Az én földem aludni akar,

Itt most szent, néma árnyak ingnak.

Engem ideűztek a hegyek,

Ez az én földem. Itt ütök

Téli tábort az álmaimnak.

Kék hegyek ködje omlik ide,

Hóharmatos a tarka avar,

Az én földem aludni akar:

Pedig én ide ünnepre jövök,

Fura lányokkal jövök ide:

Rózsa-lugas kell, nászágy kell nekünk,

Hahó vén alvó, itt megpihenünk.

Meddő álmok e sápadt némberek,

Menyasszony mind, az egész sereg,

Elmúlt a nyár s ez mind nászágyra vár:

Ködharangok búgnak, zene szól,

Jön a vőlegény a hegyek alól.

Hideg ez a sík, fátyolos arcú.

Átgázolom a ködtakarót. Csönd.

Dobogok lábammal a földön,

Hiába költöm, hiába költöm:

Az én földem aludni akar.

Károgó varjak csapata száll,

De néma, de csöndes az avar.

«Megjöttem. Hallod. Én vagyok itthon,

Aki rég elment, az a fiad.»

Bomlik a fátyol, reszket a sóhaj,

A hullafoltos, vén Alvó riad.

«Honnan jösz?» «A városból jövök,

Hozzád jövök, már rég haza vágyom.»

«És mit akar itt e cifra sereg?»

«E cifra sereg? Hát látod te is?

Ez mind csak álom, néhány nyári álom.

Forrók, buják, meddők szegények,

Együtt bolyongtunk, velük élek,

Nem tudta megáldani sehogy

Szomjas méhüket a városi nyár,

Erődért jöttünk a nagy pillanathoz,

Ez a meddő sereg csodádra vár.»

A köd kavargott, rám ült, befedett,

Átokzsivaj zúgott az avaron:

«Legyetek meddők, így akarom.

Bomló, beteg vágy nászt itt nem terem,

Az én síkomon nyílt a szerelem.

Itt a Jövő az úr a csók felett,

Itt nyáron szeret, a ki szeret.

Űző vágynak itt nem üt csókos óra,

Pusztulj innen város beteg lakója,

Itt szűz világ van, álomnak szaka

S nem villámfényes nap az éjszaka,

Betelő a vágy, testes az álom,

Az élet mindig győz a halálon,

Itt álom és csók tiszta és egész,

Utánuk nem láz jő: szent pihenés.

Itt kínzó láz nem pusztít a szíven:

A sík ölel, terem és megpihen.

Az én sík-lelkem benned a lélek,

Neked nem kellett a sík-élet:

Szólít a város, várnak a hegyek,

Én idegennek ágyat nem vetek.

Bús álmaiddal vándorolj tovább,

Oda, hol egymás öldöső fele,

A Csóknak és Termésnek istene,

Oda, hol célja, rendje nincs a csóknak

S becsük van a magtalan álmodóknak

Hol betelő vágy nincs s örök a láz:

Itt nincs már csók, megérett a kalász.»

Kalásztalan, bús lelkem indult,

Elhalt a ködharangok hangja s a zene

S én szálltam az álom-lányok csapatával

A város fele.

A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,

Nézem a várost és nincsen szemem,

Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,

Csak szállok búsan, némán magasan:

Elűzött a földem.