Sugaras a fejem s az arczom,

Amerre járok, száll a csönd, riad,

Fölkopogom az alvó Párist,

Fényével elönt a hajnali nap.

Ki vagyok? A győzelmes éber,

Aki bevárta ime a Napot

S aki napfényes glóriában

Büszkén és egyedül maga ragyog.

Ki vagyok? A Napisten papja,

Ki áldozik az éjszaka torán,

Egy vén harang megkondul. Zúghatsz.

Én pap vagyok, de pogány pap, pogány.

Harangzúgás közt, hajnalfényben

Gyujtom a lángot a máglya alatt,

Tánczolnak lelkemben s a máglyán

A sugarak, a napsugarak.

Evoé szent ős láng, Napisten.

Még alszik itt e cifra rengeteg,

Én vártam, lestem a te jöttöd,

Papod vagyok, bolondod, beteged.

Sápadt vagyok? Piros sugárt rám.

Boldog Ad üköm pirosabb legény

Volt ugyebár, mikor papod volt?

Hej sápadok már ezer éve én.

Szent Napkeletnek mártirja vagyok,

Aki enyhülést Nyugaton keres,

Táltosok átkos sarja talán.

Sápadt vagyok? Oh fess pirosra, fess.

Gyülölöm dancs, keleti fajtám,

Mely, hogy kifáradt, engemet adott,

Ki sápadtan fut Napnyugatra,

Hogy ott imádja Urát, a Napot.

Hogy volt? Mindegy. Fáradt a vérem,

Imádom a fényt, lángot, meleget,

Keresek egy csodát, egy titkot,

Egy álmot. S nem tudom mit keresek.

Keleti vérem, ez a lomha,

Szomjúhozóan issza Nyugatot:

A Napisten legbúsabb papja

Rég kiszórt, fáradt sugara vagyok.

Egy nóta csal. Rég dalolhatta

Szent Ázsiában szép, vad barna lány,

Egy illat űz, csodavirágból

Lehelte tán be egyik ősanyám.

Valami ősi, régi rontás

Száll előttem s én lehajtom fejem,

Várok valamit. S amit várok,

Nem dicsőség, nem pénz, nem szerelem.

Mit várok? Semmit. Egy asszony

Utamba állt és néha csókot ad:

Sohse látott ez a csókos Páris

Betegebb és szomorúbb csókokat.

Várok. Lesz egy végső borzongás,

Napszálltakor jön, el fog jönni, el

S akkor majd hiába ébresztnek

Könnyes csókkal és csókos könnyüvel.

Elmúlik a Napisten papja,

A legfurcsább és a legbetegebb,

Aki fáradt volt, mielőtt élt

S aki még Párisban sem szeretett.

Evoe szent ősláng, Napisten,

Kihuny a láng, Páris riadva zúg,

Uj csatára indul az Élet,

A nagyszerű, a pompás, a hazug.

Én is megyek, kóbor, pogány hős,

Uj balga Don, modern, bolond lovag,

Ki, mi van is, irtja, kiszórja

Önlelkéből az áldott álmokat.

Sugaras a fejem s az arcom,

Zúg a harang, megyek lassan tovább:

Megáldozott a dús Párisnak

Kövein a legkoldusabb nomád.