VI.

Az a nap, mely e történetdús éjszakát követé, vasárnap vala. A tiszaréti templom harangja lassú kongásaival rég ájtatosságra hivta a népet, mely Vándory vigasztaló szónoklatánál az előbbi est zaját s az élet egyéb bajait feledé. Az úri házban, melynek vallásossága, mint más magyar úri családoké, inkább közgyűléseken, hol a linczi s bécsi békekötés került szőnyegre, mint templomban vala észrevehető, mindenki a várt nemes vendégek elfogadására készült. Ákos és nővére Etelka a kertben sétáltak. Egyike vala ez azon szép őszi napoknak, milyeket, honszeretet nélkül legyen mondva, csak Magyarországban találtam, s melyeknél néha eszembe jut, hogy nemzetünk is, miként hazája, csak a bizonytalan tavasz s változékony nyár után fogja feltalálni állandóan derült napjait. Dél közelgett, s a nap meleg sugárokkal tölté a tájat, melynek új vetései ismét zöldelni kezdének, s csak itt-ott egy darab fölszántott, vagy még tarlóban álló föld emlékezteté a nézőt, hogy a virágzás s gyümölcsözés napjai mögötte, s nem előtte fekszenek. A fák szinezett lombján gyönge szálak függnek, mintha az ősz tövéhez akarná kötni a fonnyadó leveleket, hogy ne hulljanak el, s ne takarják száraz vázaikkal a még zöldelő mezőt, hol a magas georginák s szerény őszikék, habár a dér egyes leveleiket elfonnyasztá is, még derült szinekben állnak.

A testvérek hallgatva jártak egymás mellett a kert száraz levelekkel takart utain, míg Tünde, az egy, kinek Ákos agarai között e kiváltság adatott, majd egy madár vagy lehulló levél után futva, majd a sétálókat körülugrándozva, s ismét elszaladva, saját módja szerint élvezé a kert gyönyöreit.

– Mi bajod kedvesem? – szóla végre Ákos testvéréhez, ki ép egy fonnyadt georginát néze meg, – te ma kedvetlen vagy.

– Én? – viszonzá a leány mosolyogva, midőn nagy fekete szemeit a virágról bátyjára fordítá, – úgylátszik, nem vagy jobb Macskaházynál, ki, ha évenkinti sárgaságában narancs szemeivel körültekint, az egész világot egy roppant sárga dinnyének látja.

– Igazad van – mondá Ákos, maga is elmosolyodva, – szörnyű unalmas vagyok.

– Kétségkívül; de ez a magyar nemesi jogok közé tartozik, s főkép testvérek közt régi szokás, cseppet se erőltesd magadat. – S a víg leány ismét virágaihoz fordult s Ákost gondjaira hagyá, mi a vigasztalásnak majdnem mindig legjobb, de egyszersmind azon neme, melyet legritkábban találunk. Minden fájdalom, s főkép azon rossz kedv, mely hozzá oly hasonló, hogy nem ritkán annak tartatik, ha külső okoktól táplálékot nem nyer, enyhülni szokott; s mindenki öneszével legjobban fel tudja találni vigasztalását. Barátaink, kik inkább bármi mást türnek, mint hogy magokat velünk elunják, nem engednek erre időt, s midőn vigasztalni vagy mulattatni akarnak, nemcsak disharmoniába jőnek érzelmeinkkel, hanem bánatunk ellen küzdve, eszünket annak védelmére buzdítják, s a vigasztalásnak sikere közönségesen csak azon meggyőződés, hogy bajunk nagyobb, mint elébb magunk gondoltuk. Ha olvasóim azon emberekre visszaemlékeznek, kiket egykor barátaiknak neveztek, míg azon nagy reménybankrotnál, melyen keresztül mentek, ismerősökké devalváltattak, nem jut-e sok keserű óra eszökbe, mely ép ezen túlbuzgóság által hosszabbíttatott meg? Ha szomorú vagy, s magad sem tudod miért, hű pajtásod addig fog kérdezni, míg végre eszedbe jut; ha valamely kis kellemetlenség ér, olyan, mely inkább boszantó, mint fájdalmas, s melyet a jövő órában elfelednél, Piladesed annyira fárad még más nap is, hogy felejtsd, annyira kötözgeti kis sebedet, mely magától sokkal gyorsabban gyógyulna meg, hogy háládatlanság nélkül sem páratlan szeretetét, sem a kellemetlenséget, mely arra okot adott, nem felejtheted. Igaz, ha nagy bajba esünk s valóban segélyre szorulunk, barátaink e kellemetlen hibájokat egyszerre le szokták tenni és nem igen alkalmatlankodnak szolgálatukkal, de nem jut-e eszünkbe ilyenkor: mennyivel jobb lett volna, ha e non interventio elvét előbb kezdik alkalmazni, vagy mindazon jóakaratot, azon számtalan parányi áldozatokat, melyekkel terhünkre voltak, ezt egy alkalomra teszik el, s mit szeretetök nekünk szánt, inkább egyszerre, mint fillérekben nyujtják, azaz úgy, hogy kis összeg is elviselhetetlen. De ki tehet róla! kereskedő században élünk, s nincs mit bámulni, ha azok is, kik látszólag önzés nélkül ragaszkodnak hozzánk, legalább az által nyerészkednek rajtunk, hogy a lehető legolcsóbb áron legtöbb köszönetet aratnak, s minél kisebb szolgálatokért a tehetőségig sok háladatosságot cserélnek be. Kinek az ég oly barátot adott, kire ez észrevételek nem illenek, az áldja sorsát, mert bizony a kivételek közé tartozik. Ákos ezekhez számítható, s azon sok szerencse-adományok között, melyekért a tiszaréti úrfi a megyében boldognak tartatott, mint például: hogy apja alispán, anyja született bárókisasszony, hogy szép s nagyrészint pusztai birtok vár reá, én csak egyért irigyelhetném, ha t. i. azt, mit a sors magunknak is adott, mástól irígyelni lehetne, s ez nővére.

