I FORRADALOM UTÁN

Halálos némaság mindenfelé…

Egy vitéz nemzet kezéből hullott ki a fegyver, egy jogaiért küzdő hős bukott el s a katonai önkényuralom minden kimélet nélkül gázolt a vonagló óriás roncsolt tagjaira. Rátipródott, mintha ő győzte volna le. A hazafiak legjava üldözött gonosztevőkként, agyonhajszolt vadakként bujdokolt bozótok, lápok, erdők sűrűjében, vagy elrejtőzve lappangott félreeső udvarházakban, – más részök menekült Törökországba, elvitorlázott tengerentúli tartományokba. A börtönök megteltek. Senkisem tudta, mit hoz a következő pillanat. A bizonytalanság Damokles-kardja lebegett minden fej fölött. A főváros megszünt a szellemi élet központja s megszünt magyar lenni. Az irodalom szinte eltünt a föld szinéről. Egy közvádló éppen harminczkét irót szánt a halálra, jóformán az egész akkori magyar literaturát. Szerencsére, megmenekültek a haláltól, csak egy-kettő szenvedett börtönbüntetést. Sok zaklatás után Tompát is szabadon bocsátotta kassai auditora, kegyes bucsuszavakat intézve hozzá:

– Also jetzt sind sie frei, de több gólya nem csinálni…

Katonáéké meg a Gutgesinnteké volt a világ. A nagy csöndességben szombatonként az ujépület roppant kaszárnyájának udvarából dobpergés, puskaropogás hangzott ki: főbe lőtték Batthyány Lajost, halomra gyilkolták a gyanusakat, kompromittáltakat. A rémítés programm lett, az akasztófa és golyó állandó hatalmi segédeszközök.

Visszazökkentek a régi, vad idők, a Karaffáék és Kobbék kora. Nem volt kevesebbről szó, mint Magyarország teljes megsemmisitéséről, melynek, úgy hitték, végre csakugyan ütött az órája. Az erőszak kényére-kedvére működhetett. Többé nem is csinált semmiféle titkot terveiből. Egészen nyilt kártyákkal játszott. Megtámadta, elkobozta az összes jogokat. Utját állta minden nemzeti kulturának, megakadályozott minden szabad mozgást. A letörött nemzet-roncsok közül gőgösen és szemérmetlenül emelkedett fel a százados ábrándok és törekvések immár testet öltött fantómja: az egységes császárság, nem népeinek jólétére, hanem az absolutizmus pallosára támaszkodva. Lábainál ott hevert a széttagolt Magyarország: külön Erdély, külön a Bánát, Horvátország és egy csomó kerület…

Ha valaha – gondolták magukban – most bizonynyal el lehet bánni ezzel a hamvába roskadt magyarral. Az egységes birodalom megteremtésére sohasem járt kedvezőbb idő. Diadalmas méretekben látták maguk előtt a jövendő nagyság hatalmas épületét, a szétbonthatatlan Ausztriát, melynek Magyarország legfölebb csak előszobája lett volna, a hol adót fizetnek és sarczokat hajtanak be. Nagyon csalogató, délibábos kép, szerfelett elbájoló látvány volt, – gyönyörü tündérpalota a híg levegő habjain ringatózva. A vérengző katonai diktatura sulyát azonban nem birta meg. Haynau-ék vasléptei alatt csakhamar leszakadt a pompás épületnek egy tornyos oldalszárnya. Eközben a másik részbe, most már óvatosabban, behurczolkodott a polgári absolutizmus. Schwarzenbergék eszeveszettségeit Bach rideg józansága váltotta fel. A hadi törvényszékeket és vérbiróságokat a bürokratizmus jeges szabályossága, a germanizáczió, a zsandárrendszer, a törvényellenes intézkedések és eljárások egész sorozata.

