II.

(Gasparich itélete Hencsey fölött. – Hencsey istenre bizza a végső döntést.)

S igy folytatja levelét a tüzes barát:

– Elkezdtem neki az utolsó kenet szentségét megmagyarázni. Figyelmeztettem, hogy szent Jakab apostol világosan mondja, hogy ha beteg köztetek valaki, hivassa magához az egyház véneit és ezek imádkozzanak fölötte, megkenvén őt olajjal az Urnak nevében. És a hitből származott imádság megtartja a beteget és fölsegéli őtet az Ur, – ha pedig bűnt cselekedett: megbocsáttatik neki.

– Hencsey rögtön felelni akart. Én nem engedtem. Mondtam neki, várja be a beszéd végét és szépen leültettem s ő komoly képpel meghallgatott.

– Elmondtam, hogy ő is hiszi az örök életet, ő is hiszi a bűnbocsánatot, melyet nyer az igazi keresztyén az által, hogy Krisztus magát érettünk feláldozta. Ha tehát az apostol nem mondaná is: nem volna-e szükséges a haldoklót isten szolgájának meglátogatni, annak hamvadozó lelkét Krisztus tudományához még egyszer visszavezetni s midőn már vállairól kezd az életnek terhe lemaradni s előtte a másvilág kapuja kezd kinyillani, nem szükség-e neki az utolsó áldozat szentségét kiszolgáltatni s őt bűneitől megszabaditván, az örök élet ösvényére soha el nem veszendő szent utravalóval ellátni?

– Hát még mikor ezt az apostol is világosan parancsolja? Nem vétek-e az utolsó kenet szentségében kételkedni s ennek bűntisztitó voltát eltagadni s ezzel a szerencsétlen beteg lelkeket a koporsó szélén az örök kétségbeesés örvényébe taszitani?

– Képzelheted, minő kiváncsi voltam, hogy mit felel ő mindezekre?

– Szép nyugodtan végignézett s azon kezdte beszédét, hogy ő nem tanit senkit és engem se akar tanitani, miután ez hiábavaló dolog. Mert a tanitás és a hitnek erőssége Istentől van és nem az emberektől.

– Hanem ő ezekről a dolgokról beszélgetni szokott azokkal, a kik ő néki lélek szerint való atyafiai és akként szokott beszélgetni, a mint neki és az ő atyafiainak lelkét megvilágositja az Isten.

– Ő az ő atyafiainak azt mondja, hogy hit által él az igaz ember, a mint ezt Szent Pál apostol tanusitja. A megigazulásra és a bűnöknek bocsánatára az Isten csak egy áldozatot rendelt, a mint Szent Pál apostol mondja.

– Hogy a miképen elvégzett dolog az emberek között, hogy egyszer meghaljanak, azután pedig lészen az örök itélet: azonképen a Krisztus is egyszer megáldoztatván, hogy sokaknak bűneiket elvenné, másodszor a bűnért való áldozat nélkül megláttatik azoktól, a kik ő általa várják üdvösségüket.

– Nincs hát semmi szükség ujabb áldozatra se a halálos ágyon, se akkor, mikor az emberek egészségesek, mert a kin az az áldozat, hogy Krisztus érettünk halált szenvedett, nem segit, azon a papnak áldozata bizony még ugy se segit.

– Beszélt még sokat és Isten bocsássa meg, mondhatom, a mily gőgösen néztem először e fiatal emberre, olyan figyelemmel hallgattam később. Utóbb egy kis könyvet vett elő, melyet azután nálam is hagyott, melyet ő irt. Ebből megmutatott és felolvasott egy darabot, mely igy szól:

»Igaz, hogy ugy mondják, hogy a keresztség az eredendő bűnt törli el, de hát a keresztség után elkövetett bűnöket mi törli el?«

»Azt mondják: a bérmálás. De hát a bérmálás után fölvett gonosz cselekedeteket mi töröli el?«

»Azt mondják: a gyónás. De hát a gyónás után szabad akarat szerint való bűnöket mi töröli el?«

»Utoljára oda jutnak, hogy a pénzért való miseszolgáltatás. A kinek pedig pénze nincsen, az bűnben marad, vagy annak messze el kell fáradni csodálatos képek látogatására.«

