VIII A JELMEZES DRÁMA

Az ötvenes évek szinműirodalma éppenséggel nem mutatott valami nagy lendületet. Sokáig úgy maradt minden, ahogy Szigligeti csinálta. Ez a rendkívüli termékenységű írónk föltétlenül uralta a szinpadot. Akik körülötte jelentékenyebb sikert arattak, túlnyomólag az ő irányát követték. Uj elem alig tünt fel a drámában. Már pedig amit ő színre vitt és jelenített, az a közönséges élet volt igen sok leleménynyel s a megkapó helyzeteknek kétségkívül bőséges kizsákmányolásával, de vajmi csekély magasabban járó költészettel.

Bizonyos egyoldaluság, egyhanguság jellemezte ezt a drámát s alakjai és motivumai lassanként kezdtek kopottakká válni, mint ahogy lassanként elkopik minden a világon.

De addig, mig ez be nem következett, a megtört csapáson élénk tolongás támadt. Különösen azok részéről, kik a színi világot, a színpad titkait közelebbről ismerték. Kiválóbb, rátermettebb tehetség azonban nem igen akadt közöttük. A sorompóba lépő kisérletezők túlnyomó része külsőségekbe kapaszkodott s kellő tartalom híján a szinszerűség eszközeivel kápráztatott. Igy támadt egy átvonuló sorozata azoknak a daraboknak, melyeknek fölelevenítésére ma már senki sem gondol.

E gyorsan feltűnő s eltűnő írók közül csak egy tehetség vált ki, a kinek a vigjátékhoz és népszínműhöz nemcsak egészséges kedélye volt, de gazdag komikai tartalma is: Szigeti József (szül. 1822.). Annak a régi, becsületes ízről-ízre magyar írói gárdának egyik tiszteletreméltó tagja ő. Nagy színész s nem kevésbbé jelentékeny színműíró. A világot jelentő deszkákon maga a megtestesült természetesség, csupa eleven igazság s a milyen volt a színpadon, olyannak ismerjük színműveiből is. Az élet könyvét forgatta s kellő hivatottsággal, készültséggel és lelkesedéssel szolgálta a művészetet. Nem tartozik parádés embereink közé, de kevés írónk van, a ki több vidám órát szerzett az ötvenes évek magyar közönségének mint ő. Egy darabig versenytársa Szigligetinek. Leleményes, friss, eredeti, ötletes mint amaz s a lüktető magyar társadalmi életnek nem kevésbbé hű rajzolója. Népszínművei A vén bakkancsos és fia a huszár meg a Csizmadia mint kisértet sokáig tartották magukat színen, de egyéniségének igazi ereje, kedélyének őszintesége és bensősége jóízű vigjátékaiban – Becsületszó, Falusiak – érvényesül a leghatásosabban. Amaz a nemzeti színház pályázatán nyert koszorút, ennek a közönség zajos és tartós tetszése nyujtotta a pálmát. Igaz, hogy azok a szeretetreméltó nagybácsik, kiket Szigeti alakító művészete mutatott be ezekben a darabokban, vele talán örökre letüntek, de a régi magyar életnek annyi színe és humora maradt ott még, hogy felfrissítésök századvégi nyomoruságaink s eltorzulásunk közt, szinte üdülésszámba menne. Tehetségének java része, férfikorának legszebb virágai rejtvék azokba. Herbarium, melyet, ha kinyitunk, kinyílik előttünk az író lelke is s eltünt tavasz fuvalma csap meg, távoli emlékek illata leng felénk egy kevésbbé beteg társadalom immár hallgatag világából.

