BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF.1)

1813–1871.

A ki tehetséges és fogékony fiatal magyar a mult század első felében sokat járt külföldön, mind nehéz podgyászszal jött haza. Hozott benne először is jókora mennyiségű byroni világfájdalmat (annak a kornak ez volt az erkölcsi epidémiája). Hozott aztán mámoros elragadtatást a nyugati kultura gazdagságától és szépségeitől; keserű szégyent az itthoni elmaradottság miatt; haragos türelmetlenséget a hazai intézmények és közállapotok ellen, a melyeket a nyugati intézmények fénye a kelleténél is sötétebbnek mutatott; izgató vágyat az egész magyar élet megreformálására és egy halom mintát, a melyek szerint ezt a reformot meg kell csinálni. Idehaza pedig kissé idegenül néztek rá, mint afféle európéerre, a ki itthoni intézményeink lényegét nem érti, a hamisítatlan magyar szellemtől elrugaszkodott, a kit épen azért meg lehet hallgatni, mert elvégre mégis csak okosan beszél, egyet-mást el kell fogadni jónak abból, a mit mond, de eszméiért lelkesedni, őt magát vezérül elfogadni veszedelemmel járó dolog.

Ilyesformán állott a harminczas-negyvenes évek magyar életében báró Eötvös József. A cselekvés vágyával jött haza; tehát először attól kellett megszabadulnia, a mi a cselekvésben megbéníthatta volna: a világfájdalomtól. Hogy ezt kiküszöbölje magából, megírta 25 éves korában (1838) első regényét, a Karthauzi-t. Ez a legtisztább lyra, a mit valaha írt; egész meséje, a milieu, a melyben ez a mese lefolyik, az alakok, a kik körül bonyolódik, mind csak ürügy benne, hogy az iróban felgyülemlett beteges, ifjúi érzéseket le lehessen csapolni. Talán azért hat ma is legfrissebbül Eötvös összes művei közül, mert a költőknek mindig a lírájuk él legtovább.

Eötvös életében fordulatot jelentő életrajzi étappe a Karthauzi: ettől fogva megszabadult a mélabútól s teljes erővel belevethette magát kora politikai mozgalmaiba. Abból a politikus-tipusból való volt, a mely ma már jóformán teljesen kiveszett, akkor azonban Európaszerte s kivált Francziaországban és Angliában javában virágzott. A politikus, a ki szabad idejében tehetséggel és kedvvel űzi az irodalmat is s ha lehet, szívesen használja fel politikai czélok eszközéül. Eötvös első sorban politikai publiczista volt, a ki Széchenyi után a legtöbb eszmét dobta bele a közéletbe, jóformán teljes, minden térre kiterjedő politikai és társadalmi programot dolgozott ki s azt hirdette szépirodalmi műveiben is. Minden munkája, még verseinek túlnyomó része is, iránymű, valami közéleti tendentia szolgálatában.

Az a regénye, melyet e kötetekben kap az olvasó, A falu jegyzője, hét évvel a Karthauzi után jelent meg, 1845-ben. Hogy a régi vármegyét állítja benne bonczasztalra, mint minden magyar politikai és társadalmi baj eredendő okát, azt tudja mindenki. Ezen a körön belül aztán szóba kerül az ő s elvbarátai, az ú. n. centralisták egész munkaprogrammja: a jobbágyság, a választási visszaélések, a börtönügy, iskolaügy, a közbiztonság, a zsidók emancipatiója és még egy sereg fontos és kevésbbé fontos, de akkor egyformán égetőn aktuális ügy. Ma ezek mind antiquált dolgok, jól-rosszul megoldottuk valamennyit s nem égeti a körmünket egyikük sem. A falu jegyzője tendentiabeli tartalma, mely megjelenésekor roppantul izgatta az embereket, lelkes híveket és haragos ellenfeleket szerzett Eötvösnek s a melynek kedvéért ő a regényt írta, közömbös a mai olvasónak. És a regény mégis érdekes nekünk ma is. Érdekes, pedig jól látjuk kompoziczióbeli ingadozásait s mindig érezzük, hogy alakjai csaknem kivétel nélkül önkényesen konstruált marionettek, melyek létüket csupán az író tendentiájának köszönhetik s melyeket az író tetszése szerint rángat ide-oda. Nem emberileg megalkotott lények, hanem merő figurák az író gondolatainak illusztrálására. Az egyik a vármegyei urak családi politikáját jelenti, a másik a vármegyei közigazgatás atrocitásait, a harmadik a választási visszaéléseket, a negyedik a közügyekben való léha könnyelműséget, az ötödik a jobbágyság embertelen szenvedéseit, a hatodik a nemes és nem nemes ember közti különbség igazságtalanságát – és így tovább. Az egy Vándori, a rousseaui szellemű pap nem jelent politikát: ő Eötvöst magát jelenti, a mi benne a Karthauzi forrongó gyötrelmei után lehiggadt. Ha ezekből a Rétiekből, Nyúzókból, Tengelyiekből és Violákból kivonom azt, a mi bennük tendentia, alig marad belőlük egyéb, mint a ruhájuk.

