MIÉRT IRTAM KÖNYVET DEÁKRÓL?

Deák Ferencz bizalommal volt hozzám s némi figyelemmel volt irántam. Talán nagyobbal, mint igen sok iránt, kik az ő nemzedékéből s az én nemzedékemből ismerősei s követtársai voltak. Sokszor szivesen beszélgetett velem. Több alkalommal fontos kérdésekben megkérdezte: mi a véleményem? Pártjához tartoztam haláláig. Néha oly dolgokat is közölt velem, melyeket egyéni vagy közéleti titkainak méltán tarthattam. Becsült annyira is, hogy a mult század hetvenes éveinek elején, a mig betegsége miatt el nem nehezedett, időszaki czikkeimet figyelemmel elolvasta. Nem vonta meg tőlem bölcs tanácsait sem. Szives közlései lehetővé tették, hogy a 48 előtti személyi és országos viszonyok megismeréséhez közelebb jussak.

Barátságról köznapi értelemben köztünk nem lehetett szó. Istenért se mernék barátságról szólani. Nagy korkülönbség volt köztünk. Harminczkilencz évvel volt idősebb, mint én. Azonkivül nagy volt. A nemzet történelmi alakjai közt a legnagyobbak egyike, egyéniségére nézve talán a legnagyobb. Én meg kicsiny voltam, áhitattal néztem föl rá s kegyelettel közelitettem hozzá. Mint gyermek a dicsőségtől sugárzó apához.

De ismertem gyermekkorom óta. Mielőtt iskolákra mentem, öreg anyámmal balatonfüredi szőlőnkben töltöttem a nyarakat. Ő pedig sokszor megjelent a fürdőn. S ha lent a Savanyuvizen futkároztam: mindig láttam, sétái és beszélgetései közt gyakran órákig elnéztem. Apám részt vett a Forintos-harczokban 1843-ban, mint zalai birtokos s csodákat hallottam nagyságáról és bölcseségéről már a szülői házban. S a képzet, mely a gyerekagyban róla megalakult, soha se lett halványabbá. Sőt fényesebbé, a mint 1869 óta s később a törvényhozásban hozzá közelebb jutottam.

Nem találtam benne hibát és semmiféle gyöngeséget. Lelkének csodálatos erői mindig tökéletesek voltak. Az ember mintáját láttam benne. Az emberét, a hazafiét és a magyarét. A milyennek lenni kell s a milyennek lenni rajta kivül senki sem tudott. Legalább akkora arányokban, mint ő, nem.

Életem végzete azt parancsolta, hogy hajlott koromban iró legyek. Iró előtt vajjon lehet-e fönségesebb tárgy, mint a természetnek és nemzettörténelemnek oly rendkivüli tünete, a milyen Deák Ferencz volt? Mit érdemelnék én, ha épen róla nem emlékezett volna meg irótollam?

Kettős alakban áll előttünk minden történelmi férfiu. Az államférfi és az egyéniség alakjában. Választhattam, melyikről irjak. Az államférfiról-e vagy az egyéniségről vagy mind a kettőről. Az egyéniséget választottam.

Ennek okát meg kell mondanom.

Államférfiu szerepéről sokan irtak. Hazai iróink közül csak Tóth Lőrinczet, Horváth Mihályt, Csengeryt, Pulszky Ferenczet, Kónyit, Nedeczkyt, Ferenczi Zoltánt emlitem. Emlithetnék még igen sokat, köztük Kossuthot is, kik főként 1867 óta sokat foglalkoztak Deák államférfiui alkotásaival. Irtak róla jeles idegen irók is. De mindezek műve engem ki nem elégit. Szinte kötelességemnek tartanám uj művet irni róla. Olyat, a mely hozzá is méltó volna, igazságos is volna s mely őt mégis közelebb hozná a nemzet szivéhez s államférfiu alakját a milliók figyelméhez. Valami olyat, a minőt b. Kemény Széchenyi és a két Wesselényi rajzában megkisérlett.

Nem teszem.

