VI HULLÓ CSILLAGOK

Mindig csak ez az olcsó diadal! Mindig csak a külső siker, a színi hatás, a korszerüség! Mikor lázad fel már a költői lélek s mikor áll elő végre eszméktől terhes tartalmával? Hiszen jó, jó, ha a szinpad a nemzetiség ügyét szolgálja s számba veszi a korszükséget, a tömeg izlését, de mikor veszi már számba a – művészetet?

Körülbelül ilyenforma tusakodáson ment keresztül ez időtájt néhány jeles műbiránk elméje s várni látszottak azt a halhatatlant, aki eszményeket igyekezvén megvalósítani, »eltévelyedett gyermekeket emel lángoló karokkal az ég felé«.

Mert Szigligeti körül – korábban, későbben – jöttek, mentek, feltüntek és eltüntek számosan, sokat igérő tehetségek, de csak egy-kettő versenyezhetett vele s az is mulólag. Ezek közül a hulló csillagok közül a legmerészebb futásu s legkápráztatóbb fényü Czakó Zsigmond (1820–1847) volt. Ez a fiatal és szerencsétlen véget ért költő heves képzelmével szinte lángba borított maga körül mindent s komor exaltaczióival egy pillanatra mindenkit megdöbbentett. A lángész erejével hatott a közönségre. Titokzatos magaviselkedése, különczködő lénye, szokatlan ideái, merész beszéde uj táplálékot látszottak adni a képzeletnek. Szelleme magukat a kritikusokat is megtévesztette, a kik a költői erőnek valamely magasabb értékü megnyilatkozását látták benne. Kétségkivül a rendkivüliség jegyében született. Fanyar ifjuságot élt. Atyja a szép családi vagyont egy alchimista konyha hókusz-pókuszaira költötte. Fia kedvetlenül segédkezett mellette a boszorkány-üstök és retorták közt s kénytelen-kelletlen tanuja volt annak, mikor földi boldogságának eszközei kifüstölögtek a kéményen. Anyját korán elveszítette s árván, segély nélkül lökődött a világba. Sanyarogva jutott Pestre s szinész lett. A negyvenes évek elején, – 1844-ben lépett fel Kalmár és tengerész, majd a következő évben Végrendelet czimű darabjaival, melyek a romantikus eszközök merész kombinácziójában túlszárnyalták minden más kortársát s szertelenségeikkel és a kor izgalmainak megfelelő dagályukkal szédítő hatást tettek a nagy közönségre. Úgy rémlett, a szenvedélyek nyelvén beszél, pedig csak a saját lelke fuldoklásait hallatta. Sokat vártak tőle s ő túlfeszitett idegekkel dolgozott ragyogóbb dicsőség reményében. Egy erőszakosan égő tehetség tűzijátéka volt ez, melyben vészes képzelődés lobogtatta a ki nem forrott filozófia fáklyáját s az eszmék helyén a nagyotmondások czifra és rakonczátlan népe tombolt. A szertelenségek e viharát mulhatatlan kimerülésnek kellett követnie, – e túlfeszített huroknak pattanniok kellett. Harmadik darabja, Leona, a természetimádás és pozitiv vallás közti hánykodásnak ez a zavaros tragédiája, már láttatta azt az örvényt, hova Czakó dúlt kedélye bukni fog. Nagyratörő képzelgéseinek, vad háborgásainak eredménye a teljes meghasonlás lett. Főbe lőtte magát. A művészi alkotásnak csak végzetes tüze lángolt benne, de nem társult vele teremtő nyugalma. Becsvágya fölégette s nevét csakhamar saját műveinek romjai alá temette. Bátran alkalmazhatjuk rá azokat a szavakat, melyeket Riole tánczosnővel mondat el a Végrendeletben: »Művészetemet mint egy rablót nézem, ki anyámnak, a természetnek karjaiból elragadt s ölén annyira elferdített, hogy édes anyám többé rám nem ismer.«

