IV.

(Bámer Ferencz és a lánczhidépités. – A szétszóródott hivek. – A pesti hivek. – Likhardus. – Hencsey szomorusága. – Öcscse Zürichbe megy.)

Bámer Ferencz az öreg Nipp Annának volt öreg legénye és munkavezetője. Ő igazgatta a műhelyt, ő szerezte a megrendeléseket, ő hajtotta be a kintlevőségeket, ő szerezte be az anyagot s ő ült ki a vásárba is a sátor alá. Szóbelileg bizalmasan abban állapodtak meg, hogy Nipp Anna örökösen is átadja neki a műhelyt és szerszámokat s azért Bámernak nem is volt rendes fizetése.

Azonban valami távoli rokonok kerültek elő valahonnan, ezek megsejtették öreg nénjük szándékát, nyakára mentek s addig sugdostak a fülébe, hogy a jó Nipp Anna a műhely átadásaért utóbb ötszáz váltó forintot, a mai pénzben 420 koronát kért Bámertől. Ennek nem volt pénze. Nem takarithatott, mert hiszen fizetést se kapott. Szülői is szegények voltak Fehérváron, nem tehetett mást: ott kellett hagynia a műhelyt.

A lánczhidépitésnél kapott alkalmazást és pedig a budai oldalon.

Azon a helyen, a hol most a lánczhid van, egészen más képe volt akkor a Duna partjának, mint most.

Az alagut még nem volt meg. A budai várba fölvezető Albrecht-út is egészen más volt, mint most. Akkor is a Vizikapuhoz vezetett föl, de meredekebben. A lánczhid körüli paloták helyén üres parti telkek állottak. A hajóvontató lovak járása volt a mostani korzó helyén. A hol most a kereskedelmi miniszterium palotája áll: majdnem azon a helyen állt egy alaktalan régi, de nagy raktárépület magánosan. A várhegy oldala gondozatlan és szabályozatlan gyep, tele apró bokorral; kökény, bodzafa, vadmeggy cserjével. Gyerekek mászkáltak ott s malaczot, bárányt, kecskét legeltettek.

A lánczhid lánczai mélyen a föld alatt lévő üregben vannak megkötve. Mikor a lánczhid épült, a partnak jó nagy részét magas keritéssel elkeritették. A bekeritett részt nevezték épitő udvarnak. Itt dolgoztak a kőfaragók. Ide hordták a lánczhid lánczainak Angliából szállitott aczéldeszkáit. Itt állitották össze a lánczszemeket. Itt volt az épitő mérnökök s különféle munkavezetők irodája. Itt ásták a lánczok végeinek földalatti üregeit is. Száz és ezerféle furó, faragó szerszámnak, kötélnek, emelő csigának, targonczának volt ez az udvar állandó raktára.

Bámer Ferencz itt nyert munkát eleinte mint lakatos, utóbb mint az épitő udvar felügyelője.

Télen azonban munkaszünet volt s 1842-ik évi november 1-én harminczad magával elbocsátották. Csak a külföldi idegen munkásokat tartották meg. A magyar munkás menjen, a hova tud.

A fővárosban költséges volt az élet s kivált műhely és munka nélkül maradt kézművesnek. Bámer tehát hazament szegény szüleihez Fehérvárra. De uj év után 1843 elején ujra feljött a fővárosba munka után nézni, néhány napot testvéröcscsénél töltött, a ki Kropacsek malmában volt molnárlegény s aztán február végén ujra elfoglalhatta tavalyi helyét a lánczhid épitő udvarában.

Ez évben meg is nősült.

– A sok kisértetnek ellent nem állhattam, irja; s ezen felül még az én jó apám s anyám testvérjei is mindig unszoltak a házasságra.

Talált egy magához illő fiatal özvegy asszonyt. Keresztneve Anna volt. Ezt vette el s épen Szent István napja előtt való napon, augusztus 19-én esküdött meg vele. Ez időtől fogva Pesten a Józsefvárosban Koszoru-utcza 791. számu házban lakott. Családi élete boldog volt.

Az uj hit mellett buzgón megmaradt.

Levelei sok szomoruságot okoztak Hencseynek. Hencsey azt értette e levelekből, hogy a hivők lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet tagjai szétszóródtak, közös isteni tiszteletre összejönni alig tudnak s még a legbuzgóbbak is lankadoznak.

Bizony szétszóródtak a pesti hivők.

Rajki János nem maradt meg Pesten; elment Szegzárdra, Fekete József lakatos műhelyébe Tolnavármegyébe. Onnan pedig átment Bajára Bács-Bodroghvármegyébe.

Ihász György Czeczére költözött Fehérvármegyébe s ott vert fészket hosszu időre.

Kertész András Meggyesen telepedett le Erdélyben s ott meg is házasodott. Ide jött Filippi is.