A magyar társadalomnak csak egy fegyvere lehetett az idegen invázió hatalmaskodásai ellen: a szenvedőleges magatartás, a passziv ellenállás. S ebben a félelmes daczban, ebben a hozzá nem férhető, hallgatag és méltóságos tűrésben, mely erejét a jogtalanul felfüggesztett törvények tiszteletéből merítette, összeforrott, egygyé lett a nemzet egészen. Nem zajongott, nem zugolódott, egyszerűen beállt néző közönségnek. Elfojtott keserűséggel, kétségbeejtő közönynyel s vérig boszantó humorral szemlélte az uj gazdálkodás fonák rendszerét, vad képtelenségeit, – ezt a politikai khaoszt, melynek jégverésétől »oda lett az emberek vetése«, – sőt maga is segítette a kalászba szökkenő termést tönkretenni: »Lássuk hát, uram, mire megyünk ketten!« Bármit akart a hatalom: csak erőszakkal hajthatta végre. Minden lépése nehézségekbe ütközött. Támogatásra sohasem számíthatott. A hivatalos apparátus roppant erőfeszítésekkel, szakadatlanul működött, hogy tekintélyének és hasznavehetőségének legalább a látszatát megmentse. Hasztalan!

Az eredmény mindvégig önáltatás és hazugság maradt. Ez a nemzetiségétől megfosztott nemzet a maga jószántából, önként nem adott semmit a hatalomnak. Az adóktól kezdve a közszolgálatok minden nemét végrehajtással, zsandárral, karhatalommal kellett tőle kicsikarni. A reakczió garázdálkodásaira, toporzékoló dühöngéseire egy nagy, néma összeesküvés volt a válasz, – gyülöletre megvetés – s lett volna ez a végzetes rendszer elméletileg bármily hatalmas: ily körülmények közt a gyakorlatban mulhatatlanul hajótörést kellett szenvednie.

Hiszen a szigoruságban és ellenőrzésben annyira túlhajtottak mindent, hogy szinte nevetség volt. Az emberek egy része folyton rendőri felügyelet alatt állt s a mindenható policzia még az öltözet, kalap- és hajviselet kellő ellenőrzéséről sem feledkezett meg. Megtiltották a pörge kalapok, a tollak viselését. Vidékről a fővárosba csak útlevél segítségével lehetett bejutni. Az akadémia alapszabályaiból kitörölték azt a paragrafust, mely kötelezővé teszi, hogy az akadémia magyar nyelven művelje a tudományokat s az uj alapszabályok értelmében az akadémia tagjait a cs. k. főparancsnokság nevezte ki.

Mindezekre a furcsaságokra azonban a magyar társadalomnak megvolt a maga visszatorló válasza. A nők nem álltak szóba egyetlen katonatiszttel sem; a fiatalság gúnydalokat csinált a »tollszedegető« hatóságra s előkereste a forradalom előtti köcsög-kalapokat; a nemzeti szinház diszelőadásán, melyet az osztrák himnuszszal kellett megnyitni, csak a himnusz eljátszása után jelent meg a közönség; Erkel operáját, Hunyadi Lászlót pedig a tragikus sorsu történelmi hős lefejezésének évfordulóján adták elő, – a hatóság aztán törhette a fejét: mért van ezen a napon diszelőadás a nemzeti szinházban? A publiczisták, költők, írók elkezdtek virágnyelven beszélni, melyet semmiféle idegen czenzor nem érthetett meg, de a magyar közönség nagyon is jól megértett. A viszonyok nyomása alatt valóságos művészetté fejlődött a szimbolizmus.

Jókai keleti regéi, Tompa allegoriái, Falk Miksa vezérczikkei minden fennakadás nélkül jutottak a nyilvánosság elé. Chinai és japáni ügyek ismertetéséből értesültünk a hazai dolgokról. A közönség mesterileg tudott olvasni a sorok között. Egy-két lapunk volt s csak lassan támasztott érdeklődést az irodalom iránt, de ez az érdeklődés aztán napról-napra fokozódott. Szilágyi Sándor különböző szépirodalmi vállalatokkal, emléklapokkal, röpivekkel, almanachokkal, albumokkal állt elő s folyton kijátszva a hatóság argus-szemeit, maga köré gyüjtötte a szétszóródott irói gárdát. Nagy Ignácz Hölgyfutárja, egyetlen szépirodalmi közlönyünk ez időben, szintén jó szolgálatokat tett a nemzeti ügynek és főkép a fiatalabb tehetségeket csoportosította. Lassacskán aztán oda értek a dolgok, hogy az irodalom szeretetének örve alá rejtőzött minden politikai demonstráczió.