»A ki pedig innen megjön és ujra bűnt követ el, annak az utolsó gyónás és a szent kenet használ.«

»Ime, ezért van a bűn elterjedve az emberi nemzet között, mivel egyik szentségről a másikra támaszkodik s halálos ágyáig a bűnt követi.«

»Pedig a halálos betegnek nem használ már, ha az egész patikát odaviszik is, mert neki meg kell halni.«

»Ugy azoknak, kik halálos ágyukig a bűnt követik, nem fog az utolsó gyónás Isten előtt mentségül szolgálni.«

Ezeket beszélte és olvasta én előttem Hencsey. Ezekből meg lehet itélni, hogy ki ez az ember. Én ugyan nem vagyok barátja annak, hogy műveletlen, tudatlan emberek a vallás felett sokat tanakodjanak, mert erre az ő lelkük nem elég erős és gyenge értelmük a legvilágosabb bibliai igazságot is félremagyarázza s az Apokalipszisben is mindennapi dolgokat fedez fel. De annyi bizonyos, hogy ha az ember el akarja felejteni azon egyháznak szervezetét, melyet 1800 esztendő épitett és azon érdekeket, melyek az egyházhoz füződnek és ha nem akarnak többek lenni, mint hivők és emberek: akkor e szegény fiatal embert és ennek tudományát s rendithetlen hitét elkárhoztatnunk nem lehet!

Ime a tüzes barát levele.

E levélben nem szórul-szóra, de azért hiven idézi azt, a mit Hencsey a római egyház szentségeiről az ő könyvében a 30-ik és 31-ik lapokon irt.

Hogy a katholikus hitoktatásban fölnevekedett lakatos legény ezt a birálatot se önmagától, se csupán a szentirás olvasása után meg nem alkothatta: bizonyosnak tartom. E hitvitán Fröhlich Henrik Sámuel elméjének nyomait látom. Ez Kalvin tanain nőtt fel Svájczban s a hitujitás korának hitvitató könyveit ismerhette. Ismerte is bizonynyal.

Gasparich e levelében sok más, kevésbbé fontos jegyzés is van, melynek közlését fölöslegesnek tartom. A magyar olvasóközönség tulnyomó része talán azt is sokallja, a mit közöltem. De ezt úgy a tüzes barát, mint a szelid téritő gondolkozásának megismertetésére szükségesnek véltem.

Hogy a tüzes barát mikor és mennyiben lett nazarénussá: ez későbbi kérdés.

Annyi bizonyos, hogy az első találkozás őt nazarénussá nem tette. Ezt nemcsak épen most közlött levele bizonyitja; ez abból is kétségtelen, hogy ő még sok ideig, még öt-hat évig egyszerü szerzetes maradt s habár utóbb a hitszónoki működést megtiltották is neki, a zárdából s az egyház kebeléből nem lépett ki. Ha nazarénussá lett volna vagy akart volna lenni, minden esetre volt benne annyi elszántság, hogy a szerzetet azonnal sietett volna elhagyni. E nélkül a nazarénusok se vették volna fel gyülekezetükbe.

Abban is kételkedem, hogy ő később is valóban s s egész lélekkel átment volna a nazarénusok felekezetébe, vagy hogy őt a felekezet alkalmasnak tartotta volna arra, hogy benne édes testvért lásson. Ha csatlakozott is hozzájuk: csak rövid időre.

De kétségtelen s történetünk folyamában adatokkal igazolom, hogy ő Hencseyvel, mig ez élt, folytonos összeköttetésben s bizalmas levelezésben állott. Sőt utódjaival is. Hencsey munkáját megbirálta, e munkára sokféle megjegyzést tett, ezeket Hencseyvel közölte s ő volt az, ki Hencseynek azt tanácsolta, hogy munkájának kinyomatását kisértse meg Németországban, ha erre ideje, módja és alkalma lesz.

Ugy látszik, Hencsey is nagyrabecsülte Gasparich ismeretségét és barátságát.