Vitkovszky József kőműves Eperjesre költözött Sárosvármegyébe.

Klein János Szebenben állott műhelybe szintén Erdélyországban.

Vájdenhóf még mindig Békés-Csabán buzgólkodott, Kovács József Nemes-Boldogasszonyfán; amaz Békés, emez Zalavármegyében.

Tehát az ország minden részébe messze kerültek el egymástól azok, a kik Hencsey édes szavaiból meritették egykor az uj hit igéit.

Likhardusnak más lett a sorsa. Ez semmire való, korhely emberré vált. Bécsből Pestre jött. Vándorkönyvét valahol elhagyta, beitta, zálogba tette. A vándorkönyv volt akkor a munkakönyv is, az igazolvány is. E nélkül se idegen városban, se a szállókon nem volt helye a kézműves legénynek. A kinek nem volt vándorkönyve, azt hely nélkül való csavargónak tekintették a hatóságok s küldték tovább.

Likhardusnak azonban mint hivőnek mégis szereztek műhelyt a pesti hivő atyafiak. Szállást és élelmezést kapott s hetenként öt forintot. De a rendes munka nem tetszett neki, otthagyta a műhelyt s Magyarék házánál töltött el három hetet henyélve. Onnan átment a jó Nipp Anna nyakára s annál erőszakoskodott. Sorba járta az összes hivő atyafiakat s Bámer Ferencznek is sok háboruságot okozott.

Intették, jóra kérték. Semmi szép szó nem használt.

– Én is hivő vagyok, testvértek vagyok, kötelességtek nekem lakást, ruhát s enni-inni valót adni.

Ezt az itéletet mondta ki rájuk.

Az atyafiak sokáig türtek, de türelmük utóbb elfogyott. Fogták a gallérját s »átadták a Sátánnak, mivelhogy annak kezéből ugy sem lehetett kiszabaditani«.

Ez volt a magyar nazarénusoknál a gyülekezetből kizárás első esete.

Likhardus eltünt Pestről. Eltünt az országból is. Hogy és hogy nem: egyszer csak Zürichben termett s Hencseynél jelentkezett. Ez 1843-ik évi szeptemberben történt. Hencsey igaz testvér gyanánt fogadta, valamint Béla József is. Bemutatták a zürichi hivő testvérek sok tagjának. Azonban Likhardusnak nem volt se útlevele, se más igazolványa. E nélkül pedig a zürichi rendszabályok szerint 24 óra alatt el kell hagyni a várost. Hencsey nem tudta, minő életet élt Likhardus Pesten. Titkon elhelyezték, műhelybe állitották s adtak neki kenyeret és ellátást.

De megromlott lélek volt már egészen. Zürichben is korhelykedett s henyélt s Hencseyre való hivatkozással csakhamar tizenhét forint adósságot csinált álnokul. Hencseynek volt már egy kis megtakaritott pénze, nem tartozott volna ez összeget kifizetni, de azért mégis csak kifizette. Pirult arra a gondolatra, hogy magyar hivő ilyen ember lehet. De azután levette róla kezét. A városi hatóság nyomban ki is utasitotta Zürich területéről.

Mi lett utóbb belőle? Nem tudom. A magyar nazarénusok jegyzeteiben többé nyomát nem találom.

Kik maradtak hát meg Pesten?

Ott volt Denkel János, a tanitó. Ez Musek nevü mészárosmester házában lakott a Dunaparton a vágóhid mellett. A vágóhid akkor nem ott volt, a hol most, hanem legalább két kilométerrel följebb, közel a mai vámpalotához. Felesége nagybeteg volt, vizi betegségben szenvedett, pár év mulva meg is halt. Talán e miatt is a tanitásban nem buzgólkodott annyira, mint kezdetben s mint akkor, a mikor Hencsey még itthon volt.

Megvolt Denkel Terézia.

Megvolt a jó Nipp Anna. A Terézvárosból, a Nagymező-utczából átment lakni a Lipótvárosba, a templom-téri piaczra. A hol most az óriási bazilika áll: ott állott akkor egy kis templom. Körülötte szabad tér s ezt heti és napi vásártérnek, piacznak használta a közönség. Zöldséggel, baromfival, hentes és sütő árukkal volt tele egész nap. Ennek északi oldalára a 294. számu házba költözött Nipp Anna, de már itt nem volt akkora szobája, a hol istentiszteletet lehetett volna tartani.

Megvolt még az öreg Eichman Margaréta asszony, több mint 90 éves, gyenge, beteges. Lakásából kimozdulni már nem tudott, a hivek jártak hozzá látogatni s az imádkozásban segiteni.

Végül Magyar Ferencz és hitvese s Bámer Ferencz: ime ezekből állott az 1843-ik év végén a pesti hivő atyafiak gyülekezete. Alig heten, nyolczan. Rendes gyülekezetet tartani nem lehetett.

