I.

(Hencseyt aggodalom bántja. – Nem akarja, hogy öcscse az uj hitre térjen. – Hencsey Imre áttér. – Utazás Szegzárdra és Lippára.)

Uj alak lép elénk történetünk folyamán. Az uj alak Hencsey Lajos testvéröcscse, Hencsey Imre. Csak Imrének fogjuk nevezni. Föntebb emlitettem már, hogy a mikor Hencsey az 1841-ik év végén s az 1842-ik év elején otthon volt szülőinél, Imre öcscse akkor vándoruton volt s legutóbb Szegeden volt műhelyben. Innen irta leveleit. Nem Lajos bátyjához, a kit alig avatott be terveibe, hanem Béla Józsefhez, Kertész Andráshoz s a Bámer testvérekhez. Béla érintette is Hencseyhez intézett egyik levelében, hogy Imre öcscsétől nagyon gyakran kap szép leveleket.

Hencsey nem akarta, hogy öcscse az uj hitre térjen. Vagy legalább nem akarta, hogy általa térjen arra. Szülőire gondolt.

Ő már annyira elmerült a vallás titkaiba s világjavitó ábrándjaiba, hogy neki visszalépnie vagy csak megállapodnia is már lehetetlen volt. Tapasztalta már maga is, hogy a fennálló hatalmas egyház, mihelyt nyiltan megtudja működését, nem nézi el azt szeliden, sőt talán kemény akadályokat gördit utjába. Fröhlich nem egy levelét olvasta azok közül, melyeket Denkelhez intézett, s melyekben a legrettenetesebb üldözések s bántalmazások voltak leirva, melyeket a téritőnek a szabad helvét földön is az egyháztól és az államtól el kellett szenvednie. Magyarországon az állami hatalom ugyan még meg nem mozdult s ha megmozdulna is, a vármegyéktől nem igen lehetett félni, de az egyház férfiai itt is csaknem olyanok, mint másutt.

Ő borus sejtelemmel, bár nyugodt lélekkel nézett a jövő elé. Elszántsága ép oly mély volt, mint hite. Képzeletében végig élte a legnagyobb szenvedések nyomorait s megbarátkozott a halálnak gyötrelmeivel. Jézusnak szenvedése s az apostolok üldöztetése mindig szeme előtt állott. Ugy érezte, minden hivő nagy léleknek ez az igazi sorsa.

Uj és váratlan nem lehetett volna előtte más, mint a derüs jövő s az akadálytalan életpálya. Tervétől, hogy a külföldre is ki fog menni, soha el nem állott egy perczre sem. Sőt ezt napról-napra sürgősebbnek vélte. E terv végrehajtását mindössze azért késlelteté, mert hitte, hogy erre utóbb szülőinek megegyezését is meg fogja nyerni.

Szülőinek sorsa, az ő elaggott atyjának s az ő hű, jó édes anyjának életük alkonya mélyen meginditotta szivét, valahányszor rájuk gondolt. Jó gyermek volt. S szomorusága annyival nagyobb lőn, mert tudta, hogy szülői ő rá nem támaszkodhatnak, ő a műhelyt otthon fenn nem tudja tartani, ő családi életet nem fog élni s az elerőtlenedett öregeket, a mikor kellene, gyámolitani soha se lesz képes. Rá magasabb hivatás vár. Elébe szentebb kötelességek vannak irva. S neki hivatásához hűtlennek lenni nem szabad, kötelességét rendithetlenül teljesiteni életnek és halálnak kérdése.

De mégis lehetetlennek tartotta, hogy szülői, ha majd egykor a világ és önerejük elhagyja őket, gyermekeiknek ápolását végképen nélkülözzék. Ezért nem avatta ő be Imre öcscsét az uj hit titkaiba. Ezért nem óhajtotta, hogy ez is az uj hithez kösse életét s lelkének minden tevékenységét. Neki egyszerü emberként kell élni, az apai házat, gazdaságot és műhelyt fenn kell tartani s a szülőket aggságukban ápolni kell.

Ha azonban a gondviselés másként határozott: Hencsey a gondviselés utjait ketté nem vághatta.

Mikor a tüzes baráttól elvált s a következő napon Pestre ért, rögtön Nipp Annát, a jó öreg nénit kereste föl s az ő szives egyszerü vendégszeretetét vette igénybe, mig valahol munkába állhat. Nem volt állandó műhelye már hetek óta.

