II.

(Zürichi szokások. – Hencsey munkát kap. – Fröhlich oktatja Hencseyt. – Az év végén.)

Később több levélben részletesen is megirta a magyar hivőknek a svájczi gyülekezetek hittételeit, szervezetét s szertartásait. Sőt több kérdésben saját eltérő nézeteit is, de e levelek, fájdalom, valószinüleg mind elvesztek. Hozzám a következő 1843-ik évről két levelénél több nem jutott.

Az éjjeli értekezésnél Fröhlich különös érdeklődéssel kérdezősködött Denkel Jánosról, valamint az uj hitvallásnak Magyarországon miként lett elterjedéséről. Hencsey megadta a kellő felvilágositásokat, valamint Fröhlich is megismerte vele az uj felekezetnek Svájczban és Németországban való állapotát.

Hencsey nem akart sokáig terhére lenni házigazdájának, azért másnap már korán reggel műhely után látott. Végig járta munkáért a szállón kivül a város minden lakatos czégét, valamint ama gyárakat is, hol lakatos munkára szükség lehetett. Mindamellett aznapon munkát még se talált, bár Debruner és más hitrokon is segélyére volt.

További élményeiről hadd beszéljenek saját sorai:

– Jóskának vagyon munkája, de nékem nincs, de azért mai napon, ugymint október 12-én irom Fröhlich szobájában nektek e levelet. Ez utolsó időben az isten ő általa kezdte el az ő gyülekezetét épiteni és ő is kér titeket általam, csak maradjatok meg abban, a mit a szentirás tanit és a mit elkezdettünk.

– Bár én most munka nélkül vagyok, azért vasárnapig mégis itt maradok, mivel még a vasárnapi gyülekezetben szeretnék részt venni, ha az isten megengedi.

– Eddig irtam október 12-én, de mai napon az az október 13-án nekem a jó isten ismét megmutatta az ő segitségét. Történt, hogy én, a midőn reggel fölkeltem, el akartam menni a rendőrségre tartózkodási czéduláért. És a midőn oda mentem, onnan elküldöttek a doktorhoz, hogy megvizsgáljon, ha egészséges vagyok-e vagy sem, mivel itt ugy a szokás, hogy ha valaki munkát akar venni vagy a városban akar maradni, magát a doktornál meg kell vizsgáltatni és ha valami baja van, kórházba viszik és csak akkor állhat munkába, ha kigyógyul.

– Igy tehát, a midőn én mentem a doktorhoz, ime jön eleibém egy lakatos mester, a kinek műhelyében voltam is 12-én, de hiába. Igen barátságosan beszélt velem, mivel ő is sok ideig dolgozott Bécsben és mondtam már neki, hogy én is onnan jövök. Igy a midőn kérdezi, hogy hová megyek, mondottam, hogy a doktorhoz, mivel itt akarok maradni vasárnapig. E közben mondja nékem, hogy ő nála volna munka s hétfőn elkezdhetek dolgozni. – A nevét is nékem mindjárt átadta irásban, hogy a rendőrségnél csak jelentsem mint hozzája tartozója magamat, mivelhogy, mint mondá, itt a vándorkönyvet mindjárt el szokják venni s egy jegyet kap az ember reá.

– Igy tehát, édes atyámfiai, a jó isten nékem munkát rendelt, pedig már azt akartam irni, hogy visszamegyek rövid időn hozzátok. És vissza is mentem volna, ha az isten munkát nem rendelt volna, de most már hétfőn, azaz október 17-én elkezdek dolgozni.

– Meddig maradhatunk, azt csak a jó isten tudja; de ha a tavaszig megmaradhatunk is, mi azért mégis utazásunkat tovább nem folytatjuk, hanem egyenesen hozzátok térünk. Ti pedig, kérlek az istenre benneteket, ha csak lehet, megmaradjatok műhelytekben, mert erre szörnyen nehéz munkát kapni és a mint halljuk, nagyon kevés a fizetés. A kinek két forintja van, annak igen jó legénynek kell lenni; ez pedig a mi pénzünkben csak négy forint, mert az itt való ezüst forint a mi pénzünkben két forint és olyan pénzek vannak itt, hogy ki nem ismerjük velük magunkat.

A lakatos mester, kit Hencsey e levélben emlit s kinek műhelyében munkát kapott, Michel Jakab zürichi lakos volt s lakása és műhelye a Kisvárosban Niederdorf-utczán 515. szám alatt volt. Sok iparos czégnek és műhelynek volt akkor s van talán ma is Zürichben czime és czimere is, mint nálunk szokás a vendéglőknél s boltoknál, de csak elvétve szokás a műhelyeknél. Michel Jakab műhelye a Nagy Hajóhoz (»beim grossen Schiff«) volt czimezve s egy kopott, fakó árboczos hajót ábrázoló mázolás az ajtó fölé ki is volt függesztve. Ezt is megirta Hencsey az ő Imre öcscsének.