Szigeti kortársai közűl még két szinműíró aratott jelentékenyebb sikereket ezekben a mozgalmas napokban. Az egyik Dobsa Lajos (szül. 1824.). Fiatal korában maga is színész, nyugtalan, különczködő természet, a ki különben nem tékozolja az idejét haszontalanságokra, de folyvást tanul s az élet zajától elborítva szivesen pihen meg a költészet édes játékai mellett. Elbeszéléseivel vonta magára a figyelmet s csakhamar olvasottabb íróink közé tartozott. A színészettől megválva, nagyobb utazást tett a külföldön. Párisban egész évet töltött s szeme előtt zajlott le az 1848-iki franczia forradalom. Ennek a történetét nyomban meg is irta. Elnöke volt a magyar küldöttségnek, mely akkor a Lamartine-féle miniszterium elé tisztelegni ment. A magyar szabadságharcz hirére haza sietett. Mint hadszervező kormánybiztos részt vett a forradalomban s ennek leveretése után fogságot szenvedett. Színműírói működését Márczius 15-ike czímű vigjátékával kezdte meg 1848-ban, de csak az ötvenes és hatvanas években fejtett ki nagyobb arányú munkásságot. Teljes lelkesedéssel vetette magát az irodalmi élet hullámaiba. A nemzeti szinházban gyors egymásutánban adták elő komoly és vidám tárgyú darabjait, melyek közűl IV. László, Egy nő, kinek elvei vannak s a Vigjáték-tárgy a kiválóbbak és maradandóbb értékűek. Több izben nyert akadémiai koszorút is. De bár írók és közönség egyformán méltányolták, darabjai közül több letűnvén a színről, úgy érezte, mégis csak mellőzés az osztályrésze, – és gondolt egyet, határozott, visszavonult. A szépírót aztán a politikus váltotta fel benne, ezt meg a mezei gazda, a ki nem akarja többé az idegeit rontani, csak pihentetni. Visszavonulása, hallgatása mindenesetre érzékeny veszteség drámairodalmunkra nézve. Dobsa, rhapsodikus lénye daczára, előkelő tehetség. Van fantáziája, merészsége, leleménye, formaérzéke s dialógjai oly tündöklők, hogy e tekintetben fölveheti a versenyt legjobbjainkkal. Hanem abban tökéletesen igaza van, hogy az a mesterember, akinek a keze reszket, okosan teszi, ha leteszi a szerszámát.

A másik népszerű drámaíró, Kövér Lajos, (1825–1863.) jogásznak készűlt, megyei hivatalba lépett, a forradalomban honvéd, később besorozott osztrák katona s a kényszerű szolgálat után foglalkozás nélkűli egyén, a ki ujra kezdhette a pályáját. Pesten telepedett le s írói tollával kereste kenyerét. Élénken és ötletesen írt elbeszélései csakhamar jó nevet szereztek neki. Még ismertebbé vált, mikor a szinpad számára kezdett dolgozni. Termékeny elme volt, könnyen szőtte a meséit s jól értett a színszerűség fogásaihoz. E tekintetben Scribe volt a mestere, a kitől elleste a külső hatások titkait, anélkül, hogy finomságát is elsajátította volna. Tárgyait, mint Szigligeti, a közönséges életből merítette, de az ő kezében még jobban eldurvult minden. Vaskos és érdes lett, nyers és száraz. Darabjaiban lassanként nyoma veszett mindennek, a mi meghat, fölemel, a szép gyönyörét érezteti. Az ember annyira a valóságot látta maga előtt, hogy szinte leküzdhetlen vágya támadt a poézis némi pihenője után.

