III LÍRAI DUHAJKODÁSOK

A forradalom utáni magyar lírának, nem számítva ide természetesen a multból átvett örökséget, sokáig nem volt határozott karaktere. Petőfi nagy egyénisége és tüneményes lángelméje szinte szédítőleg hatott a kisebb tehetségekre. Ezek az ő fényében vergődtek s nem bírva sem tudását, sem izlését: a népies fintort, a hazafias duhajkodást, az izetlen, pőre handabandát tették meg művészeti elvnek. Ezekben a komoly időkben az ő szerepök nem volt sokkal komolyabb, mint valamely gyászszertartáson rosszul alkalmazott kocsmai nótázás. Zsinóros és sallangos érzelmek, mély honfibút szenvelgő üres hazugságok, a belső és külső formák teljes elhanyagolása, sőt megvetése: íme, ebből állt művészetök. Ráadásul a népies örve alatt becsempészték még a vidékiességet is. És jóformán föltétlenül, kényükre-kedvükre garázdálkodhattak, mert kritikai ellenőrzés alig volt s a közönség egy jó nagy része – nem lévén más vigasztalása, mint az irodalom – rokonszenvezni látszott czifrálkodó hazafiságukkal, léha erényeikkel. Végre is, ha egy csoport író összeáll s minden erejét arra használja föl, hogy bolondokat csináljon: megcsinálhatja. De sohasem teheti ezt büntetlenűl. Petőfi maga mondta ki azt az egyszerű, de mély tartalmú axiómát: »az idő igaz és lerontja, ami nem az«. Arany János pedig, mikor az éktelen csimpolyázás zajában végkép elvesztette fejedelmi türelmét, iszonyú megvetéssel dobta közéjök azt a megjegyzést, hogy a »költő s… czipészinas nem egy«.

Valóban nem. De Arany sokkal komolyabb művész volt, hogysem e felszines és czéda lelkekre hatást gyakorolhatott volna. Akiben, kivételesen, volt tartalom, az úgyis az ő csapásán haladt, – a túlnyomó, lelketlen rész azonban vidáman hanczurozott tovább s hányta a czigánykereket a költészet berkeiben. Szent Kleofás! milyen karaván, és milyen látványosság! Odakünn az utczán a zsinór, a sujtás, a czifraszűr, a fokos, a krinolin volt a módi, – az irodalomban a nagyokatmondás divatja járta meg a káromkodás. Poéták egész raja támadt, kiknek legnagyobb része czigány és boroskancsók mellől lépett az életbe s a szomorú napok láncz-csörgésére hetyke sarkantyúpengéssel válaszolt. Tompa allegorikus biztatását: Fiaim, csak énekeljetek! nagyon is megfogadta ez a mámorban fuldokló nemzedék s csakhamar olyan észbontó cziterázás támadt mindenfelé, hogy maguk Apollo leglelkesebb papjai is megsokallották. A veréb versben csipogott, a tyúk rímekben kotkodácsolt. Sohasem volt Magyarországnak annyi kadenczia-faragója, mint ezekben a lármás napokban. Eszeveszett, folytonos tüntetésekkel s bolondításokkal tarkázott összevisszaság volt ez. Mindenki ivott, tánczolt, deklamált. Én még jól emlékszem a Lisznyai Kálmán és Vahot Imre szavaló körútjára. Bejárták az egész országot verssel és dikcziókkal, csak úgy, mint Reményi a maga bolondító hegedűjével s a hazafias szavalatokat nyomban követték a még hazafiasabb dinom-dánomok.

De talán mégsem szabad őket teljesen elítélni. Kétségtelen, hogy ezekben a napokban a közönség minden mozgalmat a politikai tüntetések szempontjából mérlegelt és méltatott. Az irodalomban nem a művészi szépet kereste, hanem a hazafias czélzatot. Szerfelett olcsó eszközökkel lehetett nagy hatásokat elérni s a lázas és reménykedő napok hangulata felette alkalmas volt arra, hogy fiatalabb verselőinket végkép megtéveszsze. A közizlést szolgáló e kisebb tehetségek rögtön magukra öltötték a tömeg minden czifrálkodását, mint a patakviz fölveszi annak a környéknek a szineit, melyen áthalad. Túlhajtottak mindent, főkép a magyar erényeket, de ez hazafias rajongásból, közös politikai mámorból történt. A napok hangulatának éltek és kétségkivül hatottak is.