A passzivitás politikájának, e hallgatag és nemes magatartásnak éltető ereje egy igazán nagy ember volt: Deák Ferencz. A jelszót mindjárt kezdetben ő mondta ki. Megértette az egész nemzet s ment utána. Ez a nagy és bölcs ember a megelőző idők eseményeiből leszűrte a komoly tanulságot s egy pillanatig sem ringatta magát csal-álmokba. Tisztán látott a khaoszban s biztosra vette, hogy az abszolut hatalom kevély, de rozoga épülete előbb-utóbb össze fog omlani és mulhatatlanúl vele pusztul Bachék, Schmerlingék minden államboldogító találmánya, a jogfosztogató rendeletek, patensek, diplomák összes sorozata, mert tartalmuk nem az igazság, hanem a tévedés meg a hazugság. Mikor az összbirodalom emberei ragyogó szinekkel festették előtte: minő boldogság vár Magyarországra, ha beleolvad Ausztriába, – mosolyogva válaszolt:

– Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság, mégsem akar senki meghalni.

– De hát annyi bevégzett tény után csak nem kezdhetünk mindent ujra Magyarországon? erősködött az osztrák miniszter.

Deák a rosszul begombolt kabátra hivatkozott, melyet az ember, ha azt akarja hogy rendbe jöjjön, mégis csak kénytelen ujra begombolni.

– Levágjuk a gombot! válaszolt a miniszter erélyesen.

– Akkor aztán éppenséggel nem lehet a kabátot begombolni, válaszolt Deák nyugodtan.

Imponáló nyugalom volt jellemének egyik leghódítóbb alkatrésze. Az erő felséges nyugalma. Nagy, világos elméje, mely mindig az igazságot szolgálta, egyszerü szavakban, ötletes hasonlatokban, találó adomákban az államférfiúi tudásnak, bölcseségnek roppant mélységeit tárta föl. Magyarország közéletének sohasem volt egy alakja sem, a kit jobban megértettek volna, mint őt. Gondolatait oly szabatosan és becsületesen fejezte ki, hogy azokhoz nem férkőzhetett a kételynek, a félreértésnek még csak árnyéka sem.

Mindig egyenes uton járt és mindig emelt fővel, nyilt arczczal haladt előre. Nagyságának valódisága nem szertelenségeivel és rendkivüliségeivel hatott, de, mint a hatalmas dómok, arányainak felséges öszhangjával. Ha irt, ha beszélt: semmi hatásvadászat, semmi hangjáték, semmi ellágyulás, semmi taglejtés, semmi éreztetése a roppant szellemi fensőbbségnek. A természetes beszéd, a közönséges társalgó hang eszközeit használta, de ezt aztán úgy használta, hogy beillett művészetnek. Mikor közvetlen a kiegyezés előtt Belcredi miniszter a már megejtett ujonczozáson kivül még egy másodikat akart elrendelni, Deák hideg méltósággal adta tudtára: nem lehet. És mért nem, ha szabad kérdenem? kiváncsiskodott a miniszter. Egyszerüen azért nem, válaszolt Deák, mert nálunk Magyarországon az anyák évenkint csak egyszer szülnek.

Meggyőződéseitől egy pillanatra sem lehetett eltántorítani. Törvény és igazság vértezte föl. A tizennyolcz évig tartó abszolutizmus minden hullámcsapása az ő sziklaalakján törött meg. Ő volt ezeknek a kisérletező s gyorsan változó időknek legszilárdabb pontja a birodalomban s csak ő rá lehetett – épiteni. Nyugodt méltósággal vezette a nemzet passziv önvédelmi harczát, ezt a sok áldozatba kerülő, hozzáférhetetlen, törvényes forradalmat, melynek végre is győzni kellett. Várt és résen állt. Kezemben van egy Kende Lajoshoz intézett levele (Kende Béláné urnő szivességéből) 1856. május 8-ikáról keltezve, melyben kimenti magát, hogy feledhetetlen barátja Kölcsey síremlékének leleplezési ünnepélyén nem lehet jelen, de a »dicsőült« szavaival, keble mélyéből sóhajt fel az egek urához:

»Áldd meg isten a magyart,
Jó kedvvel, bőséggel!
Nyujts feléje védő kart,
Mert küzd ellenséggel.«

A »mert« szó alá van húzva.