A mint a jó öreg asszony meglátta: csodálkozva nézett rá s kérdezé: vajjon Imre öcscse is visszatért-e vele? Hencsey bámulva felelte: mit jelent ez a kérdés, hova ment vagy hol van az ő öcscse? Hiszen ő ugy tudja, hogy most is Szegeden vagy ha Pesten is, de műhelyben van. Ekkor magyarázta meg Nipp Anna, hogy öcscse az uj hitre tért s hogy kedden, márczius 22-én Pestről eltávozott. Mint mondotta: szüleihez.

– Ugy éreztem magam, – irja Hencsey e jelenetről – mint a ki el akar ájulni. Ha én ezt tudtam volna, el nem jöttem volna onnan hazulról. Sőt annyira elszántam magam, hogy a nélkül, hogy nénénken kivül csak egy atyafit is láttam volna, sőt a nélkül, hogy csak le is ültem volna, azon fázva és fáradt testtel vissza akartam fordulni és csak akkor kezdtem egy kissé megenyhülni, a mikor néném azt mondá, hogy öcsém némi ruhákat hagyott ott s azt fogadá, hogy egy pár hét mulva visszajön.

– Azonban jött a Jóska – Béla Józsefet érti – és összeültünk nagy szeretettel beszélgetni. De csak tökéletes kedvem nem lehetett egész hétfőn délután öt óráig, a mikor a szent gyülekezetben mindenek kiengeszteltettek s a mikor azonnal urvacsorát is vettünk s a felséges Ur Isten kimondhatatlan örömöt öntött mindnyájunk szivébe.

– Ti rólatok is magzatjaitokkal együtt és az én vér szerint való testvéremről is Isten előtt buzgón megemlékeztünk mind a német, mind a magyar imádságainkban, – ti is azért megemlékezzetek mirólunk.

– Hidd el szerelmes atyámfia, hogy könnyebb lett volna szomoru lelkemnek, ha csak egy szóra is összejöhettem volna vele s szegény szülőink sorsát lelkére köthettem volna, de részben talán jobb is, hogy igy történt, legalább nem mondhatja édes atyám, hogy én csábitottam el, hanem maga az Ur világositá fel lelkét.

– Azt is hallottam, hogy egy bibliát is küldtek néked az atyafiak. Ird meg, ha megkaptad-e? – És kérlek, ha öcsémmel összejöhetsz, csak tanitsd minden jó dolgokra, majd utóbb bővebben fogok irni, mert most nem vagyok munkában.

– Addig ne jőjj el, mig ujra nem irok.

– Ezzel köszöntenek az atyafiak és ama szent csókolással kivánnak illetni. Ama Budán lakó atyánkfiáról, kiről tudósitást kivántál, azt irhatom, hogy tökéletesen munkálkodik a Krisztus evangyéliumának követésében az ő hites társával együtt. Ezen levelet is nála irom, vagyon már neki három magzatja.

– Irj te is minél előbb. Ird meg, mint van édes atyám és öcsém. Tudod, hogy ez az én lelkemnek örömére lesz. Maradok az Urban szerető atyádfia!

Csaknem fölösleges megjegyeznem, hogy e levelet Kovács Józsefhez irta Hencsey. Ama Budán lakó atyafi alatt Kropacsek Jánost érti, ki Denkellel együtt hozta be az uj hitet Svájczból. Ez is szives vendégszeretettel látta Kovácsékat, mikor Pesten jártak. Talán azért is kérdezősködött utána Kovács.

Hencsey nem kapott rögtön műhelyt s nem állhatott hamarjában állandó munkába. Nem is maradt sokáig Pesten. Mire ide ért, leghivebb barátja, Béla József már fel volt készülve arra, hogy Fekete József és neje Bartha Borbálának meglátogatására Szegzárdra ki fog rándulni. Hencsey megragadta az alkalmat, ő is követte Bélát s együtt mentek az uj hivekhez.

Utközben majdnem kettős szerencsétlenség is érte őket.

Egy este valamely csárdában szálltak meg, hogy az éjszakát ott töltsék el. Az idő is esős, hideg és zivataros volt s a napi fáradság és esti imájuk elvégzése után alig várták, hogy nyugalomra hajthassák fejüket.

A csárdának nincs külön szobája, nincs kényelmes vendég ágya. Ha volna is, vándorló iparos legénynek nincs arra való pénze. Vagy egyik szobasarokban teszi le a földre batyuját, fejét arra hajtja, köpönyegével betakaródzik s ugy alszik a földön. Vagy ül a padon, két kezét az ivó asztalra teszi s fejét arra hajtja s ugy alszik az urnak nevében. Nyáron, meleg és tiszta éjszakán át könnyü. Minden csárdának van valamelyes szine, csüre, félszere, akla s valami szalmája. Oda ki lehet feküdni s ott jól lehet aludni. Csillag néz rá a magasból, halk éjjeli szellőcske susog az alvó fülébe, melléje fekszik a házi eb is.

