Rég veri már a magyart a teremtő,

Azt sem tudja, milyen lesz a jövendő,

Azt sem tudja, lesz-e többé jó napja,

Örüljön-e, busuljon-e, nem tudja.

De ha isten bút adott e nemzetnek,

Azt is adott, mivel a bút ölje meg:

Hol terem több jó bor és több szép leány

Mint itt belül Magyarország határán?

Leányt azért, leányt ide, ölembe!

Hadd szoritsam két kezemmel keblemre,

Hadd szivjam ki édes lelkét csókommal,

Vessek számot sok keserü bajommal.

Hát az a bor? hej, a borral ide már!

Sirja belém piros könyét a pohár!

Piros könye lángol, mint istennyila,

A kialudt életet is meggyujtja.

Te meg, czigány, húzd rá, majd megfizetek,

De úgy húzd, hogy a szivem repedjen meg!

Repedjen meg örömébe, bújába’…

Igy vigad a magyar ember hiába!

Petőfi.