A miből Deák történelmi nagysága fölépül: az nemcsak alkotása, hanem törekvése is. De se alkotását, se törekvését én e művemben se nem dicsőitem, se nem birálom, rendszeresen nem is ismertetem. Ezt a munkát elvégezték s elvégezik majd történetirói. A kiket már emlitettem s a kik még ezen túl születnek. Államférfiui alkatáról még sokat irnak a jövő századokban is. Jobban és szebben irnak, mint mi tehetnők. A mi szemünket, a mi látásunkat még a pártosság köde zavarja. Az irók, a kik ezután születnek, szabadok ettől. Deák államférfiui alkata mindig fenséges tünemény marad. S részletekben csodálatosan gazdag. 1832-től 1875-ig mindig vezére volt a nemzetnek. Néha egyedül való vezére. Ez a negyvenkét esztendő egyébként is gazdag férfiakban, eseményekben, alkotásokban és ábrándokban. S a honfi szenvedésekben. Rátermett lángelme örökre szép hőskölteményt irhat e korszakról s benne Deákról. S minden században támad ily lángelme kettő-három.

Semmit se mulasztok tehát, ha én Deák államférfiui alkotásáról hallgatok.

De illő is, majdnem honfi kötelesség is hallgatnom.

Deák alkotásait és törekvéseit csak ugy értjük meg igazán, ha korának viszonyait is tisztán látjuk s ha működésének hátterét, nemzetünknek habsburgi viszontagságait is teljes történeti hüséggel feltüntetjük. Ámde akkor két kérdést is gondosan meg kell vizsgálnunk s arra a feleletet megadnunk.

Az egyik kérdés az: a magyar nemzet ereje minő arányban áll a Habsburgok világtörténelmi erejével? Kedvező-e ránk nézve ez az arány vagy kedvezőtlen? Egyszerü szóval jelezve: vajjon békében és harczban ama végzetes küzdelmek mezején, melyek nem akarnak véget érni, oly erősek vagyunk-e mi, mint a Habsburgok? Vagy talán erősebbek, avagy sokkal gyöngébbek?

A másik kérdés pedig az, hogy Deáknak volt-e igaza abban, a hogy ő a kezébe letett nemzeti erőket irányozta és felhasználta, vagy azoknak volt igazuk a kik nem ugy irányozták s nem ugy használták fel, miként ő. Vagy nem ugy, a miként ő szerette volna.

Én egyik kérdést se akarom mint itélő biró s mint történetiró megvizsgálni.

Oly korban éltem és munkáltam, a mikor a nemzeti önbizalomra volt szükség, habár az tulzott volt is és ábrándos. Oly korban, a mikor a kishitüség bűn lett volna a haza ellen, habár az igazságnak az felelt volna is meg. Az én feladatom az volt, hogy mint iró és törvényhozó s a közélet férfia a nemzeti önérzetet ápoljam s az önbizalmat fokozzam. Miért vizsgálgatnám tehát, vajjon – hogy érthető példákat emlitsek – Széchenyi volt-e nagyobb, vagy Deák, vagy Kossuth? Melyiknek alkotása volt sikerültebb és értékesebb s melyiknek törekvése volt bölcsebb és szentebb? A nemzetnek az ő kezére bizott erőit melyik tudta üdvösebben alkalmazni? Hátha e kérdések vizsgálata csak csekély részben is megrengetné a nemzeti önbizalom alapjait?

Ezt nem teszem. Erre alkalmat nyujtani nem akarok. Az itélő birónak s a történetirónak pedig az igazságot kell mondania. Semmi mentsége se lehetne, ha nem azt mondaná ki.

Ime azok az okok, melyek miatt én Deák államférfiu történetét meg nem irom. Nem akarom nemzetünk balvégzetének irtóztató kérdését feszegetni, nem akarok Deák fölött kortársaival szemben s kortársai fölött vele szemben birálatot alkalmazni. Nem akarom nemzeti önbizalmunk szegletköveit megmozgatni. Ismerem elmém természetét s meggyőződésem hajlithatlanságát, de fajomhoz való végtelen ragaszkodásomat is. Miért vigyem kisértetbe ezeket?

