Hatvany Lajosnak küldöm szeretettel és hálával azért, mert szeret, bánt és félt.

Minek a tanács, jóslat, aggodalmak?:

Gesztusaim élnek, míg meg nem halnak

S életemnek csak nézői a maiak.

Messziről és messzire megy ez élet

S csak: élet ez, summája ezrekének,

Örök, magyar határ-pör, meg nem szakadott.

S életük ez a mérsékelt csodáknak,

Mikben mégis ős állandóság vágtat,

Hunn, új legenda, mely zsarnokin életik.

Másolja ám el életét a gyönge,

Fúrja magát elélten a göröngybe,

Voltom, se végem nem lehet enyhe szabály.

Ha ki király, Sorsának a királya,

Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja,

Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.

Nekem beszédes költő-példák némák,

Sem a betelt s kikerített poémák,

Sem a mutatványos fátum nem kenyerem.

Bennem a szándék, sok százados szándék,

Magyar bevárás, Úrverte ajándék

S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca.

Zsinatokat doboltam, hogyha tetszett

S parancsoltam élükre seregeknek

Hangos Dózsát s szapora Jacques Bonhomme-ot.

Százféle bajnok mássá sohse váltan,

Ütő legény, aki az ütést álltam:

Így állva, várva vagyok egészen magyar.

Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó,

Protestáló hit s küldetéses vétó:

Eb ura fakó, Ugocsa non coronat.

Ki voltam öreg grammás-diák korban,

Égnek lendülten s százszor megbotoltan,

Külön jussom: vénen is diák lehetek.

Kalapom, szűröm, szívem förgetegben,

Nézik a vihart, hogy ki birja szebben

S visszapattog róluk jég, vád és szidalom.

Külön alkuja lehet a Halállal,

Akit amikor milliókat vállal,

Nem bámított az Élet sok, új kapuja.

A tolakodó Gráciát ellöktem,

Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem,

A Minden kellett s megillet a Semmisem.

Én voltam Úr, a Vers csak cifra szolga,

Hulltommal hullni: ez a szolga dolga,

Ha a Nagyúr sírja szolgákat követel.