IX A TANÍTVÁNYOK

Olyan kitünő mester, mint Kisfaludy Károly, nem maradhatott tanítványok nélkül. Mindazok, kik köréje csoportosultak, tisztelettel hajoltak meg tudása és izlése előtt s kisebb-nagyobb mértékben mindnyájan tanultak tőle. Széleskörű ismeretei, mélyreható itélete, nagy és czéltudatos tevékenysége, minden erőszakoltság nélkül biztosították számára az elsőséget. »Soha nem hallottam – jegyzi föl róla Toldy Ferencz – valami módszeresb előadást, pedig hallottam itthon s a külföldön eleget, mint amilyet egy izben a történeti drámáról rögtönzött előttünk, midőn Vörösmarty a maga Salamon király-át közölte vele.« Kereste, s mint láttuk, meg is találta az új csapásokat mindenben, különösen a drámában és az elbeszélésben. Az Auróra zsebkönyvet, mely kezdetben egészen Kazinczy irányát szolgálta, csakhamar a modern törekvések irányítójává tette. Irodalmi végrendelete is az volt, hogy az ifjú gárda támogassa teljes lélekkel a reformokat. Társai, kikkel együtt harczolt, továbbra is vezérszerepet játszottak: Toldy a fejletlen magyar tudományosságot akarta magasabb szinvonalra emelni. Bajza a kritika fegyvereivel küzdött az átalakító elvek érdekében, Vörösmarty pedig ragyogó művészetével tört új utakat. És voltak bőven kisebb rangú tanítványok is, akik mind az ő szellemében működtek tovább, de működésükön erősen meglátszott Fáy András hatása is.

Ezek közül első sorban a pesti társaskörök egyik legkedveltebb emberét, a derék Gaal József-et (1811–1866.) említem, ki Peleskei Nótárius czimű bohózatával országos hirű iró lett. Pályáját apróbb elbeszélésekkel és rajzokkal kezdte meg, melyek leggyakrabban az alföldi népélet s betyárkalandok világából merítik tárgyukat. Szines, élénk, újszerű dolgok. Frisseség árad ki belőlük, kedves, természetes humor ömlik el rajtuk. Nem kevésbbé hatottak a régi s újabb városi életből, a magyar kalandos lovagkorból szőtt novellás meséi, melyek közül különösen a Badacsonyi Lenka tetszett a közönségnek. Irt egy kétkötetes regényt is a tatárjárás korából, Szirmay Ilona czimmel. Ebben felette vonzó a régi nemesházak komoly rajza s az a jótékony humor, mely a mellékalakokat szinezi.

