I.

(Miért hivják a barátot barátnak? – A tüzes barát sorsának jellemzése. – Hol és mikor született? – Szülői és testvérei.)

Miért nevezi s mióta nevezi a magyar ember a szerzetest barátnak: nem tudom. Sok száz esztendő óta nevezi annak közbeszédben is, irodalomban is. Ha két férfi testvér gyanánt szereti egymást s teljes bizodalommal osztozik egymás örömében és bujában, segitője és szövetségese egymásnak életre-halálra: az a két férfi barátja egymásnak. Nem testvérek, nem rokonok, más-más szülők gyermekei, mégis szeretik igazán, mélyen, örökre. Ha jó barátok.

A magyar a szerzetest is barátnak nevezi. Pedig a magyar nép sohasem volt vakbuzgó; sorsát, jövőjét, érzelmeit sohase bizta szerzetesre; történelmi nagyjai közt, igazi nagyjai közt sohase volt szerzetes. A nőszerzetest már nem nevezi asszonybarátnak, pedig a nőszerzeteseket egykor talán jobban kegyelte, mint a férfinemen lévőket.

S minden szerzetest barátnak nevez, csak valami jelző szóval különbözteti meg őket. Fehér barát, tarka barát, vörös barát, szürke barát, néma barát, fekete barát, fatalpu barát, cseri-barát, kopasz barát, kolduló barát: mind valamennyi más meg más szerzetnek a neve.

Ismer tüzes barátot is. De ez a szó: tüzes, nem külön szerzet neve. A hogy ismer tüzes asszonyt, tüzes lovat, tüzes nyelvet, tüzes angyalt, tüzes istennyilát, tüzes pallóst: ép ugy ismer tüzes barátot is. A lángszavu, nagy indulatu, gyors igéjü, fáradhatatlan barátot nevezi tüzes barátnak.

Ilyet ismert egyet a magyar függetlenségi harcz 1848-ban és 1849-ben. Tul a Dunán nem is ismerték igaz nevén. De a tüzes barát néven mindenki ismerte.

Különös férfiú volt ez, ki nagy szenvedélyei elől a sorsnak végzetes csapásai alatt félrevonult a világtól és csendes zárdának homályos rejtekében tölté viharos életének legszebb idejét.

Férfiú volt, kinek szivét megrohanta a szerelem s a mikor ez szerencsétlenné vált, kiolthatatlan gyülölet származott belőle a világ ellen s minden ellen, a mi a földön szép, nagy és dicső. Ki eltemette magát, mikor még fiatal volt, de ifju lánggal támadott föl s rohant a nagy koreszmék küzdelmei közé s a csaták véres mezejére, a mikor már nem volt fiatal s fürtei már őszülni kezdettek.

Ki fásult lélekkel, kiégett szívvel istennek ajánlotta föl életét és az életnek minden örömét s a ki mégis pártot ütött az ég ellen s vakmerően idézte önfejére a haragos végzet kegyetlen büntetését.

Ki vad szenvedélylyel ragaszkodott egyházához s mégis nazarénussá lett egy pillanatra. Ki gyülölte a nagy eszméket s mégis szolgálta azokat. Ki kész volt megtagadni a hazát és mégis fegyvert fogott érte, mikor a haza veszedelmének ideje elérkezett; – ki pillanatonként talán gyűlölte a magyar fajt s mégis büszkén ment a bitó alá s fenséges önérzettel vallotta magát magyarnak, mikor ez a nemzet elbukott s fölötte két nagy hatalomnak kérlelhetlen dühe tombolt.

Különös férfiu volt ez, kinek élete ellenkezett korával; kinek szenvedélyei ellenkeztek eszméivel; kinek szereplő vágya messze-messze röpködött tul a zárda ama szűk körén, hova széttörhetlen lánczokkal volt lekötözve. Kinek lelkében nagy bűnök csirái fogamzottak meg, s a ki mégis dicsőséges nagy tetteknek végrehajtására volt hivatva. Kinek sorsát tragikussá tették életének kibékithetlen ellentétei s a ki iránt csak akkor engesztelődtek ki a haragvó istenek, a mikor viharokkal teljes életét áldozatul megnyerhették.

És meg is nyerték.

Ki volt már használva ez az élet és tulajdonosa nem becsülte már semmire. Könnyen vetette el magától s talán gyermekkora óta az volt legbensőbb öröme, a mikor a vesztőhelyre kellett mennie. A bitónak megpillantása végtelen kéjjel töltötte el idegeit. Vidáman érezte magát, mint a vőlegény, ki szerelmesének karján lakodalomba megy. Ő volt a vőlegény és a halál volt rá a mosolygó menyasszony. Az összekelés gyorsan megtörtént. De a közönség könyező szemekkel nézte a szomoru menyegzőt. A közönség a leigázott magyar nemzet volt.