Később Michel Jakab is áttért az uj hitre. Hencsey téritette át s ő e jó emberben nemcsak munkaadót, nemcsak házigazdát, hanem egyszersmind jó barátot is nyert.

A zürichi dolgokról más észrevételei is voltak Hencseynek, mint a melyeket föntebb közöltünk. Azt irja egyik későbbi levelében Kovács Józsefnek:

– Tudd meg azt, szerelmes atyámfia, hogy itt nincs császár, nincsenek mindenféle fejedelmek és herczegek, mint Bécsben, sem pedig palatinus és egyéb mágnások és fényüzésben dobzódó papi fejedelmek, mint Magyarországon, de még nemesek sincsenek. Itt minden ember egyenlő polgár s mindenki a munkája után él. A vármegyének a neve kanton, annak van egy tanácsa s a városi tanács is megvan s ezek végezik el a közönség dolgát. Nincsenek itt katonák se, csak bizonyos napokon katonáskodnak az emberek. Hanem van rendőrség, a mit policzájnak neveznek; ez mindenre ügyel s a jövők, menők, utazók az ő szemeit el nem kerülhetik. Otthon mi nálunk ilyen nincs, ott úti passzust se kérnek senkitől; azt se keresik, kinek mennyi pénze van a zsebjében, egészséges-e, beteges-e? Az én elmém sokat hánykolódik e fölött. Azért van-e e nagy vigyázás az emberekre, mert szeretik őket, vagy pedig azért, mert félnek tőlük?

E fölött bizony már tapasztaltabb elmék is tünődtek, mint e szegény fiatal magyar kézműves elméje.

Hencsey és társa Béla József, mielőtt Bécsből elindultak volna, Likhardussal és Hencsey Imrével ugy beszéltek össze, hogy a mint majd a körülmények változása hozza magával, s a mint majd a svájczi munkás viszonyokat megismerik s Likhardussal és Imrével is megismertetik: ezek is utánuk fognak menni Zürichbe. Ezt azonban Hencsey itt tartózkodásának első idejében egyáltalán czélszerütlennek látta s azért sietve intette Likhardust is, Imre öcscsét is, hogy Bécsből ki ne mozduljanak.

– Édes atyámfia Likhardus – irja egyik hosszabb levelében – Béla József is köszönt és kér általam, hogy a midőn mi visszamegyünk, ha nekünk nem is, tehát a pesti szegény atyafiaknak iparkodjál segitségére lenni és azért ne próbálkozzál megindulni, hanem megmaradj a te műhelyedben, mert mi is csak alig, hogy el tudtunk idáig jönni.

– Továbbá édes testvérem Imre, téged is kérlek, ha csak lehet, megmaradj műhelyedben, hogy segitségemre lehess, ha szükség lesz rá, mert nem tudom, mikor vetődöm vissza. Ne keveseld a fizetésedet, mert én se kapok itt talán többet, pedig itt minden drágább, mint Bécsben.

– Arra pedig különösen serkentelek, hogy a könyvirásban szorgalmasan foglalatoskodjál, mert most már látom, hogy könyvem jól van megirva. Majd irok én te néked bővebben is levelet, mivel már megtudakoztam, ha vajjon lehet-e itt magyarul nyomtattatni? Azt mondották, lehet és nem is kerül sokba. Tehát a nyomatás árát megtudhatom és ha az atyafiak is segitenek, akkor majd értesitlek, hogy te nékem az én könyvemet apró betükkel egyes levelekben megküld és én azt ismét itt könyvnek összeirom és kinyomattatom.

– Kérlek pedig édes öcsém Imre arra is, hogy mentül előbb felelj levelemre, mert szomoru az én szivem, mivel egyszer azt álmodtam utazásomban, hogy szegény édes atyámat eltemették s minden jószága prédára ment s mikor én hazamentem, semmit nem találtam. Kérlek tehát, ird meg, mit irt édes atyánk és azt is, ha él-e vagy meghalt? Ha meghalt, menj el haza és maradj otthon.

– Ajánllak pedig mindnyájatokat az ur Jézus Krisztus oltalmába. Legyetek békességben és jó egészségben!

Szinte feltünő e levélben, hogy csak most jutott eszébe a vagyon kérdése. Igaz, hogy most is csak ugy álmodta, hogy apjának minden jószága elpusztult. Eddig az üdvözülés biztositásán s a hitbeli igazságok ábrándjain kivül sohase jutott eszébe semmi más czélja az életnek. A vagyon épen nem.