S nem is mulasztok semmit. Azt a munkát mások is elvégzik s akkor is elvégzik, a mikor mi már régen porladunk. A történelmi alak fölött őrködik majd a történelem.

Más dolog Deák egyénisége. Ezt már megörökiteni törekszem. Erre szolgál gyüjteményes műveim e két kötete. Ha élek: szaporodnak még majd e kötetek.

Deák magánember is volt. Falusi birtokos, jobbágyok ura, szerény tőkepénzes, szerető rokon, figyelmes jóbarát, árvák gondviselője. Magánéletének s magánéletbeli működésének ezek az alakjai. Ezek körül képződött ki egyénisége.

Az egyént a világ elfelejti.

Születése, neveltetése, termetének arányai, arczának vonásai, külső alkata, ruházkodása, szenvedélyei, hangja, beszélő modora, alvása, ébrenléte, mindennapi szokásai, különös kedvtelései, társasága, szivének mozgalmai, egészsége, betegsége, életének viszontagságai erénye, bűne: ime ezekből áll az egyéniség.

Mindezt az idő gyorsan kitörli az emlékezetből.

Mikor feledik el Deák Ferenczet, az egyént? Könnyü kiszámitani.

1876-ban, az év elején halt meg, huszonkilencz év előtt. A ki akkor csak némi gondossággal is megfigyelhette, legalább tizenkét éves serdülő fiunak kellett lennie s ha él, ma már több mint negyven éves. Negyven-ötven év mulva tehát senki se lesz a világon, a ki az embert, az egyéniséget ismerhette.

Ime a mulandóságnak egyik biztos és általános alakja!

Ott lesznek majd s századokon át megmaradnak képei, szobrai s kőből faragott emlékei. S ott lesznek történeti alkatának jellemrajzai.

Mindezek halványan világitják meg az egyéniséget. Többet érnek ugyan, de nem sokkal érnek többet, mint a csataképek. Egyetlen csata se olyan volt, a milyennek a róla festett kép mutatja. A csatát sok ezer ember vivja és dönti el, a kép pedig csak husz-harmincz alakot ábrázol. Az egyéniség az egész emberi élet százezer tünetének összessége; – a kép, szobor, emlékmű pedig csak néhány tünetet mutat. Homérosz vagy maczedoni Sándor vagy akár názáreti Jézus egyéniségéről mit tudhatnánk biztosat arczképük után? Holott nem is bizonyos, hogy arczképük hű, sőt sokkal bizonyosabb, hogy nem is hű.

A nagy emberek élete és életmódja nem mindig nagy, nem mindig nemes és szép. A nagy embernek csak cselekménye, csak műve s művének hatása nagy. Akármilyen tökéletlen volt magánélete: ezt műve miatt elfelejti a világ vagy csak léha kiváncsiságból emlékezik róla.

Deák magánélete tökéletes, minden részletében összeillő és szép. Oly szép, mint a költői alkotás. Valósággal harcz és vihar nélkül lefolyt szelid hősköltemény. A mi benne hősi, a nemzet sorsát vezérlő történelmi cselekmény, az a háttérben marad. Maga a hős komolysággal és vidámsággal teljes lélek. Körüle a vármegye, az ősi nemesség, a jogaiért küzdő nemzet, az eszmék és fegyverek csatáinak hősei és vértanui, a hű barátok, a jó és bölcs rokonok, a jókedvü fiatalság. Örömei és fájdalmai szelidek és zajtalanok. S nagyok, de soha sincs bennük se tombolás, se kitörés. Derüs, napsugaras tájkép, melynek hegytetőin égbe törő bérczek nem meredeznek s lapályain se sivatag, se nyargaló vizek. Zöld pázsit, szines és illatos virágok, tiszta forrásvizek mindenütt.