Ezek közt a különczködő és különös lények közt, kiknek nagy részét immár a feledés fátyola borítja, a legtehetségesebbek, de egyuttal legsujtásosabbak egyike Lisznyai Kálmán (1823–1863). Vékony, czingár legényke – mint Jókai írja róla – hősi taglejtésekkel, bendegúzi méltóság az arczán. Egyszer divatosan fodrozott hajfürtökkel, jaquemar-keztyűvel, de hozzá világoskék delivörös hajtókájú pitykés dolmányban, másszor meg párisi divat szerint kicsípve, de borzasan, nyakkendőtlen s fokossal a kezében. Kisebb baja sohasem volt, mint halálos betegség s kevesebb pénzre sohasem volt szüksége, mint ezer forintra. Finom, kellemes, szeretetreméltó ember, egész lénye csupa kedély, pajzánság és játsziság. Bohémebb költője nincs ennek az egész korszaknak. A pompázás, a szóvirágok – tulipánok, pántlikák, liliomtej és szivkalácsok tömegétől alig látunk valamit igazi tartalmából. A nagyotmondások korát éltük, de olyan nagyokat senkisem tudott mondani, mint ő. Petőfinek, akit imádott, egyszer azt mondta: Te felhőket eszel és isteneket hánysz! Versei legnagyobb része ma egyszerűen – lehetetlenség, de akkor sokan a költői eredetiségnek kápráztató megnyilatkozásait látták bennök. Különösen Palócz dalai-ban, melyekben a jó palóczok sajátos szavai s népi szertartásaiknak szines rajzai szerfelett érdekeseknek tetszettek s az ujság hatásával hatottak. Azt hitték, hogy Lisznyai a költészetnek eddig nem ismert kincsbányáira bukkant s az ott felfedezett nemes érczekből nábobi módon pazarolhat. Egyes darabjait lefordították németre és francziára is, de csakhamar nyilvánvaló lett, hogy ez az egész palóczkodás nem egyéb mint szeszélyes költői játék, ártatlan gyermekkori reminiszczencziák, minden komolyabb tartalom nélkűl. Ami kedves bennök, egy-egy tiszta dal (Édes hazám… A szécsényi kisasszony stb.) az éppen azért szép, mert nem a palóczkodás révén lesz azzá, hanem mert Lisznyai gyermeki kedélyének őszinte kiáradása.

Egyébként pedig fegyelmezetlen lelke, habzó vére, rakonczátlan természete vitte, mint a vágtató paripa, tüskön-bokron keresztül. Jobb sorsra érdemes tehetsége szétröppentyűzte magát ezerszínű dalrakétákban. Az exaltáczióra föltétlenül hallgatott, az izlésre legkevésbbé. Minden igazság eltorzult a kezében. Realizmusa nem volt egyéb, mint a művészet vidékiessége. Költészetének gyümölcsei olyan aranyalmák, melyeknek belseje – hamu. Petőfi bájos és jellemző egyszerűségeivel szemben ez az üres pompa szinte leverő hatású. Határozott visszaesés. A természet nagy költője örök mintákban mutatta fel, hogy kell egy-egy képet az igazság erejével s a hangulat szineivel meglelkesíteni. Lisznyainál oly túlzásokra találunk, melyek a lirai hagymáz határait érintik. Ime, egy nyáréji hangulat rímes különlegessége:

Linglanglong – harang bong,
Lityilütty – madárfütty,
Lilola – fuvola,
Lomblengés – csengés,
Lágy zsongás, zsibongás,
Pötyögés, pityegés,
Cziczergés, perczegés,
Zizzentő kis szecskő,
Sziniszin, czinczinczin,
Ityimpinty, lintyimbinty.
Ümmögés, mümmögés,
Kakmukpukk, ufmakmukk,
Kirikvakk, kvakkvakkvak…

Aki ilyeneket le tud írni s ezeket szépségeknek tartja: az lehet nagyon szeretetreméltó bohém, de azzal csakugyan nem lehet vádolni, hogy művésznek született, ahogy egymásután megjelenő kötetei (Új palócz dalok, Dalzongora, Madarak pajtása) nem is emelkedést, de fokozatos hanyatlást jeleznek.

Lépten-nyomon lehet érezni, hogy ebben a korban – annyi viszontagság, kétségbeesés, reménykedés korában – az írók túlnyomó részét nem a magasabb művészet eszményei lelkesítették, hanem a magyarság fenmaradásának gondolata. Ebből magyarázható ki még az is, hogy a vidékiességet, a mi bizonynyal veszedelem, mert modor, a költészet egyik frissítő elemének, ujító forrásának képzelték. Irtózatos tévedés volt, de részben hazafias elfogultságból történt s ez talán némileg mentheti. Nem szeretek a saját felekezetemről kicsinylőleg beszélni, de ma, midőn ezek a tévedések oly tisztán láthatók s a verses kötetek egész garmadáját olvashatjuk végig abból a korból minden meghatottság nélkül: a szomorú szüret eredményéről kötelesség rövidesen beszámolni.

