Babits Mihálynak küldöm

Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem,

Bókoljatok ki, fölnézett világok,

Hogy újakat már nézni nem kívánok

S megcsalt hazátok int: a Végtelen.

Én vén kutyám, uszított, védtelen,

Ki annyi mindent megkívánva látott,

Csahold el sírva azt az ifjuságot,

Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.

S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited

S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül

S lágy bámulást ne adj már senkinek.

Pillád már késett, friss nődre se rezdül

S úgy csüggnek rólad világok, szívek,

Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.