A realis élet e rideg elhatárolása, az uralkodó végletnek ez a kietlensége rendesen visszahatás kezdetét szokta jelezni. A goethei bölcs tanítást (Greift nur hinein in’s volle Menschenleben) sem lehet a szélsőségekig követni. Van egy vonal, melynek az átlépése oktalanság. A költészet érdeke tiltja. Bizonyos valóságok iránt lassanként kivész belőlünk minden érzék. Megvetjük, vagy a legjobb esetben közömbösen nézzük őket. Hiába akarja az író elhitetni velünk, hogy ilyen az élet. Nem vagyunk hajlandók elfogadni, annál kevésbbé megkedvelni. Egész lényünk fellázad a szürkeség ellen, mely abból fölszáll és kiárad. Unjuk ezt a lelketlen egyformaságot, ezt az örökös hétköznapi hangulatot. Semmi emelkedettség, semmi szokatlanság, mindig csak ezek a szürke kabátok, ezek a nyárspolgárias élczek. Az utcza, a kávéház, az otthon ugyanezeket a dolgokat kolportálja. Nem üdülés a számunkra, csak bosszantó folytatás. Laposnak látjuk, fárasztónak érezzük és magunkban a pokolba kivánjuk.

Körülbelül így történt ezuttal is.

A szem színeket óhajtott, a lélek változást, a szív az élet merev rajzaival szemben emelkedettséget és szabadon csapongó költészetet. Egy kis édes, meleg romantikára volt szükség, mely nem a közszólamok szerszámaival dolgozik, de a rajongás és lelkesedés rózsáit dobálja szét maga körűl. Olyan alakokra, akik nem hálósapkában jelennek meg, hanem lovagjelmezben és baretben. Tolluk lengedez, festői köpenykéjük könnyedén fekszik vállaikon, vagy pompás idomaikon a chiton művészi redőzete hullámzik s lényük minden porczikája tiltakozik a szűrszabók test- és lélekszorongató realizmusa ellen.

Ennek a kivánatos visszahatásnak a kezdeményezője, Rákosi Jenő (szül. 1842.), közvetlenűl a kiegyezés előtti évben, 1866-ban lépett fel. Akaraterős, energikus, komoly gondolkozású ifjú volt. Mögötte küzdelmes évek, gondok és sanyaruság. Elszegényedett szüleinek kilencz gyermek számára kellett a mindennapi kenyeret beszerezni. Érett elméje korán felfogta a szomorú helyzetet s könnyíteni akarván a szülői terheken, elhagyta otthonát. Bátran és elszántan nézett a fenyegető sorsharag szemébe s megkezdte a harczot ellene. Vándorútra kelt, mint a mesék tévelygő gyermeke, s valami homályosan elképzelt czél után törekedett. Olyan fény vonta, melyet egyelőre nem látott, csak sejtett. Az idegen kenyeret hétköznapi munkával kereste és sokszor talán könnyeivel sózta meg, de azért álmainak fátyolára ünnepnapok rajzolódtak. Edzett lelke volt a gondok elviselésére s kedélyének elég ereje és hatalma, hogy azokat megszépítse. Égi adományokkal járt a földi nyomoruságok közt, ismeretlenül a zavaros tömegben, mint valami mesebeli bujdosó királyfi, akiről végül kitudódik, hogy tenger kincse s pompás birodalma van.

Valóban, a mi ezután következett, az már nem volt mese, bár a mesék öregapjáról, Aesopus-ról szólt. Ennek a romantikus, szárnyaló s édes dikcziótól áradó darabnak a szinrehozatala drámairodalmunk ünnepnapjai közé tartozik. Mennyei mannaként hullott a színházlátogató közönség kiszikkadt kedélyére. S nekem úgy rémlik, jóval több volt mint pusztán hatásos darab. Színszerűségének kecses könnyedsége mögött ott ragyogott a költői tartalom gazdag ornamentikája. Sokban elütött az eddigi színművektől, jóformán hadat izent a megelőző iránynak. A költészet tündérvilágának egészen uj utjait nyitotta meg s a fásulni kezdő kedélyekből a lelkesedés egészen friss forrásait buzogtatta. A rabszolgavásárból Xanthus portájába kerűlt dadogó és szűkszavú Aesopusban mintha maga a fiatal szerző lappangott volna, átélt küzdelmeinek emlékével, de egyuttal azzal a merész elhatározással s művészetének erős tudatával, hogy meg fogja hódítani a dicsőséget.