Deáknak magának szilárd nézete volt arról, vajon a magánélet, az egyén viszonyai, az életmód, a családi esetek méltók-e arra, hogy az irodalom azokat följegyezze? Nézete az volt: nem méltók, bármily nagy történelmi alakra vonatkoznak. Még azt sem helyeselte, hogy a történelmi alak magánleveleit felhasználhassa az iró. Ugy vélekedett: csak a nyilvános cselekedetek és nyilatkozatok tartoznak a történetirás keretébe; – minden egyébről hallgatni kell.

A korszerü történetirás sohase fogadta el e nézetet De én se tudom elfogadni. Deák okai nagyok, fenségesek s az ő szerény lelkének természetes fogalmai, de engem se győztek meg. Én azt hiszem: valódi nagyjaink magánéletét is részletesen kellene ismernünk, ha az a magánélet is szép és tanulságos. Ha Hunyadi Jánosnak, vagy a költő Zrinyinek, vagy utolsó Rákóczi fejedelmünknek gazdasági, családi, házi, társasági magánélete részleteiben is oly tisztán állana előttünk, mint a hogy történelmi cselekményeik után hazafi képzeletünk megalkotja azt: minő csodálatos szép költeményekkel lenne gazdagabb a magyar szellem?

A történet elvégre igazán magister vitae. Tanit arra, hogy kellene élnünk. De tanitása egészen sikeres csak akkor lehet, ha követésre, ha okulásra, ha tanulságra méltó alakjait igazán megszeretteti. Ha oly kedvessé teszi alakjait, hogy ezekkel álmodunk és ébredünk, ezeket családunk körébe, őseink seregébe, nyugalmas napjaink élményeibe beültetjük, ha ezekről mesél az öreg, ezekről hall a fiatal s ha ezek képe, mondása, tanácsa, adomája és cselekvései bevésődnek serdülő ifjaink és leányaink képzeletébe és érzéseibe. S nemcsak azokéba, a kik irástudók vagyunk, hanem a nagy tömegekébe, az egész nemzetébe.

Sokszor eszembe jutott ez, mikor Deák és Kossuth társaságában voltam.

A mi e férfiak életében nemzetvezérlő, államkormányzó cselekmény; a mi nyilvános ékesszólás, hirdetett eszme, vezérelv; a mi nemzetük számára megjelölt végczél s működési irány: mindez szép, ragyogó és fenséges, mint a nap verőfénye. De a nagy tömeg képzeletére, hogy igy mondjam, családi életére igen kevéssé s igen ritkán tud hatást gyakorolni. Kivált haláluk után, emberöltők mulva, megváltozott állami és társadalmi viszonyok közt. Mert ezek csak eszmék, jelszavak, példabeszédek s a cselekményeknek csak körrajzai. Ezeknek valódi tartalmát a nemzet története s a nagy egyéniség élete képezi. A nemzet történetének megirásáról gondoskodunk, az egyéniség megörökitését elmulasztjuk.

Pedig az ember ember marad s a serdülő ifjuság például ma is olyan, a milyen ötezer év előtt volt. S ötezer év mulva se lesz más. A ki Deák és Kossuth eszméit ismeri, ha egészséges lélek: lángol ez eszmékért, ha az idők erre alkalmasak. De ha egyéniségüket nem ismeri: azt meg sem szeretheti. Az eszmékért való lelkesülés idők multán vagy változott viszonyok közt elcsillapul, sőt elalszik, de ha megismerte s megszerette az egyéniséget, az embert: ez a szeretet folyton táplálja, örökké életben tartja az eszmék iránti lelkesülést is.

Irodalmunknak Kossuthról szóló része óriási. Rendszeres élet és jellemrajz alig van ugyan, de a kisebb művek száma végtelen. De azért Kossuth egyéni életéről alig irtak valamit, pedig az ő egyénisége is felette gazdag.

