I.

(Denkel János és Kropacsek János haza jönnek Helvécziából. – A mesterlegény. – Fröhlich Henrik Sámuel.)

Az 1839-ik év nyarán két lakatos legény jött haza a szabad gondolkozásu Helvécziából. Az egyiknek neve Denkel János volt, a másiké Kropacsek János.

Idegen hangzásu nevük daczára mindkettő magyar fiu volt, bár jól tudtak németül. Hol születtek és hol nevelkedtek: nem tudom. Némi jelekből azt hiszem, mindakettő Tolna-vármegyei volt, bebizonyitani nem tudnám.

Az 1838-ik év tavaszán, a nagy árviz után már Pesten voltak s itt mesterségüket tanulták és gyakorolták. Ez évnek végén Bécsbe mentek. A czéhrendszer akkor még teljes virágzásban volt s ez megkövetelte a kézmüves legényektől, hogy bizonyos számu évet vándorlásban s más meg más remekes mester oldalán mesterségük tanulásában töltsenek el.

Ennek a szónak: legény, a magyar nyelvben több jelentése van. Egyik jelentése nőtlen állapotu férfit jelez. Ha fiatal: ifju legény; – ha öreg: agglegény. – Másik jelentése szabad, szilaj, bátor ifju férfit jelent tizennyolcz éves kortól a huszonötéves korig. A katonaságnál a közembert értik alatta. – A kézműiparban azt a segédet értették alatta, a ki már jól értette mesterségét és csupán a szakmabeli iparmüveket készitette s egyebet a háznál és műhelyben nem dolgozott.

A czéhrendszer fejlesztette ki ez elnevezés igaz értelmét. A tanuló gyereket, a kezdő fiut inasnak nevezték. Az inas mindenféle cselédszolgálatot teljesitett a háznál és a műhely körül. Parancsolt neki mindenki s ő engedelmeskedni tartozott mindenkinek. Lassanként dolgozni kezdett az iparosmunkában is, a mint esze, ügyessége s testi ereje nőtt. Mikor már egész darabot tudott késziteni s tizenöt-tizenhat éves korát elérte: akkor a czéh rendszabályai szerint bizonyos ünnepélyességgel felszabaditották. S akkor legénynyé lett. Ha pedig a legény már több éven át legénykedett s esze, szakbeli tudása, józansága s megbizhatósága nyilvánvaló volt s a műhely felügyeletét, a munka kiosztását, a kész darab átvételét a mester vagy özvegye rábizta: a neve öreg-legénynyé változott.

Denkel és Kropacsek efféle legények voltak.

Akkor a kézmüiparos-legény erős bilincsekkel volt kötve mesterségéhez. Nehezen ismerték el tudományát és ügyességét, de ha vándor éveit kitölté s nagy nehezen valahol megtelepedhetett s remekes mesterré válhatott: örömöt, büszkeséget s biztos kenyeret látott abban, ha magát egész életén át iparának, czéhének, városának szentelhette. Ma a szabadság korát éljük. Ma, hogy valaki mesterré és munkaadóvá lehessen, nem szükség neki szakmájában tudni semmit. S azért ma gyakran nem annyira az iparoslegények, mint inkább a munkaadók vándorolnak.

Denkel és Kropacsek büszkék voltak arra, hogy vándoridejük egy részét ne csak saját honukban, hanem külföldön töltsék el. De Bécsnél s Ausztriában se állapodtak meg, ott sem maradtak sokáig. Pár hónapi tartózkodás után Németországba Münchenbe s onnan Svájczba, Zürich kantonba mentek át.

Vajjon hol álltak munkába, kiknél dolgoztak, meddig maradtak itt: nem tudtam kipuhatolni. Sok jelből azt látom, idejük legnagyobb részét Zürichben és környékén töltötték el.

Itt már akkor Fröhlichnek ábrándos vallási tanai nagyban elterjedtek. A hatóságok ismerték és üldözték e tanokat, a mi azonban egyáltalán nem szolgált akadályul abban, hogy ezek mind szélesebben ne terjedjenek.