Nyelvet, Apolló! nyelvet – nyelvet! Ah,
Üdvözlégy szent Olymp lakója – oh –
Karon ragadlak, mert félek, elszállsz,
Félek, lehelletem elárul és
Szárnyul pártolva hozzád –
Ellebbensz, a miként jövél, – oh hagyd,
Hagyd fognom kezedet, hagyd látnom arczod,
Honnan Auróra mosolyát lopá,
Hagyd részegűlni szemeden szemem
S engedd magasztalnom szépségedet…

Nem úgy hangzik ez, mintha Aesopusban a költő beszélne valami égi jelenéshez, – a dicsőségszomjas ifjú a költészet istenasszonyához, kit képzelete lebűvöl a földre s akihez első, édes vallomása zendűl túláradón és szerelmesen?…

A rontó bűbájnak vége van. Aesop, a szép Erota láttára, mintha villám találná, összerázkodik, idegzetén vihar czikáz keresztül s »boldogságának első hirnökéűl« megjelen ajkán a »hangzatos beszéd«. Többé nem dadog, nem hebeg. Szabadon, igézetesen foly ajkairól a szó diadalmas árja, megannyi zengő hullám, mely virágokat sodor habjain. Gondolatai, érzései a költői allegória és mese szines mezét öltik magukra, – csapongók, szellemesek, olvadékonyak és szívhez szólók. Emelkedettebb stíl melege hatja át őket, dúsabb és pompázóbb élet tüze lüktet bennök s ez a mesés poézis csakhamar felűlkerekedve a régi formákon, győzelmesen vonul fel a szinpadra. Az ismeretlen nevelő, a hajdani gazdasági írnok, Rákosi Jenő egyszerre ünnepelt, híres ember lett s nem kisebb férfi mint b. Kemény Zsigmond vette pártfogásába. Meghivta lapjához, a Pesti Naplóhoz. És itt nyomban kiderűlt, hogy Rákosi nemcsak a jámbusokhoz ért, de a politika nagy mozgalmaihoz is elég éles szeme van s ha kell, hát kitünő publiczista és hirlapíró. A bécsi rovat élénk tollú vezetője fokról-fokra emelkedett s végigharczolva a kiegyezés roppant vitáit, később Reform czimmel külön lapot indított. Az uj Magyarország legtehetségesebb írói gárdája csoportosult köréje s ettől a pillanattól kezdve aranynyá vált, amihez hozzá nyult. Tenyerén hordozta a szerencse, – nyomában járt a siker, de boldogulásának s emelkedésének igazi rugója tettekhez szokott akaraterejében s gyakorlati eszének komoly és józan munkásságában rejlett. Felvirágoztatta a keletkező uj népszínházat s későbbi lapjával, a Budapesti Hirlap-pal óriási, eddig hallatlan lendületet adott a magyar hirlapirodalomnak.

Nemcsak a költészetben, de a praktikus életben is jobban szerette a töretlen mint a járt utakat. A küzdelem csak fokozta erejét, az akadályok csak kitartóbbá tették. Az álmokat is csak úgy találta igazán kedveseknek, ha valóra válthatta őket. Aesopuson kívül még számos színművet írt, melyek közűl kiválóbbak Régi dal régi gyűlölségről, Ötödik László, Krakkói barátok, Szerelem iskolája, Két királyné, Endre és Johanna stb., de első darabja sikerének fényét egyikkel sem tudta elhomályosítani. Az volt az ő legszebb álma, gazdag romantikájának legragyogóbb virága. A kik ez irányban követték, Éjszaki Károly, Dóczi Lajos, Toldy István s részben Csiky Gergely, működésükkel már a kiegyezés utáni kor irodalomtörténetéhez tartoznak s bár siker dolgában versenyeznek vele, voltaképpen mégis csak folytatói annak, mit ő merész lélekkel megkezdett.