Nyár-naphoz szép, halk Nap-leszállat,

Vert gondolathoz enyhe bánat,

Sokitott Sokhoz az Elég,

S hozzám a Béke illenék

És béke nékem nem hagyódik.

Minden, mi itt fájditva rezdül,

Rajtam fut át kasul-keresztül,

Én vagyok fájdalom-kamat,

Én hurcolom meg magamat

S magam életét alig éltem.

Jól megüzött magam a sorsom

S mégis a magyar sorsot hordom

S mégis ez átkozott mezők,

Magyar mezők és könnyezők,

Magamnál százszor jobban fájnak.

Nagy mámorokban és hevülten

Százszor hiába menekültem,

Csók-örvényben, kinok között

Mások jaja megütközött

Az enyémmel és mások győztek.

És csodának igy megmaradtam,

Mert száz örvény vészlett alattam

És most a béke-áhitót

Ébren-tartják a riadók

És béke helyett mindig harcok.

És tán lassanként elfelejtem,

Sorsom, életem, magam, lelkem,

S hogy a magamé is vagyok

S ugy halok meg, ha meghalok,

Hogy helyettem meg sokan haltak.