Erősebb s jelentősebb sikereket aratott a drámai téren. Eleven és derült temperamentuma mintegy utalta a vigjáték-irásra. Ismerte a szinszerűség titkát, tudott helyzeteket teremteni s ügyesen, ötletesen szőtte a dialógot. Könnyedség, mozgékonyság, elmésség voltak az erényei. A király Ludason agyonkaczagtatta a közönséget. Még közvetlenebb hatása volt a Szerelem és champagnei czimű vigjátékának, mely a magyar társasélet komikus különlegességeit vitte szinpadra: a mi zsirunkon élősködő nyárspolgárt, aki azért magyarfaló, az együgyű prókátort, a falusi gavallért, a divatmajmot. Természetesen, e mulattató s részben szatirikus tartalmú műveknek nincs abszolut művészi értékük, csak viszonylagos becsük. A kor szempontjából azonban megbecsülhetetlenek. Különösen a Peleskei Nótárius, melynek egy életrevaló czélzatosság a tengelye: a világtól való elmaradottságot teszi nevetségessé. Gondoljunk csak e napok küzdelmeire, Széchenyi lelkes katonáira, kiknek a nemzeti haladás útján minden talpalatnyi földet harczczal kell elfoglalniok: akkor nyilván látható, hogy e szinművek többé nem irodalmi játékok. A Peleskei Nótárius különben ma is a legjobb bohózatok egyike. Korában több volt: iránymű. A magyar szinpadon ez időben egy különös műfaj örvendett közkedveltségnek: a német bohózat. Ezeket sűrűn ültették át nyelvünkre s gyors egymásutánban adták Budán is. Rendesen alszerű komikumukkal, tündéries motivumaikkal s egymásba bukdosó kusza jeleneteikkel hatottak. A zenekiséret még furcsábbá tette őket. Szellemük teljesen idegen volt, és iróink tünődtek is, hogy lehetne leszorítani a szinpadról? de nem igen találták meg a módját. Gaal megtalálta. A Peleskei Nótárius egyszerre háttérbe szorította ezeket az izlésrontó ostobaságokat. Már maga az is nagy előnye volt, hogy a főalakot – a Gvadányi József népszerű könyvéből vett pompás typust – mindenki ismerte. De még jelentősebb erénye volt, amiben különbözött tőle. Gvadányi Nótáriusa a régi jó időket követeli vissza: Gaal éppen ezek ellen kél harczra, midőn hősében és Baczur Gazsiban, a fokosok fénykorából vett jurátusok typusában, a maradiságot gúnyolja. Itt nem a nótárius úr, az új társadalmi viszonyokat nem ismerő Zajtay uram diadalmaskodik: hanem a haladni akaró Magyarország. Laza szerkezete daczára: rendkivüli mozgalmasságával, mulatságos helyzeteivel, jóizű alakjaival s nemes czélzatosságával, a kor egyik legmaradandóbb becsű terméke. »Oly zajos és osztatlan tetszését nyeré meg a nagyszámú közönségnek – irja róla Nagy Ignácz – minővel nemzeti szinházunk megnyitása óta egy eredeti szinmű sem dicsekedhetik.« Magába rejti azokat az elemeket is, melyekből később a népszinmű áll elő. Fokozták e darab hatását a beleszőtt jó magyar dalok is, melyek közül különösen egy népdal, a »Hortobágyi pusztán fúj a szél…« kezdetű vált kedveltté és közkeletűvé.  ¹ Verseket bőven irt Gaal a feledés számára; egy szatiráját azonban nem feledték el ma sem. Ez az Ólmos botok. Egy kortesvezér monológja, mely korfestő tartalmával s jellemző stiljével mindenkor a magyar szatirák jobbjai közé fog tartozni.

Népszerű irója volt ez időszaknak Kovács Pál is. (1808–1886.) Azért szerették, mert mindig vidámnak látták. Az életnek – különösen a nemesi középosztály életének – csak derűjét kereste s nézegette. Ötletes, dévaj és szeretetreméltó volt. Még ha akart sem igen tudott szomorú lenni, vagy esetlenné vált ebben a nem neki való elemben, mint ezt szomorújátékai bizonyítják. Félszázadon át mulattatta a magyar közönséget s nem fáradt bele. Elpusztíthatatlan kedélylyel és kifogyhatatlan változatosságban irogatta humoreszkjeit, melyek a folyóiratok, almanachok kedveltebb darabjai közé tartoztak s ártatlanul, pajzán tréfáikkal bevitték a derűt mindenüvé. Úgy képzelem az öreg urat, aki különben népszerű orvos egyúttal és ebben a minőségében is sok házhoz járatos, mint egy jókedvűen bolygó bonvivánt. Az a mulatsága, hogy megáll minden nyitott ablak előtt s virágot dobál a szobákba. A családok irójaként ünneplik. Romlatlan lelkű, tiszta izű, magyaros. Egészen a Kisfaludy és Fáy iskolájából való; mindig szivesen látott vendég az irodalom asztalánál s a házi körben egyaránt. A vig elbeszélés s a vigjáték terén aratja ő is igazi sikereit. Szűk körben mozog, de itt tisztán meglát minden részletet, minden tréfásat és humorosat. Humorának azonban nincs mélysége, komikumának nincs bensősége. Tartalma mai szempontból nem egyéb, mint bizonyos külsőségek eleven játéka. Szinte csodálkozunk azon a közönségen, melyet ezek a felszines tréfák megkaczagtattak. Azóta mennyivel kényesebbek, finyásabbak lettünk! Az izlés még a nevetésben is megváltozott, s az egykor hires »Farsangi kalandok«-ban ma már nem igen találunk többet, mint egy érdekes irodalomtörténeti reliquiát. Megszünt kaczagtató olvasmány lenni s lett belőle – a többi mással egyetemben – tanulságos adalék a kor izléséhez.