Ekközben a dinasztiára rossz idők kezdtek járni. Közeledett az a vihar, mely a fonák rendszer »pajtáját« összeomlással fenyegette. Az ötvenes évek vége felé már erősen érezték a végzetes kormányzás gonosz eredményeit. Az olaszok fegyvert ragadtak szabadságukért. Ausztria vereséget szenvedett. Lombardia elveszett.

Bécsben nagy volt a zavar s kénytelen-kelletlen tettek néhány lépést a kiegyezés felé, mely azonban, kellő öszinteség hiján, balul ütött ki. A császárság nem engedett az egységes birodalom eszméjéből, mely Magyarországot közönséges tartománynyá sülyesztette; Deák Ferencz pedig nem engedett a negyvennyolczadiki törvényekből, melyek nemzetének önállóságát és függetlenségét biztosították. Ujabb s fenyegetőbb vészfelhőknek kellett feltornyosulniok az »egységes« birodalom egére, hogy a kiegyezés eszméje megérlelődjék s politikai szükséggé váljon. Nem jótékony, békés napfény, de baljósló vihar érlelte meg.

Az 1861-ben összehivott országgyülés nagy reményekkel fogott munkájába, de a Deák Ferencz feliratára érkezett fejedelmi leirat – Schmerling miniszter büszke ópusza – mereven visszautasította a magyar országgyülés jogos kivánságait.

Erre egyhangulag fogadták el Deák Ferencz második feliratát az államférfiúi bölcseségnek s szeplőtlen hazafiságnak ezt a soha el nem évülő, lángelméjü remekét, mely a következő szavakkal végződött:

»Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. – Ha tűrni kell, tűrni fog e nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságát, melyet őseitől öröklött. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint ősei tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogait. Mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, maga lemondott: annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve a szebb jövendőt és bizva ügyének igazságában.«

S tűrt nemes megadással tovább. Tűrte a törvénytelen hatalom kemény jármát, alkotmányellenes garázdálkodásait, kémeit, finánczait, s annál állhatatosabban ragaszkodott a – törvényesség alapjaihoz, erős hittel várva, hogy a kik önállóságunkat a saját szabadságuk érdekében akarták eltörölni, végre befogják látni, hogy »egyik nemzet szabadsága a másik szabadságának ellensége nem lehet«.

És csakhamar el is jött az az idő – Schmerlingék minden elméletét halomra döntő s magát a trónt is megrendítő vihar alakjában. Ausztria háboruba keveredett Porosz- és Olaszországgal. A császári seregek csúfos vereségeket szenvedtek. A nagyhatalom koronájából két drágakő hullott ki: Schleswig-Holstein és Velencze, – s nyilvánvaló lett, hogy a megalázott boldogtalan Ausztriának nem a fegyveres erőben, de népei megelégedésében és jólétében kell a boldogulás eszközeit keresnie. A kiegyezés most már politikai szükséggé vált s Deák Ferencz, elveihez mindvégig hiven, a szerencsétlen háború után sem követelt többet, mint az előtt.4)

Az önkényuralom romjai közül büszkén és győzelmesen emelkedett föl a szenvedésekben megedződött ifju Magyarország, az alkotmányát visszanyert szabad magyar nép s teljes erővel indult meg államisága nagy utján a jövendők felé. Jeles, kiváló, erős vezéremberek egész raja munkálkodik azon, hogy ez a nemzet mentől hatalmasabbá váljon s mentől jobban megizmosodjék. Mégis e korszaknak valódi hőse, élő lelkiismerete Deák Ferencz marad s tekintetünket az ő nemes egyéniségének arányaira kell vetnünk, ha azt akarjuk, hogy »a nagyok szemléletében kifáradt szemünk – megnyugodhassék«.