Sokszor csodálkoztam iróink figyelmének e csonkaságán. A mint jó szerencsém és honfikötelességem Kossuth közelébe hozott: nyomban eszembe jutott, hogy pótoljam e hiányt. De én a hőst, a nemzet egykori vezérét, a nagy bujdosót már csak későn ismerhettem meg. Már akkor elmult kilenczven esztendős. Ifju és férfikorában s történelmi cselekményeinek magasságaiban nem ismerhettem. Gyermek voltam akkor. Apám, a csodálatos figyelő, is messze esett tőle. Tuladunai ember, mezőföldi nemes nem érintkezhetett vele. S az én együttlétem is vele csak napokig tartott. Mindamellett Gróf Károlyi Gábor följegyzései czimü művem második kötetét főleg neki szenteltem. Egyéniségéről följegyeztem mindent, a mi megfigyelésem körébe juthatott. Háztartásáról, munkáiról, munkálkodásáról, emberi alkatáról, vagyoni viszonyairól, egyéni szokásairól, gondolkodásának sajátságairól sokat megőriztem vagy megmentettem az utánunk jövő korok számára. Főczélom nála is az volt, hogy alakját, egyéniségét közelebb hozzam a magyar nép szivéhez. S ha élek, még folytatom róla szóló följegyzéseimet.

Deákkal hosszabb ideig, éveken át voltam közeli ismeretségben s gyakori érintkezésben. Róla szóló művemnek már ennélfogva is sokkal nagyobbnak s részletesebbnek kell lenni.

De nemcsak magára Deákra szoritkozom, hanem családjára és őseire is. Sok nagy okom van rá.

Bátyja, Deák Antal, az elmult nemesi korszak remek alakja. Törvényhozó, vármegye kormányzója, nagy jellem, kiváló elme, az élet bölcs elveinek hű követője. Elfeledte már a világ. A feledékenység homályából ki kellett emelnem sugaras alakját. Legalább rá kellett mutatnom, hogy az ő élete s a hozzá hasonlóké rejtett kincs a multnak avarjában, nemzeti érdek kiásni őket onnan.

És Klára nénje és puszta-szent-lászlói sógora: minő édes, minő gyönyörü és tanulságos jelenségek! Ha Deák magánéletéről szólunk, hallgathatunk-e ezekről? Csányi Lászlóról, a dicső vértanuról; Wesselényiről, függetlenségi békés harczaink e nagy hőséről; – és Vörösmartyról, ki költészetének oroszlánhangján harsogta alvó nemzete fülébe az ébresztő szózatot és a nemzet többi nagyjáról, kik időnkint ott voltak Deák környezetében!

Kiterjeszkedem többé-kevésbbé őseire is. Fiágon a nemességszerző dédőstől kezdve lefelé, nőágon föl a mohácsi csata idejéig, a még akkor virágzó Hárságyi nemzetségig.

Ismertetni akarom a nemesi korszakot, mely az utolsó négy századot tölti be. Ha regényben ismertetném: alig akadna nagy közönsége. De ha Deák Ferencznek s őseinek alakjához kötöm ama kornak leirását: olvassa és élvezi és tanulságait lelkében tartja mindenki, a ki lelkes magyar. Sőt az idegen is, ha hozzájut. Hiszen a magyar nemzeti társadalom alakokban és eseményekben, érzésekben és szenvedélyekben oly végtelenül gazdag, hogy egy nemzetnek se volt hozzá hasonló. Különös államjogi helyzetünk s kelet és nyugat felé vivott különös harczaink fejlesztették ki az ősmagyar jellem alapján azt a társadalmat.

De arra, hogy Deák őseire és az ősök birtokviszonyaira kiterjeszkedjem, mégse ez a főokom.

Deáknál az agy és a jellem volt rendkivüli ép ugy, mint kiváló volt Antal bátyjánál is mind a kettő.

Szilárd meggyőződésem, hogy ily agyat, ily jellemet a természet nem tud rögtönözni. A természetben nincs ugrás s Darwin fejlődési törvénye igaz törvény. Annak az agynak és jellemnek erői nemzedékek óta gyülekeztek, fejlődtek és fokozódtak az ősökben, az apákban és anyákban, mig elvégre szerencsés sarjadékban oly nagygyá, oly rendkivülivé, oly fényessé tömörültek. A léleknek tökéletessége is nemzedékeken át képződik, mint a testnek tökéletessége.

