Kövecsös viz mellett palántált viloja

Nem szereti helyét, ki akar ajszani;

Ki kell onnan vönni, el kell palántálni,

Talán megfoganik az én szöröncsémre.

Nekem örömömre, másnak bosszujára.

Fölütték a zászlót kapum félfájára,

Megütték a dobot szivem fájdalmára.

Nekem örömömre, másnak bosszujára.

– Engedd meg édösöm, hogy üljek öledbe,

Két kicsi kezemet tegyem kebeledbe!

– Nem bánom, édösöm, ülj a göröbenbe,

Két kicsi kezedet tedd az égő tűzbe.

– Adj egy csókot, szivem, uti költségömre,

Mikor visszajövök, százat adok érte!

– Adjon apád urad, osztán anyád asszon,

Én bizon nem adok ezön a tavaszon.

– De mégis mikor lesz visszafordulásod?

Mikor végezöd el hosszu utazásod?

– Mikor a vad ludak görögül beszélnek,

Azt te tudod, rózsám, hogy sohasem lesz meg.

– Mikor lészen rózsám visszafordulásod?

Mikor végezed el hosszu utazásod?

– Mikor egy szem buzán száz kalongya lészen,

Azt te tudod rózsám, hogy sohasem lészen.

– Mikor lészen, szivem, visszafordulásod?

Mikor végezed el hosszu utazásod?

– Mikor egy szem szőllőn száz vödőr bor lészen,

Azt te tudod, rózsám, hogy sohasem lészen!