De megmagyarázza ezt is az a komolyság, melylyel az uj hitről irt könyvét a magyar hivők számára mindenképen ki akarta nyomatni. Ehhez bizony pénz kellett. Gondolt ugyan az »atyafiak« segitségére is, de a teher nagyobbik sulya mégis csak az ő vállaira nehezedett volna. Ki nem kerülhette tehát, hogy a vagyon kérdésére is egyszer-másszor ki ne röppenjen gondolata.

Ezt a levelét különben Imre öcscse és Likhardus sietett közölni a magyarországi hitrokonokkal. Ezeknek nagy megnyugvásukra szolgált, hogy Hencsey azt a tudományt, melyet ő tanitott, Fröhlichnek és a svájczi atyafiaknak tudományával megegyezőnek találta.

Hencsey, mielőtt állását Michel Jakab műhelyében elfoglalhatta, csaknem egész hetet töltött Fröhlich házánál és társaságában. Ez idő alatt mondta el Fröhlich neki életének egész történetét. Megismertette családjával, de a zürichi, wiedikoni s több zürich-környéki gyülekezetekkel s tanitókkal is. Ezek közt főleg Debrunerrel. Közölte vele iratait és könyveit, melyek már nyomtatásban megjelentek.

Fröhlich ekkor irányozta Hencsey figyelmét János apostolnak Jelenésekről irt csodálatos könyvére. Fröhlichben nagy csodálkozást gerjesztett Hencsey tudatlansága.

Jánost ama szent káprázat, melyet könyvében leir, Páthmósz szigetén lepte meg. Beszélgetés közben Fröhlich többször emlitette e sziget nevét. Hencsey azt kérdezte:

– Hol lehet az a sziget?

– Hogy kérdezheted azt édes testvérem? Hiszen ott van az égei tengerben Görögország és Kis-Ázsia között.

Csakhogy Hencsey az égei tengernek se hallotta hirét soha. Se nem járt ott, se nem tanult vagy hallott róla semmit.

Fröhlich faggatásaira aztán lassanként kitünt, hogy Hencsey a kis falusi iskola elemi tudományánál többet, irásnál, olvasásnál s némi imádkozásnál egyebet soha nem tanult. A földrajzról azt se tudta, mi fán terem. De ez neki nyugtalanságot nem okozott. Azt felelte Fröhlichnek:

– A mi urunk Istenünk engem arra választott ki, hogy én csak az ő szent igéjét ismerjem s ahhoz ragaszkodjam.

Fröhlich nagyon elmerült János álomszerü látományaiba s nem egy korabeli eseménynek s nem egy vallásos eszmének magyarázatát egyenesen a Jelenések könyvéből származtatta. Ezt csak rejtélyes, titkos, kegyeskedő fejtegetésekkel tehette. Órák számra beszélt ezekről Hencseynek. Benne azonban ehhez semmi fogékonyságot nem talált. Hencsey csak a szentirás egyszerü igéihez s itthon megirt könyvének tanaihoz ragaszkodott.

A legközelebbi vasárnapon, október 16-án részt vett Hencsey az istentiszteleten, vagy mint mondani szokták, a szent gyülekezetben.

Ezt egy bérelt háznak tágas szobájában tartották s közel százan voltak jelen. Zürich kanton ekkor már elnézte az uj hivőknek, hogy bent a városban magánosoknál, vagy bérelt helyiségben rendes istentiszteletre összegyülekezzenek. Aargauban például még ekkor sem engedték meg ezt, a mint már erről megemlékeztem.

Másnap munkába állott Hencsey s a következő hónapokat egész az év végéig s azontul is szorgalmas munkában, szentirás olvasásban s a német nyelv tanulásában töltötte el. Egyelőre nem tanitott. Itt nem is volt arra szükség, hogy tanitson. De erre alig is lett volna képes.

A vallásos nyelvnek megszabott és megszokott szólásai, igéi és mondatai vannak, melyeket magyar nyelven Károli Gáspár, német nyelven Luther bibliaforditása alkotott. A magyart ismerte Hencsey, de a németet nem. Mig a német nyelven századok óta megszokott igéket és mondatokat meg nem tanulta: addig a bibliaolvasásban jártas svájcziak előtt félreértések nélkül tanitó beszédet nem mondhatott.

Szorgalmasan részt vett a vasárnapi gyülekezetekben s türelmetlenül várta naponként Denkelnek s a többi pesti atyafiaknak leveleit, kikhez nemcsak ő, hanem Fröhlich és Debruner is irtak még október első felében.