Deák apai és anyai őseit kevéssé ismerjük. Mondhatom, sehogy se ismerjük. De én mégis nyomoztam őket, a mennyire nyomozhattam. Hiszen azok közt kell lenni, azok közt kellett élni ama férfiaknak és nőknek, kikben már meg voltak az elmének és jellemnek azok a csirái, melyek Deák egyéniségében már tökéletessé fejlődött tüneményben állottak elénk. Nem lehet ez másként. S ha a francziák egész irodalmat teremtettek arról a kérdésről, kiknek vércsöppjéből sarjadzott az az óriás, a kit nagy Napoleon név alatt ismer a világtörténet, hát mi miért lennénk hanyagok és röstek, mikor Deákról van szó?

Hiszen tudom én, hogy mértékkel megmérhető teljes bizonyosságra a származás természettitkainak fürkészésében el nem juthatunk. De az én lelkemben él a fürkészés erős vágya Deáknál is, Kossuthnál is, Jókainál is. Ezt a vágyat elfojtani nem akarom, sőt ezt ki akarom elégiteni. S a mire rábukkantam, föltárom a nyilvánosság előtt. Nagy emberünk az államélet, művészi és tudományos foglalkozás terén ugy is kevés van a művelt nemzetek nagyjaihoz képest. De ha a magyar szellem tudott alkotni oly férfiakat, a kik a legnagyobb nemzetnek is a legelső dicsőségét képeznék: becsüljük meg azokat s a mi nemeset és emberit tudunk róluk, jegyezzük fel.

Könyvem nagy részének anyaga egészen uj s eddig ismeretlen. Deák egyéniségének általános jelleméről nemzetünk felfogása ugyan már egészen kiképződött s meg is szilárdult. Az a felfogás egészben nem változik többé. Az én munkám se változtat azon semmit. De a felfogást még gazdagabbá, még alaposabbá teszik az életnek ama részletei, melyeket én tárok föl.

Deák ősei ezelőtt kétszáznegyven évvel még kivül voltak az alkotmány erődein, nem tartoztak a kiváltságos nemesi osztályhoz. Jobbágyok voltak vagy legfölebb földesuraságtól független szabadosak. Kicsiny volt a család, a mikor megkapta a nemességet, kisbirtoku és erőtlen. De száz év mulva, 1760–70. év körül már mintegy nyolczezer holdnyi birtokkal, erdőkkel, mezőkkel, malmokkal s jobbágyokkal rendelkezett s vármegyéje kormányzásába befolyt. Erős gyakorlati elmék ékesitették hát az ősöket is. Ezekről még alig irt valaki. Füssy Tamás kisérletei is csak kisérletek, iratai csak töredékek.

Kiterjeszkedem némileg annak a vidéknek rajzára is, hol Deák született, gyerekeskedett, nőtt és ábrándozott s a hol mint gazda és tisztviselő, életének szebb részét töltötte. Szellemének kiképződésére a vidéknek is volt befolyása. Az egyén szelleme, ha eredetileg nagy erők laknak is benne, ugy képződik, oly szint ölt, ugy munkál, ugy alakul, a mint születése, társasága, tanulmánya, vidékének le nem irható befolyása s viszontagságai vezetik, vonzzák vagy kényszeritik.

Hol voltak forrásaim? Honnan meritettem tudásomat? E kérdésekre munkám szövegében többnyire feleletet adok.

Munkámnak van némi történeti s korrajzi becse. Tudom, hogy a tudós társaságok parancsa: minden fontosabb részletnél, minden jelentősebb ténybeli állitásnál idézni a forrást, összehordani a bizonyságokat. Ezt én nem teszem, művem tehát külsőleg se tudós mű. Nem az akadémiák számára készült. A mit elbeszélek, már annálfogva is igaznak kell lennie, mert én beszélem el. De nem ez a fő. Hanem az, hogy a mit elbeszélek, annak tartalma s benső igazsága egyuttal bizonysága is. Itt mégis hivatkoznom kell forrásaim nagy részére.

Saját észleléseimből sokat meritettem.

Deák bizalmas és szives közlései sok adattal tették gazdagabbá emlékezetemet és tudásomat.