A másik kiváló talentum, kit e kor fölmutathat, gróf Teleki László (1811–1861). Voltaképpen államférfi, 1848-ban a forradalmi kormány követe Francziaországban, majd a magyar emigráczió feje, a kit később Drezdában elfogtak, de – a dinasztia föltételei előtt meghajolván – csakhamar szabadon bocsátottak. Rendkivül ideges ember. Politikai pályafutásában sok van a Hamlet révedezéseiből. Maga is egy tragédia hőse és áldozata. Jó, állhatatos hazafi, elveihez hű, következetes, értök áldozatokra képes, de a tettek küszöbén ingadozó mint egy gyermek. Éppenséggel nem a kivitel embere; végletek közt hánykódó, szomorú, beteg lélek. Nagy dolgok nem hozzák zavarba, azokban sokszor szinte vakmerő, de viszont apróságok, semmiségek iszonyúan szétkuszálják, szétdúlják kedélyét. Egy részről hős, a ki nem riad vissza semmitől, más részről szánalmas, félénk tétovázó, a ki a saját árnyékától is megijed. Rémképeket lát ott, a hol nincs veszedelem, gyanakodik, bizalmatlankodik, a hol erre semmi ok. Egyik kezén a remény vezeti, másik kezén a habozás hurczolja. Semmiesetre sem született vezérembernek, érezte ezt ő maga is s midőn adott igérete daczára belesodródott a politikai elhatározások válságába: a fölirati vitát megelőzött éjjelen megrémülve saját diadala lehetőségétől s az erkölcsi felelősségtől, mely nevét, esetleg emlékét behomályosíthatta volna, véget vetett életének.

Ez a különös elemekből álló és sok lelki gyötrődésen keresztülment kiváló szellem Kegyencz czimmel még a forradalom előtt írt egy hatalmas tragédiát, mely drámai suly dolgában, sokak szerint, Bánkbán mellé helyezhető. Annyi kétségtelen, hogy korrajzi ereje és igazságai megrázó hatásuak, de szinműi hatása nyugtalanító, vigasztalan és kopár. Róma hanyatlási idejéből ad egy rettenetes korképet. A hanyatthomlok vesztébe rohanó Róma minden erkölcstelensége, szennye, gazsága, szörnyüsége együtt van e darabban, melyet elejétől végig az iszonyodás borzongásával kisérünk. Oly romlott a levegője, hogy Shakespere szavával élve, szinte »égig bűzlik«, s amit teljes joggal várhatnánk: az aesthetikai hatás gyönyörét közönséges undor mossa szét. Lehet, hogy bizonyos korban – amitől mentsen meg bennünket a kegyes isten – vesékig ható és gyilkos ironiájával megtenné a maga forradalmi hatását s durvaságaival talán ugyanazt vinné végbe a lelkekben, mit szellemes finomságaival egykor Párisban végzett a »Figaro lakodalma«, – de annyi bizonyos, hogy ez idő szerint nem tud megállni a szinpadon. Több izben előadták és sohasem tetszett. Hőse, Petron Maxim, egy feltevésből, egy képzelődésből indul ki: azt hiszi, hogy Valentinián császár meggyalázta háza becsületét s boszúból, hogy az utált czézárhoz közelebb férkőzhessék, ártatlan feleségét, Juliát, annak karjaiba dobja. Ezzel az embertelen tényével kegyenczévé lesz a császárnak s most következik az ő rémületesen czinikus munkája: egy félelmes észszel kigondolt s teljesen biztos kézzel szőtt cselszövény, melynek hálójába lassanként nemcsak a császár, az udvar, de egész Róma belekerül. Mintha azt akarná mondani: Ha csak romlás kell, itt vagyok én pusztító bosszuállásom minden hatalmával! Hideg eszének s vad gyülöletének forgóiban pehelyként örvénylenek alá a léha tányérnyalók, a gőgös praetorianusok, maga a császárné, kit elcsábít, a birodalom egyetlen hőse Aëtius, kit megölet, s végül Valentinián császár is trónjával és életével. Boszúja azonban a tetőponton ellene fordul. Hiába ringatja magát abban a romlott reményben, hogy rettentő munkája után elbukott nejével még boldogan élhet: Julia megmérgezi magát s fia, Pallad, elesik az utczai harczban. A nép ujongásaira, melylyel czézárságát üdvözlik, keserű válaszul hangzik fel ajkán ez a néhány szó: Ne gúnyolj, Róma! Ime, igy zúzza szét e minden erkölcstelenséget gyülölő, de kora levegőjétől végkép megmérgezett lelket a saját erkölcsi romlása. Nem érezünk iránta részvétet s a darab eredeti konczepcziója, hatalmas pathosa, merész gondolatai nem képesek rokonszenvünk számára megmenteni, mert voltaképpen ez a Petron Maxim nem egyéb, mint egy rettenetes bestia.