Hencseynek fájt ez az állapot.

Körülötte élet, zsibongás, eleven hitbuzgalomnak csodálatos pezsgése, minden vasárnapon isten tisztelet, a hova nagy számban seregelnek a hivő atyafiak s ha üldözik is őket, annál nagyobb elszántsággal engedik át lelküket az üdvösségkereső áhitatnak.

Pedig üldözik őket.

Fröhlichnek el kellett költözni még az országból is. A többi lelkes tanitót se türik meg otthonában. A kisdedeket erőszakkal keresztelik.

Erre különös gondja van minden világi és egyházi hatóságnak. Számon tartják az ujszülötteket. Ha a szülők késlekednek a kereszteléssel, a végrehajtó hatalom odamegy a házhoz, a gyermekágyas anya kebléről leszakitja a csecsemőt, viszi a templomba s megkeresztelteti a pappal.

E fölött sokat tanakodtak az uj hivők. Mit csináljanak ily esetben?

Ellenállani nem szabad. Erőszakot erőszak ellen szegezni tiltja hitük. De azt maguk számára szoros törvény gyanánt meghatározták, hogy az ily keresztelést még érintéssel se szabad elősegiteni. Ha kérik az anyától a csecsemőt: neki nem szabad a kezét se mozditani. Vegye el kebeléről az idegen. Hitük szerint ugy sincs foganatja az ily keresztelésnek. A hit nélkül való keresztelést ugy se veszi észre az ur isten, a csecsemőnek pedig még hite nem lehet. A sarjadzó lélek a hitnek magasságaihoz föl nem emelkedhetik.

Igy gondolkoztak s e törvényük szigoru megtartását követelték minden hivő atyafitól. A kik ez ellen vétettek, a kik a csecsemőt önkényt vitték a keresztvizre vagy saját kezükkel adták át a végrehajtóknak: azokat kizárták a gyülekezetből.

Kizáratás gyakran fordult elő. Ennek természetes oka volt.

Az anya lelkében, midőn maga mellett látta apró szülöttjét, feltámadt az egyház régi tana. Keresztség nélkül nincs üdvözülés. A boldogok seregébe el nem juthat a kereszteletlen. De hátha kiskorában veszi el isten az ő ártatlan magzatját? Az anya megbirkózhatik a gyehenna gondolatával, de csecsemőjét még a gondolatnak se adhatja át. Hiszen ő felelős annak üdvösségeért.

Gyakori eset volt a régi egyházhoz való visszatérés is. Sok uj hivő erőtlennek érezte magát az üldöztetés közben. Gyakran a tanitók ellen feltámadott a tömeg s véresre verte őket. Maga Debruner két izben alig tudott véres fejjel menekülni a rá zúdult tömeg elől. Kézzel és öklelő szerszámokkal bántalmazták s kövekkel dobálták. Ha nem menekülhet: István vértanu sorsára jut.

Mindezt tudta és látta Hencsey. De azt is látta, hogy ennek daczára folyton szaporodnak az uj hit követői. S az fájt neki épen, hogy hazájában nem üldözik az ő követőit s azok mégis lassan szaporodnak, a pesti gyülekezet is szétoszlott s bánatos lelke ugy látta, ugy képzelte, hogy még a ki megmarad is a hitben, annak hite is lankadoz. Foglalkozott a hazatérés gondolatával.

Egyszer azonban csak nála termett öcscse is. Hencsey Imre otthagyta Bécset s átment Zürichbe. Még nem volt megkeresztelve; Bécsben nem is volt tanitó, a ki megkeresztelhette volna, sietett hát bátyjához.

Műhelyt rögtön kapott. Ugyanott, a hol Lajos bátyja: Michel Jakab lakatosnál.

A nyár végén nyerte el a keresztséget. Buzgalmával, példás erkölcseivel s hitének biztos megvallásával kellett azt kiérdemelnie. Épen a sok visszatérés miatt Svájczban nem könnyen vették be az uj hivők közé az embereket s kivált az idegeneket.

A keresztelés megtörténhetett a szobában is, de kint a szabadban is. Álló viz és folyó viz között nem tettek különbséget. Imrét hajnali négy órakor keresztelték meg a Siehl-folyó egyik szép ligetes partján. Még sötéttel kiindult oda a városból negyven-ötven hivő, férfiak és nők gyülekezetet tartani. Debruner és Hencsey tartott beszédeket. Imre azt szerette volna, hogy bátyja ereszsze rá a keresztelő vizet. De bátyja Zürichben nem tanitó volt s épen ő meg nem bontotta volna a rendet. Debruner volt keresztelő tanitója.

Hárman voltak most már Zürichben magyar hivők. Likhardust nem számitották, csak a két Hencseyt és Béla Józsefet. Hencsey Imre buzgalma és kegyessége ezentul csak oly nagy volt, mint Lajos bátyjáé.