Deák Ferencz levelei. Ezek háromfélék. Nagy számu levelet adott ki Ráth Mór. Nagy számu kiadatban levél van az én birtokomban is. S futólag átnéztem ama sok és nagyfontosságu levelét is, mely egy ismerősöm és barátom, előkelő budapesti ügyvéd birtokában rejtőzik. Deák sajátkezü levelei ezek a mult század harminczas és negyvenes éveiből.

Deák Antal levelei, melyek 1825-től 1833-ig iródtak. Deák Antal sógorához, Oszterhuberhez intézte ezeket. Tartalmasak és hosszuk. Számuk többre megy, ha nem csalódom, száznál.

Kónyi gyüjteményes műve Deák beszédeiről nagy és gazdag forrás.

Deák Ferencz apjának, idősb Deák Ferencznek sok levele van birtokomban. Észjárása, sőt még kezeirása is sokban hasonlit dicső fiához, pedig fia őt alig ismerhette s mint kis gyerek, már elfelejtette.

Nagyon sok levelem van Deák Gábornétól, Hertelendy Annától, a haza bölcsének hires szépségü öreganyjától. Eredeti mind.

Birtokomban van a Deák-család levéltárának rövid, de fontos és érdekes ismertetése. Száz meg száz okirat tartalmának kivonata ez. Benne van a Hertelendy-család levéltára is, a mennyiben Hertelendy Anna ágára vonatkozik. A Deák- és Hertelendy-családnak ezelőtt százötven évvel Zala és Vas vármegyék területén több mint ötven faluban, határban és pusztában voltak részbirtokai. A kivonatot idősb Deák Ferencz készitette. Eszes és tanult férfiu volt.

Zala-Tárnok az ősi Deák-birtok. Sok faluban és pusztában tartoztak ehhez járulékos birtokok. Ezek gazdasági könyvei és jegyzetei nagy tömegüek s rendelkezésem alatt állanak. Kiterjednek a 18-ik századra.

Sok adatot köszönök Deák Mária urnőnek. Ő unokája Deák Józsefnek, idősb Deák Ferencz testvérének. Tehát a haza bölcsének másod unokahuga. Éles elméjü, kiváló nő, a ki kérésemre körutat tett Zalában s a Deák-hagyományok nagy tömegét gyüjtötte össze azoktól, a kiket Deák személyesen ismert és szeretett.

Tudásomat sok becses adattal gazdagitotta id. Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki ezenfelül fontos okiratokat is bocsátott rendelkezésemre. Hálám iránta el nem mulik.

Magam bejártam Kehidát, Söjtört, Nyirlakot, Puszta-Szent-Lászlót s a Deák-hagyományok sok egyéb vidékét. Még mindig élnek, a kik a hagyományok sok gyönyörü részletét őrzik emlékezetükben.

Egyéb forrásaim is voltak, a melyekről számot adnom vagy nem szükséges vagy még nem szabad. Mindennek megjön az ideje.

A Deák-hagyományoknak ezeken kivül még sok és gazdag forrásuk van. Szerettem volna és szeretném mindezt fölkeresni s mohó vágygyal kiüriteni. Azonban ars longa, vita brevis. Nem mertem várni tovább. Két kötetnyi munkát – egyelőre legalább – irodalmunk napfényére bocsájtok.

Művem nem remekmű. De azt is tudom, hogy nemzeti olvasmány lesz. Lesz benne tanulság is, gyönyörüség is. Négy-öt darab alkalmi czikkem is benne lesz a két kötetben. Ezek ugyan kimaradhattak volna, de ha már valamikor megirtam s Deákról szólanak, jogom volt gyüjteményes műveimbe azokat is fölvenni. Egy-két részlet becses lehet azokban is.

Figyelmes olvasóm! Ha birálsz és kimondod, hogy Deák Ferencz egyéniségéről egységesebb és rendszeresebb művet is lehetett volna irni: igazad van. De már én el nem térek jó vagy rossz szokásomtól: ugy irok, a hogy az élet alkonyán irni tudok.