Hugó Károly (1817–1877), családi nevén Bernstein, szintén merészen indult meg a maga utján s hazájául nem kisebb területet választott, mint az egész Europát. Sok nyomoruságon ment keresztül, mig tanulmányait elvégezhette s a szenvedések tanulságaiból a megváltás elméletét szürte le. Csak származására volt magyar, egyébként világszellem, a ki reformálni akart mindent: a tudományokat, a szinpadot, az erkölcsöket, a vallást, a filozófiát, szóval, az emberiség egész szellemi életét. Reformatori küldetésének erejét oly élénken érezte, hogy országról országra bolyongva mindhalálig kereste a kedvező talajt eszméi számára. Ezt azonban seholsem találta meg. Eleinte az orvosi pályán működött s Hahnemannak volt lelkes híve, a ki meg is hivta maga mellé Párisba. Itt azonban minden figyelmét az irodalmi s művészeti élet kötötte le, főkép a szinpad. Erős és bizarr tehetség, mely nagyon merész repülésre bontotta ki szárnyait s végül nyomorultan pusztult el. Munkái legnagyobb részét német nyelven irta, de nem ismeretlen a franczia irodalomban sem. (La tirelire de Thérèse. Paris, 1859. – Les mémoires terribles d’un martyre monstre. U. o.) Magyarul tudott legkevésbbé. Darabjait rendesen mások dolgozták át a mi számunkra s még igy is idegenszerűek. Mikor nagy szinpadi terveivel Németországban teljes kudarczot vallott: hozzánk menekült s itt akarta magát állandósítani, de többé nem a lángelme dolgozott benne, csak a nagyzás hóbortja. A czivilizáczió pápájának képzelte magát, bullákat és brévéket adott ki, barátait lovagokká nevezte, ellenségeit anathémával sujtotta. Felhagyott egyenes járásával s görnyedezve bolyongott az utczákon, hogy bele ne üsse fejét az »ég csillagos gerendáiba«. Ma a költők fejedelme volt, nagyobb Shakesperenél, holnap az orvosok orvosa, ki bámulatos tudományával képes a holtakat is meggyógyítani. Külön tudományokat fedezett fel, igy a hugologikát, mely az egész világot átalakítani volt hivatva; külön művészeteket, mint minő pl. a cantomimika, melynek segítségével egész shaksperei darabokat adott elő egymaga. Majd a világ első énekesének képzelte magát s botrányos hangversenyekkel gyötörte meg publikumát. Zord téli időben, a szabad természet havas viharában versenyt kiabált a vészszel, mint Lear a sivatagban, mignem teljesen földúlva, elméje roncsaival ismét külföldre vándorolt és Olaszországban halt meg.

A nemzeti szinházban három darabját adták elő, fokozódó sikerrel. Az Egy magyar király, mely tárgyául Mátyás korát választotta, iszonyú jambusai daczára is megállt a szinpadon s történeti és jellembeli tévedései daczára is rokonszenves fogadtatásban részesült a kritika részéről.

Még inkább Brutus és Lukréczia, mely a forradalom küszöbén nem téveszthette el hatását s ügyesen szőtt cselekményével, nemes erkölcsi tartalmával, szabadságot lehelő pathosával tisztességes sikert aratott. De legjobban tetszett egy polgári drámája, a Bankár és báró, melyet Hugó Károly egy franczia novella után készített s mely ma már elavult, szinte természetellenes stilusa daczára még mindig tartja magát a szinpadon. Három, minden tekintetben nemesen érző lélek tragédiája ez, kiket elfordíthatlan végzet oly válságos helyzetbe sodor, hogy mulhatatlanul pusztulniok kell. Az arisztotelesi hármas egység szűk keretében oly megrázó történet zajlik le előttünk, melynek művészi kombinácziója, az érdeket lépésről lépésre fokozó ereje, jellemeinek igaz bensősége s megható egyszerűsége nyilván láttatják: minő kiváló drámairói tehetség omlott össze Hugó Károly tébolyában.

Czakó, Teleki, Hugó jobb sorsra érdemes lelkesedésükkel esetleg nagy dolgokat vihettek volna végbe, de, fájdalom, egyik sem termett arra, hogy drámairodalmunk fejlődésében valamely uj epochát nyithasson. Egyet azonban nem lehet tőlük elvitatni: becsvágygyal törekedtek nemesebb tartalomra s a költői és színi hatást iparkodtak egymással kibékíteni, öszhangba hozni.

Népszerűek voltak még e korban Obernyik Károly (1816–1855) darabjai. Java részük politikai és társadalmi jelszavakból épült fel. Legjobban tetszettek a Főur és pór, meg az Örökség; legtovább tartotta fenn magát egy történeti drámája, Brankovics György, melyből Egressy Gábor előadó művészete feledhetetlen remeket alkotott.

Még számosan próbálkoztak meg a szinpaddal, de Szigligeti termékeny muzsájával senki sem versenyezhetett. Körülötte gyors egymásutánban szikráztak fel s lobbantak ki a tehetségek: ő nyugodt fénynyel ragyogott tovább s a kiégett meteorok közt diadalmasan futotta meg hosszú pályáját.