Most erős, szeles, hüvös, áprilisi napok jártak, az ivóban kellett maradni.

Azonban éjjeli tizenegy óra tájban futó betyárok vetődtek a csárdába s halállal és kirablással fenyegették a szegény utasokat.

Mije van a vándorló mesterlegénynek? Pénze nincs. Afféle ruhája sincs, a melynek a mezei betyár hasznát vehetné. Bicskája van, ha van. Csakhogy a betyárnak ennél is különb van. Az egész rémitgetésnek legföljebb az a vége, hogy a két legény hozat, ha fizetni tud, a betyárok számára egy vagy két iczcze bort.

Alig szabadult meg Hencsey és Béla nagy lelki gyötrelem közt a betyároktól s alig hajthatták ujból fejüket álomra: hajnal felé rájuk rontott legényeivel Fejér vármegye egyik csendbiztosa s azon kezdte az ismerkedést, hogy kegyetlen káromkodás közben vasba verette őket. De sőt még utnak is inditotta Fejérvár felé.

Csak akkor kérdezte tőlük, hogy kicsodák, micsodák, mi a nevük, hová valók, mi járatban vannak. Alig tudták a jámborok a mérges komiszáriust meggyőzni arról, hogy ők vándorló mesterlegények és fejöket semmi rosszban nem törik.

– Azt is pedig hidd el édes atyámfia – jegyzi meg levelében Hencsey keserü humorral, – hogy a szegény embernek könnyebb megmenekülni a gonosztévők kezéből, mint a törvénynek kezéből.

Elvégre szerencsésen megszabadulva, április 11-én Szegzárdra értek s Fekete József házánál bőséges kárpótlást s a kiállott fáradság és gyötrődések után nagy lelki enyhülést találtak. Napjaik és estéik folytonos tanitás, értekezés és bibliaolvasásban teltek el.

Mig Hencsey ott volt, kétszer tartottak isteni tiszteletet.

Igy ir házigazdájáról:

– Urunk Jézus evangyéliumának követésében, mely a bűnben levőknek titok, nekünk pedig világos, ez itt lakozó Fekete József atyánkfia az ő hitvesi társával együtt lelkesen foglalatoskodnak, mely dicsőséges indulatokért te is Isten előtt a te mindennapi imádságodban megemlékezzél.

Irja ezen kívül, hogy ő május 3-ikáig ott akar maradni, de akkor Pestre visszamegy, Béla József azonban Feketével és ennek nejével május 14-én vagy 15-én jön Pestre, a mikorra Kovácsnak és nejének is ott kellene lenni.

Ez összejövetel összeesik ama nagy gyülekezet évfordulójával, mely a mult 1841-ik év május 16-án tartatott s melyen oly sok hivőt vettek föl a szent keresztség utján az uj felekezetbe. Ugy látszik, a mostani gyülekezést ennek emlékére tervezték.

Hencsey azonban még se maradt addig Szegzárdon, a meddig először gondolta. Már előbb nyert tudósitást Kertész Andrástól, hogy Lippán már többen vannak, kik az uj tudomány befogadására hajlandók volnának s hogy ott olyan ember, ki az istentől nagyobb tehetséggel van megáldva, mint ő s kiváltképen Hencsey, nagy sikerrel munkálkodhatnék az urnak kertjében. Fölkerekedett tehát Hencsey s ápril 17-én elbucsuzott szives házigazdájától s egyenesen Lippára ment, hol Kertésznél néhány napot töltött s még május közepére jókor visszajöhetett Pestre.

Minő eredménye volt itt Hencsey működésének, hányat és kiket sikerült neki megtériteni, erről biztos tudomásom nincs. Hencsey jegyzetei erről nincsenek birtokomban, Kertész levelei pedig kellő felvilágositást nem nyujtanak.

Kertész András egyébként, mint leveleiből következtetem, mind az irásban gyakorlatlan, mind a fogalmazásban nagyon gyönge s általában egyszerü és lassu észjárásu volt. De Lippán mégis voltak már az uj hitnek követői. Kertész két levelében is bizonyitja ezt.

A májusi nagy gyülekezet után nagy lelki harczban állott Hencsey önmagával. Fiui szeretete összeütközött hittéritő szerepével. Választania kellett a fiui szeretet s magas hivatásának érzete között. Vagy apját kellett elhagynia vagy a hittanitó buzgalomról le kellett mondania. Eddig is meg volt már az összeütközés, de most már a válságnak kellett bekövetkezni.