Savanyun, csonkán, nagy mezők fölött,

Talán tizedszer ilykép, megrabolt,

Balog utasként ballag át a Hold.

Arcán vén kópék fáradt mosolya

S alant szörnyedt, bús sóhajba vesző

Kinjaival mered föl a mező.

Forradásos mező, fukar, kopár,

Rothasztó testét gunyos, halk, hideg

Fényével a Hold öntözgeti meg.

S fagyos fényben a nagy hulla terül,

De messze szélén félénk vándorul

Egy lyány csókos férfiára borul.

Mintha sohse járt volna itt Halál,

Az Élet, ez az eltörött derék

Kigyós örömmel üti föl fejét.

S mert Földre nézni csókért küldetett,

A Hold ujjongva, bizón kiragyog

S száz halál-bűnért küld bocsánatot.