Hencsey később levelezésbe bocsátkozott Fröhlichhel. Csak másodkézből, Kovács József és Denkel János utján, mert ő se latinul nem tudott, se németül. Németül utóbb tudott ugyan beszélni, de irni nem. Fröhlichhel is közölte a tüzes baráttal való érintkezését. Fröhlich komolyan intette, hogy pappal, baráttal bizalmas viszonyba ne bocsátkozzék, s az uj hitvallás titkait ne közölje. De Hencsey még ez intés daczára is fentartotta a tüzes baráttal ismeretségét. Pedig Fröhlich szavait ugyan nagyrabecsülte.

Ez ismeretség s a gyakori eszmecsere a tüzes barát lelkén is hagyott nyomokat. Másként nem is lehet. Ugy is tehernek találta már helyzetét és se vérével, se csapongó eszméivel, se a világ fölött kiképződött nézetével nem volt már összhangzásban szerzetesi élete. Szerepre vágyott, cselekvésre hajszolta ösztöne. A zárda szűk fala s a szószék szigoru korlátai nyomasztók voltak immár rá nézve.

Lelke a zajos világgal élt együtt. Képzelete le-leszállott már a vallásnak egéből, hol mérhetlen magasságban szerényen tündökölnek a hitnek csillagai s fölkereste a földet, hol füsttel és zsarátnokkal keverve szerte lobogtak a politikai szenvedélyek tűzhalmai. Erősebben kötötte le figyelmét a társadalmi érdekek forrongása, mint az a fenséges forradalom, melyet a Megváltónak bujdosó tanitványai az emberiség öntudatában egykor előidéztek. Harczot óhajtott már az ő nyugtalan szelleme, nem a kolostor nyugodalmát. Harczot, a melyben diadalt vivjon ki vagy hősiesen bukjék el.

A végzet ekkor küldötte utjába Hencseyt.

Mit láthatott ő Hencseyben?

Ime egy vagyontalan fiatal bujdosó iparos legény. Álla alig pelyhedzik, tudása semmi, nem támaszkodik semmire, nincs szövetségese sehol, utja töretlen, a melyen halad; végső czélja a láthatatlan messzeségben. És mégis előre tör, mégis az egyházak ezer éves alapjait akarja felforgatni. Semmivel mással, csak azzal a titkos hatalommal, mely lelkében él.

Azt irja egyik levelében Sághynak.

– Nem megy ki fejemből ez a különös ifju ember. Nem bolond ez, nem őrjöngő, nem is ördöngős. Hitére, vallására semmit se adok, elmulik az vele együtt, miként a szellő fuvalma. De micsoda erő van lelkében. Mekkora eltökélés! Ha ismernéd, velem együtt téged is elfogna a csoda.

Ime mit bámult ő Hencseyben.

Sokat eltanult tőle, ugy látszik. Nem a hitet, hanem annak mélységét. Nem a meggyőződést, hanem annak tisztaságát. Talán nem is az elszántságot, hanem annak rendithetetlenségét.

Ujra meg ujra visszatért rá gondolataiban és leveleiben. Még akkor is, a mikor már Hencsey nem élt és csak halálos ágyáról küldött izenete rezgett lelkében.

Ideje azonban, hogy Hencseyhez visszatérjünk s kövessük őt téritő utján, mely utóbb a hazából kivezette, de többé oda vissza nem vezette.

Mihelyt Pestre ért: a tüzes baráttal való találkozását rögtön tudatta hitsorsosaival. Azt a levelet, melyet Kovács Józsefhez irt, már közöltem. Egy másik levelében igy nyilatkozik:

– A mi Urunk Istenünk végezése az, hogy felvilágositsa a barát lelkét. Mi bennünk nincs se erő, se hatalom, hogy siettessük vagy késleltessük azt, a minek történni kell. Nekünk nagy lelki alázatossággal és békességes türéssel kell arra várakoznunk. Nem is nyugtalankodik az én elmém a fölött. Én mindent elmondottam neki, a mit Isten sugallott és a kezeiben hagytam könyvemet. Megigérte, hogy sorról-sorra elolvassa könyvemet és azután megirja rá a maga tudományát. Ha megirja: azt is tudatom veletek mindnyájan szerelmes atyámfiai!

A nazarénusok, Hencsey társai azonban semmi jót se vártak a baráttól. Lassanként elszaporodtak köztük azok, kik előbb kálvinisták voltak. Ők már az előtt is némi elfogultságot éreztek a barát iránt. Nem volt hozzá bizodalmuk.