Kétségkivűl Lisznyai Palócz Dalai-nak hatása alatt virágzott fel ez a modoros poézis, mely üres czifrálkodásaival ma már csakugyan nem egyéb, mint irodalomtörténeti kuriózum. A múzsa is alkalmazkodott a kor divatjához: ropogós, fodros szoknyát viselt, kendőzte magát, kihivó, hetyke, ledér mozdulatokkal járt az utczán s teljesen megfeledkezve égi származásáról, beállt markotányosnőnek. Igy történhetett meg, hogy minden tehetség és egyéniség nélküli emberek, a kiknél a dalköltés nem benső lelki szükség kiömlése volt, csakúgy kápráztattak ezekben a napokban, mint erőszakos furcsaságaikkal valamikor régen az ugynevezett debreczeni iskola mesterkedői.

Itt van például Szelestey László (1821–1875), a ki eleinte Petőfire esküszik, de aztán Lisznyai Kálmánt jobban megérti. Első kötetével (Érzelemvirágok) nem bájol el senkit, de a Kemenesi czimbalom-mal meg a Falu pacsirtájá-val nagy port ver föl. Csupa cziráda, csupa sujtás. Felbokrétázza magát a Kemenes-vidék szólamainak, főkép szavainak pántlikáival s rikító izléstelenségével az egeket hasogatja. Ember legyen a talpán, a ki ma megemészti. Lelkesedése szinte félelmes, mint a delirium. Egyébként lengedező, hajlongó nád ember, a ki kötetről-kötetre változik, mindig másokat mimel és sohasem jut – magához. Ma Petőfiért rajong, holnap Lisznyait utánozza, azután meg Hugo Viktort. Későbbi kötetei, a Tündérvilág, Pásztor-órák csak változást jeleznek, nem haladást. A Rab álmai-nak országos sikere pedig politikai okokra vezethető vissza. Izetlen szatirája, száraz és nyers humora, kietlen hangulatai ma többé nem hatnak meg senkit. Összes költeményeiből egy-két dal maradt meg a nép ajkán (Balatonon jár a hajó – Ez az utcza végig sáros), mint rendesen csak az szokott megmaradni, amiben van némi igazság.

Ide tartozik Spetykó Gáspár is, a ki régebben kedvelt híve volt Bajzának s annak élettelen idealizmusát szolgálta, később azonban szakított a mester tanaival és a mátravölgyi tájbeszéd különlegességeiben kereste a magyar művészet titkait. Gyöngyvirágok czimű kötete annyira vidékies, hogy szinte odatapad a mátravölgyi rögökhöz. Hegyháti dalok czimű kötetével ennek az iránynak hódol Csermelyi Sándor is, de, dicséretére legyen mondva, később legalább észreveszi tévedését s Lirai költeményei-vel és Legujabb versei-vel jóvá teszi az első próbálkozás bűneit.

Petőfi szaggatott idomú, apró rhapszódiái, a Felhők szintén alkalmas minták voltak arra, hogy ez időszak pongyolaságra különben is nagyon hajlandó poétáit végkép megtéveszszék. A nagy költő villámló gondolatait természetesen az utánzóknál kopár ötletek váltották fel, a forma összetörésében azonban alaposan túl tettek rajta. Csak a különben tehetséges Székely József Szeszélydalok és Kalárisok czimű köteteit kell végiglapoznunk, hogy fogalmat nyerjünk arról, hova fajult és mi mindenre vetemedett ez a líra. »Dahomeji fantázia!« kiált fel rémülten Erdélyi János. Az. S az ürességekért és izetlenségekért éppenséggel nem kárpótol bennünket a költőnek az a hazafias vallomása, hogy annyira magyarnak érzi a természetét, még az – atyját is megverné!

Túlvágna e munka keretén kitérni ez időszak minden egyes verselőjére, kik Petőfi nagy egyéniségét teljesen félreértve a vidékiességben keresték a népiest, a duhajkodásban a genialitást. Csak jelezzük ezt az irányt. Ma szinte bajos megérteni, hogy ez a poézis hathatott, de viszont megnyugtató látni, hogy szerepe csakhamar lejárt. Az uj múzsa lobogós ingujjban, röpködő csikós-jelmezben, czifra pruszliban, árvalányhajas kalapban, pattogó karikással s nem kevésbbé pattogó szitkokkal, a rakonczátlanságok szilaj paripáján belenyargalt az alföldi puszták délibábos ködébe s miután lelkes rohamában magyar mentének nézte az alkony-eget, aranygomboknak a csillagokat, égi szabómesternek az atyauristent: a politikai élet komoly fellendülésével – hála isten – úgy elveszett a szemünk elől, mint az a mámor, melynek gőze megteremtette.