I.

(Hencsey temetése. – Emlékezete elmult. – Édes apjához jut halála hire. – Végső megjegyzések.)

Az utolsó út bevégződött. Hencsey elaludt örökre. Elérte czélját. Hivő és áhitatos lelke fölszállt az ő jó istenének trónusához.

Lélek szerint való atyafiai ott zokogtak hidegülő teste mellett. Nem hallotta már a zokogás hangját. Ha hallotta volna: megtiltotta volna a szomoruságot. Hiszen a jó atyafinak örülni kellett a fölött, hogy ő eljutott már istennek közelébe. Csakhogy a sziv, ha igaz fájdalommal tele, nem tud szót fogadni. Maga Jézus is sirt, mikor meglátta Jeruzsálemet, melyre pusztulás vár.

Az uj hivők gyülekezete gondoskodott a temetésről. Összeadta a temetés költségét. Semmi fényüzést se engedtek meg a temetésnél. Ellenkeznék hitükkel a holtak körül való fényüzés.

A temetés napját márczius 17-ikére határozták.

Nem a nagy köztemetőbe, hanem az idegenek temetőjébe eresztették sirba. A hogy utolsó óhajtása volt.

– Ott nem tiporják le a füvet!

Az idegenek temetőjében is volt néhány diszes siremlék. De azon a részen, a hova a szegényeket, a vagyontalan átutazókat, az ismeretleneket, a vándorló kézműves legényeket temették, nem voltak költséges és ragyogó emlékkövek. Hencsey nem szerette volna, ha sirja ezek közt domborul. A szegények, az átutazók, az ismeretlenek sirját ritkán keresik föl. Messze földről, idegen országból nem jönnek a rokonok és jó barátok időszakonként a sirokat látogatni. A város lakossága se jön. Mindenki csak a maga kedveseinek sirját látogatja. A hol legkevesebb ember jár: oda kellett Hencsey porladó tetemét elhelyezni. Ott nem tiporják le a füvet. Ott oly buján és zölden virul a fű, mint szülőföldén, mint Szent-Péter-Ur völgyein s erdeinek tisztásain.

Az egyszerü koporsót hetvennégy hivő atyafi és néne kisérte. Fröhlich nem volt köztük. Ő már akkor mint számüzött Straszburgban lakott s ha akart volna, se érhetett volna oda a temetésre. De ott volt Debruner és a két Aschmann testvér s ott volt öcscse Imre és Béla József. Fájdalmát lebirni egyik se tudta. Zokogásuk hangja betöltötte a temetőt.

Elpihent tehát a forró sziv s elnémult az ajk, melyről oly édesen folyt az istenige s az emberszeretet szózata. De a láng, mely az ő szivéből lobbant föl, nem aludt ki többé. A hit, mely szavára támadt, ma is él Magyarországban.

Felnő-e, mily erős lesz, meddig él: ki tudná azt megmondani?

Nagyot változott azóta a világ. De az emberek lelke, a tömegnek szelleme ma még nyugtalanabb, mint akkor volt. Csakhogy a nyugtalanság ma nem Jézus tanaiból, nem a szentirás igeiből táplálkozik. Erőt nem onnan merit s végső czélul nem ama tanok és igék győzedelmét jelöli ki.

A haladás művein ma nem csak a szeretet dolgozik, mint Jézusnál s követőinél. És a mint Hencsey lelke által is dolgozott. Ma nagy erőt és hatalmat képvisel a harag és a gyülölet, mely a vagyon és jóllét aránytalan feloszlása miatt az osztályok keblében izzódik egymás ellen. Mi lesz a küzdelem vége? Lehetetlen, hogy más legyen, mint a mit Jézus a szeretet által akart elérni.

Hencsey emléke elhalványult. Talán a multak ködébe egészen elmerült is. Szülőföldjén még lehetnek öregek és vérrokonok, a kik emlékeznek rá s a kik, ha később születtek is, hallhatták hirét s a kik hallhattak valamit hittéritő buzgalmáról, szenvedéseiről és haláláról. De a mai magyar nazarénusok nevét se ismerik.

Élt régebben Pacséron egy meglehetősen iskolázott férfiu. Neve Kalmár István s néhányszor futólag emlitettem is már. Ő az uj-szövetségi szentirást latinból és németből leforditotta magyarra és mikor engem 1873-ban fölkeresett, megmutatta könyvét s átnézés végett heteken át nálam hagyta. Szerettem volna ezt a könyvet a Nemzeti Muzeum számára megszerezni, de erre nem tudtam rábeszélni. Egyetlen kézirati példánya volt belőle szép apró irással, szilárd kötéssel. Őt akkor a nazarénusok egyik helyi püspöküknek ismerték el. Később elégedetlenek voltak vele s ő tanitói állásáról lemondott s félrevonult. Több mint tiz év előtt meghalt.

Azért látogatott meg, mert olvasta Hencseyről szakadékosan irt följegyzéseimet s tudni akarta, honnan meritem értesülésem adatait? Megmondtam neki. Csodálkozott s azt felelte:

– Mi sohase hallottuk Hencsey hirét-nevét.

Ez közel harmincz év előtt történt. Azóta megint egy uj nemzedék kora tünt el. A feledés nem az évek arányában nő, hanem minden ujabb évvel százszorosan válik nagyobbá. Ha már akkor se emlékeztek Hencseyről: miként emlékezhetnének ma?

