a fülnek súgok. Én azt gondolom, hogy mi fölötte boldog lehet az, kinek kedvéért ön ma e szokatlan sétát tette.
– Ön… még valamit gondol.
– Hogyan?
– Ön nem kérdi: ki az?
– Mert tudom.
– Nem tudhatja. Az égre esküszöm, hogy nem is fogja tudni.
– Neve…
– Ne mondja ki! Kérem, ne mondja ki! Ha már kell, hogy kimondassék, legyek én az, a ki mondja. Uram, én bűnt követtem el, s magam akarom magamat megbüntetni s azért magam vallom be; én önt megcsaltam!
– Lehetetlen, szép Emma!
– Én tilos módon hatoltam be leveleinek titkába!
– Lehetetlen, szép Emma!
– De megnyugtat az, hogy a bűnöm félig gondviselés műve volt, mert ez mentette meg az ön életét. -196-
– Lehetetlen, szép Emma!
– Lehetetlen, szép Emma! Óh ne ejtsen kétségbe e nyugalmával. Ön gúnyolja vallomásomat – ezzel büntetésemet kiállottam. Vegye e levelet, mely ma jött az ön számára. Ezt felbontottam s ez meg fog mindent önnek magyarázni. Ön megvethet, de ezzel tartozásom le van róva. Isten önnel!
Emma e szavait a visszafojtott zokogás szakítá félbe! elfordult és indulni készült, de az ifjú gyengéd erőszakkal tartá vissza.
– Emma! Hallgasson meg! Hallott-e valaha ajkamról szót, mely a gúnynak csak árnyékával is bírt?
– Nem, de ma…
– Ma?
– Ma ön egészen megváltozott. Ön máskor szomorú volt, ma víg, máskor beszédes, ma szótalan, ma nyájas hozzám, ma oly… oly lenéző nyájas, oly szánalmasan leereszkedő!
– Óh, Emma! Ez élesen látó szép szem is megcsalhatta önt! Ön félreért engem; nyugodtabb vagyok önnél, mert önt tévedésben látom, míg én világosan látok mindent. Tévedését sajnálom s ön leereszkedőnek tart. Ön azt vallá, hogy engem megcsalt. Én azt felelém: lehetetlen, szép Emma. Hogy ön Emma, azt ön maga bevallotta; hogy szép, azt sem fogja tagadhatni.
– Andaffy úr, ön ismét gúnyol.
– Az égre! Nincs nagyobb gúny, mintha az ajak önmagát akarja meghazudtolni! De tovább. -197- A gúnyt e szerint csak abban találhatta, hogy azt mondtam: Lehetetlen. Pedig igazam volt. Lehetetlen volt, hogy ön e levél olvasása által megcsaljon, mert e levél nem nekem volt szánva…
– Nem önnek? De hát…
– Nem nekem, sem Evelinának, a ki nem létezik, hanem önnek.
– Nekem? Hogyan? Andaffy úr, én szegény leány vagyok, védtelen ön ellenében. Ne faggasson talányokkal! Ne játszék velem!
– Emma! Ön látott engem gyakran, ön beszélgetett velem, ön szemembe nézett. Mondja ki nyiltan: hiszi-e valóban, hogy önnel játékot űzhetnék? Hiszi-e? Emma! Szóljon!
– Óh… nem!
– De tudja-e, hogy ki űzött játékot önnel? Ön maga! Ön elámítá önmagát! Ön e kis szív dobogását, mely hivatva volt, egy életboldogság ütere lenni, egy szélkelep üres kelepelésére akarta hangolni. Emma, nézzen szemem közé! Nem játék volt-e ez? Ön élni akart és nem szeretni. Nem játék volt-e ez! Én csak ámítást győztem le ámítással! E levelet szétszakítom és eloszlatom vele az álomképet, mely lelkedet fogva tartá! Te letettél az ámításról; te lemondtál önmagadról, hogy megmentsed veszélyben vélt életemet! Ez erős szivedhez szintoly méltó volt, mint az, hogy csalásomat – most megbocsátod! Emma! Nem csalatkozom benned! Nemde, megbocsátasz?
Emma egy ideig szótalan maradt, míg Andaffy csókokkal halmozá el kezét. «Kis Murányvár» meg -198- volt véve. De a kis Széchi Mária most is erős volt és érzelmének urává levén, e szavakkal búcsúzott:
– Andaffy! Evelina holnap írni fog. Jőjjön el a levélért.
E szavakkal elsuhant.
Andaffy másnap is levelet vitt a portás szobájából. Mik voltak a levélben, ezt, kedves olvasó, a legjobb akarat mellett sem mondhatom el, mert ezek – már való dolgok voltak. -199-