Mi érdekel tehát mégis a regényben, a melynek nyelvén is folyton megérezzük az avatag hervadtságot? Miért tudjuk alakjának sorsát mégis rokonszenvező figyelemmel kisérni mindvégig? Először is azért a lendületért, a melylyel az író a maga egész egyéniségét, erős meggyőződését és igazában való hitét beleviszi művébe. Ott látjuk mindig a regény mögött Eötvöst, a ki igazat mond, mert föltétlenül érzi annak az igazságát, a mit mond. Az író szelleme él ma is, nem avult el s összetartja a regény széthulladozó elemeit. Önmagából alkotta meg a regényt, a maga lelkének ideáljait, a maga életének tartalmát vetítette ki bele. Ezért a regény a maga egészében egységesen, következetesen van concipiálva és kifejlesztve s folyton fentartja a kontaktus érzését az olvasó és az író között. Nem Nyúzó vagy Macskaházy, nem is Tengelyi és Viola érdekel, hanem Eötvös gondolatainak az az eleme, a melyet ők jelentenek. Az író önmagát nyilatkoztatja ki bennük előttem. Ettől az alakok is reliefet, tehát életet is kapnak. Vér lüktet a marionettekben; az író szíve vére. Még inkább életet, igazságot kapnak a jelenetek. Ezekkel szemben odaállít minket az író a maga perspektivájába s abból nézve eleveneknek, igazaknak látjuk őket. Távlatból nézve az actióban levő embereknek csak a legkirívóbb vonásait veszszük észre s mindjárt valószinűbbeknek tünnek fel az író önkénye szerint mintázott alakok és beleillenek az egész jelenet elevenségébe. Nemcsak kortörténeti ismereteink segítségével, hanem szemünkkel, közvetlenül is látjuk, hogy ezek a jelenetek, ha nem történtek is meg, de megtörténhettek volna. Ezzel pedig az író megnyert a maga igazának, a maga szemével láttatja velünk a regényt. Tehát elérte azt, a mi az írónak czélja s hatásának alapfeltétele: a suggestiót. Mellékes, hogy politikailag vagy psychologiailag igaza van-e, fődolog, hogy a maga hitét, a maga igazáról való érzését át tudja vinni belénk is.

Szóval a tulajdonképeni hatást mégis csak a művész eszközeivel éri el. S írói az az ügyesség is, a melylyel alakjait fel tudja ruházni a külső valószerűség szinével, a mely pillanatokra csaknem teljesen el tudja feledtetni belső valószinűtlenségüket. Látási illuziót kelt velük, szemléletessé tudja őket tenni: velük kapcsolatban egy csomó ismerős képzetet kelt életre bennünk, a melyek révén ismerősökké válnak az alakok s a jelenetek is. A magyar földből nőttek ki, a magyar traditióból s a magyar kulturállapotból, mindenki fölfedezi bennük, tudva vagy tudatlanul, azokat a vonásokat, a melyek ismerősek, a melyeket nem egyszer látott maga előtt az életben. Az egész regény a magyar földből nőtt ki, ilyet nem írhatott más, csak magyar író.

Hogy a regény hatását ezek a tagadhatatlanul benne meglevő írói vonások adják meg, azt bizonyítja az is, hogy A falu jegyzője külföldön, kivált Angliában is hatást tett, merőben írói tulajdonságai révén, mert hiszen politikai tartalma idegen földön teljesen érdektelen volt. Hiányai a műforma, az irány-regény tipikus hiányai, olyan természetűek, hogy kiküszöbölésükkel alig lehet irány-regényt elképzelni. Erényei igazi írói erények; az író lelke szólal meg bennük, a mely Eötvösben lakozott.

Nagyjában ugyanezek a kritikai szempontok állanak harmadik regényére is, a Magyarország 1514-ben czímű történeti regényre (1847.). Ez is irány-regény, a jobbágyság felszabadításáért küzd. A tendentia azonban nem olyan kirívó benne, nyilván azért, mert concentrálva van egy gondolatra s mert a történelem rekonstruálásának nehézségei is erősebb önfegyelmezésre szorították az írót. Ezért emberei emberibbek, nem annyira s nem mind a politikai czélzatból táplálkoznak. Ebben a regényben jutott Eötvös legközelebb az írói tárgyilagossághoz. A romantikus történeti regény módszereivel van csinálva, melyek ma már avultaknak tetszenek, de a Walter Scott – Jósika-féle történeti regény kosztüm és kulissza-stilusához képest jelentékeny haladást jelent a történelem lelkének megelevenítése irányában.

Eötvös utolsó regénye, a Nővérek (1857.), már nem jelent semmi tekintetben haladást. Az erkölcsi és paedagogiai didaktikus czélzat túlhatalmasodik benne és elfojtja az irodalmi tartalmat. Ezzel a regénynyel bucsuzott el Eötvös az irodalomtól s azontúl egészen a politikának és főleg a kulturpolitikának szentelte minden erejét.

Ha most meg akarjuk állapítani Eötvös írói munkásságának summáját, ezt találjuk: adott három regényt és néhány költeményt, a melyek még ma is élnek, érdekelnek, gyönyörködtetnek. Adott egy állambölcseleti könyvet (A XIX. század uralkodó eszméi), mely nemcsak a maga kora európai irodalmának egyik legkiválóbb műve a maga nemében, hanem ma is mély tanulságok forrása. A magyar regényirást ő emelte európai szinvonalra; ő volt az első magyar író, a kit nemcsak nemzete hallgatott meg, hanem mondhatni egész Európa; csaknem minden művelt nemzetben voltak s vannak olvasói. A politikában az elsők egyike s mindenesetre a legnagyobb hatású volt azok között, a kik a politika központi problemájául a társadalmi politikát tűzték ki. Nemes lendületű humanista volt, a legjobb szívek és legszebb elmék egyike a magyar fajból.