Sokban elütő tehetség s az előbbieknél kevésbbé szűkkörű és patriarchalis e kornak egy lázongó, heves indulatú irója, Csató Pál. (1804–1841.) Szabadságra törő lelkét idejekorán kitépi az irodalmi kaptafák nyűgeiből. Észreveszi, hogy a hazai minták kissé bizonytalanok, ingadozók, s hogy nem egészen haszontalan időtöltés a művészet fejlettebb formái után vágyakozni, ha mindjárt a szomszédba kell is értük fáradni. Úgy látja, hogy Kisfaludy és Fáy András körén túl is van valami, sőt sok van, ami figyelemreméltó s hasznos dolog. Bajzáék merevségében és makacsságában megsejti a vaskalaposságot és nagyképűséget. Bár pályafutását köztük kezdte meg, s eleinte maga is hódolt a régi iránynak: életviszonyai s vérmérséke csakhamar más utakra terelik. Szivesen, sőt nagy kedvvel olvassa a franczia irókat, különösen Duval-t és Leclerq-et, kiktől sokat tanul is; ügyesen (s nálunk először) fordítgatja Béranger chansonjait. Már a harminczas évek elején értekezést ir a vaudevilleről, a franczia játékszin ez üde termékéről, e soktüzű, röpke drámáról, melynek mintájára a mi nehézkesebb mozgású vigjátékainkat is át lehetne alakítani. Ebben a genreben ir egy dalos bohózatot (A tolvaj), melynél azonban Kis Babet czimű bájos coupletja magában véve is többet ér. – Csató tehetségében megvolt a becsvágy, hogy nem szeretett a mások által letaposott úton járni. Ösztönszerűleg kereste az újat s törekedett rá. Megházasodtam czimű vigjátéka, mely Fiatal Házasok czimén sokáig tartotta magát a szinpadon, határozott haladást jelez e műfajban. Rendkivül élénk, a bohózatosba csapkodó cselekményét nem a megszokott s már-már agyonismételt alakok görgetik le, de a szalon-élet előkelő typusai, akik pompásan tudnak fecsegni s egészen friss jelenségek a szinpadon. Épp így novelláiban, melyekben nemcsak elmés és leleményes, de annyiban újszerű is, mert megszólaltatja a mélyebb érzés, a szenvedélyek hangját. Van lélektana. Beszéde nem üres dialogizálás, hanem az indulatok jellemző erejétől reszkető beszéd. Ez az átnemesített, erős és finom stil, melyet franczia formák után mivelt ki, kétségkivül egyik legfőbb dicsősége. A Fiatal sziv s a Szerelemmel nem jó játszani cziműeket sokáig mintaszerű novellákul ünnepelték. Nemcsak jó művek voltak, valamivel többek is: derék fegyverek a század harczában. Ezek a mesék, ezek az alakok már döntögetni kezdik a viszonyok s társadalmi rangkülönbség által emelt korlátokat. Az iró forradalmi szelleme nyilatkozik meg bennük s hatásuk is mélyebb, mint a csak szórakoztatásra készült elbeszélő termékeké.

Csató mint hirlapiró sem tartozott a szelidebb fajta emberek közé. Harczra született lélek, nyilt ellensége minden szűkkeblűségnek és igazságtalanságnak. Saját nyomorának érzete edzi meg a küzdelmekre s a maga igazaiban az elvek igazát akarja védelmezni. Az Athenaeum félelmes triászában irodalmi zsarnokoskodást lát, az Akadémiában részrehajlást és pajtáskodást. Pártfészkeknek nevezi őket s elborítja mindkettőt a gúny özönével. Erős, vad támadásokat intéz ellenük s midőn azzal vádolják, hogy »lelke szabadságát eladta árverésen a legtöbbet igérőnek«: szekerczecsapásokkal válaszol a »bunkós modorra«. Előveszi Bajzát, ezt a »szűk és kiapadt képzeletű költőt«, Toldyt, az »akadémiai pletykák és cselszövények nagymesterét« s végigvagdalja rajtuk a szatira korbácsát. Nem kiméli Vörösmartyt sem, – senkit, aki közéjük és hozzájuk tartozik. Mindenesetre nagyon kellemetlen ember s annál veszedelmesebb, mert elmés s bizonyos fokig igaza is van. Számolni kell vele, lehetetleníteni kell. Ez meg is történik. Kiadják egy korábbi reverzálisát, melyben Csató föltétlen tekintélyül ismeri el Bajzáékat s teljesen meghódol előttük. Ezzel véget ért az évekig tartott kegyetlen polémia s Csató a közvélemény erkölcsi megvetésének áldozatjaként maradt a csatatéren. Jobb sorsra méltó emléke is sokáig olyan maradt, aminőnek győztes és engesztelhetetlen ellenfelei jónak és igazságosnak látták »megállapítani«.