E férfiú volt a tüzes barát. Név szerint Gasparich Márk Kilit, szent-ferenczrendi szerzetes.

Kevéssé ismerte őt a világ, mig élt és gyorsan elfelejtette, a mikor meg kellett halnia. A mult század harminczas és negyvenes éveinek kortörténetében neve se fordul elő. Még a nemzet vértanui közt is alig emlékeznek rá. Sirját ma már senki föl nem födözheti. Szerzetes társai nem járulhattak oda s nem akadt hű barát, a ki e sirt egy árva emlékező jellel megmentette volna a feledékenységtől. Rokonai szegény földművesek messze távol Zalavármegye déli határán a Dráva mellett talán csak hónapok mulva hallották meg halála hirét; hű barátai, honvéd bajtársai pedig akkor már föld alatt voltak – a sirban vagy a börtön fenekén. Vagy messze bujdostak már, hová csak a kósza hír juthatott el az elhagyott hazából.

Homályos zárdákban jámbor, istenfélő szerzetesek emlékeznek meg néha a nevéről. Elbeszélik maguk között viselt dolgait, örök bánatát s őrjöngő eszméinek ki-kitörő rohamait. És olvassák eszmékben dús könyveit és megsugják egymásnak a részleteket, melyek haláláról hagyományként szállanak egyik zárdából a másikba s az öreg szerzetesekről a fiatalokra. És keresztet vetnek magukra, valahányszor eszükbe jut, hogy a mikor halálra kellett készülnie, nem ő neki tartott szent szónoklatot a lelkész, hanem inkább ő intézett szép és igaz szózatot a lelkészhez, kit pedig az ő vigasztalására rendeltek melléje.

Én elbeszélem a zárdák némely titkát s megismertetem e férfi életét. Életét is, halálát is. A magyar nazarénusok története csonka lenne e nélkül s Hencsey működésének erejét, a lakatos legény varázsló hatalmát alig érthetnők meg, ha azt a befolyást, melyet a tüzes barát gondolkozására gyakorolt, legalább nagy vonásokban nem ismernők.

Adataim gyüjtésében egykor szerencsés is voltam s kevés ideig fáradhatatlan is. De adataim még se teljesek. Mégis közlöm a tüzes barát élete történetét, a mennyire közölhetem. Meglesz talán az az eredmény is, hogy közléseim nyomán mások figyelme is fölgerjed s talán e zaklatott élet lefolyását sikerül egykor egészben összeállitani s az utókor emlékezetének hiven átadni.

Czirkovlyánban született, Zalavármegyének muraközi járásában. E falu neve most Drávaegyház. Perlaktól alig három kilométernyire fekszik kelet felé a Dráva árterének partján, buja termékenységü vidéken. Lakói horvát ajkuak s buzgó római katholikusok.

Szülői egykori jobbágyok, derék, munkás és józan mezei gazdák voltak. Öt gyermekükről tudok. Egyik a tüzes barát, eredetileg Márk néven. A másik: György, a ki 1871-ben halt meg. Nyolcz gyermeke maradt, kik mind kegyelettel emlegették vértanu bátyjukat. Volt még két férfi testvér: Boldizsár és Jakab, – a mult század hetvenes éveiben még éltek, de azóta nem hallottam róluk. Volt egy nőtestvér is, Borbála, férje után Kutnyákné, szintén drávaegyházi lakos. Él-e még, nem tudom. Ha él: a nyolczvanadik életév körül járhat. Szakasztott mása volt a vértanunak. Arcza, szemeinek tüze, lelkének rajongása, szellemének nyugtalan természete mind-mind a tüzes baráté. Könyv nélkül tudta azt a levelet, melyet a vértanú a siralomházból testvéreihez intézett. Mikor kis leány volt is: végtelenül szerette őt a tüzes barát.

Születésének idejére nézve egymástól eltérő két adat van birtokomban.

A Máriáról nevezett szent-ferenczrendi szerzet 1830-ik évi névkönyvében s ettől kezdve 1847-ig a szerzeti évkönyvekben akként van bevezetve, hogy 1810-ik évi április 7-én született. Ugyanez adatot nyertem egy öreg hitszónoktól is, ki szerzetes-társa s ismerőse volt, de ő tudását kétségtelenül az évkönyvekből meritette.