Sok hitványságot tartanak dicsőséges emlékezetben a hazug irások sorai. Sok fenség, sok igaz érdem, örök dicsőségre méltó sok emberi nagyság pihen a föld alatt jeltelenül, emléktelenül.

Hencsey halálát s halálos betegsége alatt ejtett utolsó igéit Béla József és Hencsey Imre gondosan megirták haza a hivőknek. A hol többen laktak egy helyütt: összejöttek a hivők s bánatos lélekkel elmélkedtek az utolsó igéken.

Az öreg Hencseynél, a gyermekevesztett apánál kevésbbé tört ki a fájdalom, mint várták volna. Évek óta nem látta már bujdosó fiát s szinte számot vetett a végzettel, hogy többé nem is látja. Ime: teljesült sejtése, aggodalma. Néhány könye hullott Imre fia levelére.

Kovács Józseféknek Béla József irta meg. Hosszu levelében hosszasan beszél az elhunytnak egyik utolsó szaváról. Arról, a melyben int, hogy hivei ne szomorkodjanak, hanem örüljenek szivükben az ő halálán, mert ezzel isten méltónak tartotta őt arra, hogy magához szólitsa.

– Azt is pedig megtedd – igy ir – szerelmes atyámfia, hogy a mi elaludt tanitónknak ez utolsó szavait magyarázd meg édes apjának, hogy megértse, hogy Lajos csak test szerint volt az ő fia, de lélek szerint a mi Urunknak Istenünknek volt ő velünk együtt méltatlan szülöttje, tehát örüljön és örvendezzen az ő lelkében, ne pedig szomorkodjék, hogy az ő test szerint való fia tőle ugyan elvált, de bejutott a szentek és boldogok közösségébe, a hová mi is vágyakozunk, a mi Urunk Istenünk fényességébe.

Kovács József felolvasta e levelet az öreg kovácsnak s mikor olvasásközben oda ért, hogy inkább örüljön és örvendezzen fia halálán, semmint szomorkodjék: erre már nagyon elkeseredett az öreg kovács s szidalom jött ki száján:

– Csakugyan sok bolondja van a jó uristennek. Ilyen tanácsot adni nekem, a ki fiamat többé soha nem látom.

*

Tovább ezuttal nem folytatom nazarénusaink történetét. Más helyen, más időben talán visszatérek rá.

Béla József és Hencsey Imre még ez évben elhagyták Zürichet s átmentek Straszburgba, Francziaország területére. Fröhlich szavára törekedtek odajutni az ő közelébe. Téritők lettek ott ők is. Hencsey Imre 1846-ban, Béla József 1847-ben jött vissza Magyarországba.

Életük és működésük egyik-másik részletéről igazán érdemes lesz megemlékeznem.

Az üldözés ellenük Magyarországon 1850-ben az osztrák önkényuralom alatt kezdődött meg Budapesten.

Béla József 1850 után kiköltözött Amerikába s ott nagy sikerrel téritgetett. Volt idő, a hatvanas években a mult század folyamán, a mikor hivei százezrekre szaporodtak. 1860 után, ugy mondták nekem, minden két esztendőben ellátogatott haza. Utoljára, a mint én tudom, 1871-ben volt itthon. Bizonyos tekintetben regés alakká vált. Kalmár István azt mondta nekem, hogy igaz nevét nem is ismerik, csak »Béla atyafi« néven ismerik.

Mikor haza-hazajött, körutat szokott tenni a hivők közt Magyarországban. Kalmárt megkértem 1873-ban, ha ismét haza talál jönni, adja át neki üdvözletemet s kérje meg nevemben, hogy engem látogasson meg. Szegény Hencseyről szerettem volna nála kérdezősködni. De bizony azóta hirét se hallottam.

A tüzes barát további életéről s vértanu haláláról, ha élek, minél előbb be fogok nyájas olvasómnak számolni. Hiszen ő amugy is történeti alak, mult századi függetlenségi harczunknak kiváló tüneménye. Szinte csodálni lehet, hogy e harcz történetbuvárai eddig alig vették észre. A mulasztást pótolni akarom, a mennyire pótolni tudom.

Bezárom e művemet most Hencsey könyvének ismertetésével. Művem teljes megértéséhez szükséges ez.

Tökéletes igazságnak tartom, hogy Jézus közvetlen követői, az évangyélisták és apostolok, a szent gyülekezet vénei és az első vértanuk mind Hencseyhez hasonló férfiak voltak. Voltak köztük nagyobb elméjüek is, tudósabbak is, de Hencsey buzgósága, kegyessége s Jézus szellemében való elmerülése csak olyan volt, mint amazoké. Az ő országa csak ugy nem e világból való volt, mint az apostoloké és első vértanuké.

Ne ütközzék meg e szavakon senki. Jézust az ő atyja vezérelte, de tanitványai emberek voltak. Egyszerü és szegény emberek. Hencsey életének felmutatásával azt akartam megbizonyitani, hogy a mi korunk s a mi nemzedékünk is tud még szülni olyan embereket, a milyenekről az uj-szövetségi szentirás édes, bánatos és dicső lapjai tesznek tanuságot.