Nekropoliszban zene zendült

Egy süket, őszi napon.

Én már meghaltam akkor régen

S feküdtem vörös ravatalon.

Sírt az ajtóm. Csöndben belépett

Valaki és nevetett,

Valaki, kiért sokat sírtam

S akit halottan is szeretek.

Megsímogatta sárga arcom

És kacagott, kacagott:

«Fény-emberem idekerültél?

Csúf Budapest a ravatalod?»

«Hát nem emlékszel már a fényre,

Mely déli sírokra száll?

Itt Budapesten csúf az élet

S ezerszer csúfabb a halál».

«Gyere innen Átok-városból,

Gyere halottam, velem,

Itt nem lehet szépet álmodni,

Itt nincsen könnyes nagy szerelem.»

És kezeim puhán megfogta

És kacagott, kacagott

S azóta déli temetőbe

Készül egy szegény halott, halott.