Halálos itéletében s a hadi törvényszék előtt tett vallomásaiban, melyek 1853. évi augusztus hóban keltek, az van állitva, hogy 49 éves. Ezt ő maga állitotta s az irásokba az ő előadása után vették igy föl. E szerint ő nem 1810-ben, hanem 1804-ben született volna.

A két évszám közül melyik felel meg a valóságnak: nem tudom elhatározni. Mindakettő hitelesnek látszó forrás s mindakettő az ő tudtával s befolyásával készült. Többnemü okból azt hiszem, inkább az az adat helyes, melyet halálos itélete nyujt s igy születési évének inkább 1804-et fogadom el. Volt egy gyermekkori jó ismerőse, Chernel Ignácz, nagy miveltségü, előkelő uri ember. Ez utoljára 1848 őszén Nagy-Kanizsán látta a tüzes barátot. De meg se ismerte hamarosan, annyira tele volt redővel az arcza. Az pedig nem valószinü, noha bizony nem lehetetlen, hogy 38 éves egészséges és jól élő ember arcza tele legyen redővel. Van más körülmény is, mely nyom valamit. A tüzes barát 1831–32 körül rövid ideig kolduló barát volt. Ha 1810-ben született volna: 21–22 éves korában küldték volna ki kolduló barátnak. Ezt alig lehet hinni. Ellenkezik az általános szokással.

Szülői és testvérei, mint emlitettem, horvát ajkuak voltak s a magyar nyelvet alig tudták beszélni. Falujuk határos a Dráván tul fekvő Varasdmegyével, a mely már a társországhoz, Horvátországhoz tartozik. Itt a bécsi osztrák udvar már évek óta szakadatlanul izgatta 1848 előtt a horvátokat Magyarország ellen, de ez az izgatás a muraközi horvát ajku magyarokra nem igen hatott. A tüzes barát különben sem engedte volna meg, hogy rokonai Magyarország ellen fegyvert fogjanak. Ő már 1847-ben lelke szerint igaz magyar volt s ez időtől kezdve gyakran megfordult szülőföldén.

Hogy azonban a magyarság iránt még se a legmelegebb érzés lakott szivükben: kitünik az a tüzes barát egyik elbeszéléséből. Elmondja, hogy mikor ő már a gimnáziumban jól megtanult magyarul beszélni, testvérei szintén kedvet kaptak e nyelv megtanulásához s azért megkérték apjukat, fogadjon a házhoz magyar cselédet, kitől majd a nyelvet együtt-lakás és közös munka közben elsajátitják.

– Jó apám – mondja a tüzes barát – ezt nem engedte meg, mert mint buzgó vallásos férfiu azt állitotta, hogy a mig ő él, a tisztességesen és becsületesen beszélni nem tudó magyarok nyelvével nem fogja bemocskolni házát és földjét, melyet ő annyi buzgó sóhajjal és fáradsággal szerzett.

Talán van valami tulzás a tüzes barát szavaiban. Az is igaz, hogy az öreg Gasparich a magyar nemes ember nyelvét s különösen káromkodó nyelvét gondolta olyannak, a mely bemocskol, de bizony a puszta vallásosság még se elég ok e némileg gyülölködő felfogásra.

Ilyen gondolkodásu apa házában bizony a gyerekek is hasonló gondolkozásuak lehettek eredetileg. És a kis Márknak sokáig távol kellett lenni az apai háztól s nagyon elszokni annak légkörétől, mig benne tiszta öntudattá s lángoló önérzetté válhatott az a gondolat, hogy ő magyar s hű fia a hazának a halálig.

A kis Márk – ez volt keresztneve, a Kilit nevet a zárdában vette föl – Drávaegyházán végezte az elemi iskolákat. És végezte ugy, hogy tanitója s plébánosa nem mindennapi tehetséget födöztek föl benne s azért apját arra beszélték rá, hogy a fiut tanittassa, küldje tudós iskolába s neveljen belőle papot, orvost, barátot vagy jegyzőt, talán ügyvédet. Köztisztviselővé nem nevelhette, minthogy nem nemes ember volt.

A gondos apa szivesen hallgatott e rábeszélő szavakra s örömmel nyugodott meg, mikor a plébános ismeretsége s befolyása következtében a gyereket a szombathelyi gimnáziumba fölvették. Itt valamelyik székeskáptalanbeli kanonok, ki a plébánossal barátságban állott, vette magához a gyereket s gondoskodott szükségleteiről s további kiképeztetéséről.

Hogy hivták a plébánost s ki volt a kanonok: nem tudom. Általában a tüzes barát életében az a leghomályosabb rész, a melyet iskolában töltött. Kevés följegyzést hagyott erről ő maga is hátra.