Fájdalom, hogy olvasóimnak nem mutathatom be; leirásommal nem fogják beérni. Sok szeretetreméltó asszony száll sirjába, ki, mint Hegel, elmondhatná, hogy csak egy ember által értetett, s hogy ezáltal is félreértetett, mert az egy, ki előtt szivét egészen kitárta, lázas állapotban csak képzelete szemeivel látta szépségét; hát a szegény regényiró hogy’ boldoguljon nők leirásával, főkép ha tárgya Etelkához hasonló, kinél maga a festő zavarodásban keresné szineit? Ily szőke haj s fekete szem, ily szabályos vonások leirására tenta s papiros vajmi szegény eszközök; s hát a nyájas arcz szinezetéről mit mondjak? Ha havasról szólok, melynek csúcsát a nap első sugarai pirosra festik, míg aljok tiszta fejéren csillog, s nem találhatod az egymásba folyó szinek határait, talán legjobb képét adom, s mégis a hideg bércz, a mozdulatlan jéghalom, eszedbe fogja-e juttatni a nyájas hölgy piruló arczait, sötét szemének ragyogó tekintetét, a piros ajkak mosolyát, egy szóval a lelket, mely szép arczain elédbe sugárzik, s mint nyári est bájos világítása a legcsunyább tájt, úgy a legközönségesebb arczot is széppé tehetné? Etelka azon ritka egyediségek egyike, kiknek egész valója oly harmoniában áll, hogy nem is gyanítjuk, mennyire kitünők egyes tulajdonaik, s ha azon előitéletnek, hogy ész és szív ellentétben áll, mely nagy részint olyanok által terjesztetik, kik a kettőnek egyikét sem birják, czáfolatra lenne szüksége, pár nap Etelka társaságában elég, hogy alaptalanságáról meggyőződjünk.

Testvérénél pár évvel fiatalabb, mégis Etelka vala az, ki Ákos szenvedélyességét mérséklé, ő, kire ez szíve titkait bízta s pedig annyival szivesebben, mert tudta, hogy azok, mi ily titkoknál, mint Ákoséi, egyike a fődolgoknak, legsebesebb úton jutnak Vilmához, kit nővére mindazon barátsággal fogott körül, melyre asszonyok csak az ő korában s akkor is vajmi rövid időre képesek!

A testvérek végre fölmentek a csigadombra, honnét a falu, a nyugodt Tisza, s a határtalan róna meglátszott.

– Jőnek – szóla Etelka Szt.-Vilmos felé fordulva, honnét nagy porfelleg a várt nemes vendégek közelítését hirdeté – egy óra mulva zaj lesz a házban.

– Adná az ég, hogy száz mérföldre lehetnék – szólt Ákos sóhajtva.

– Talán kevesebbel is beérnéd, ott a faluban, nem messze tőlünk, a jegyző házánál, nemde?

– Ne szólj erről, ha csak rá gondolok, sirhatnám; tudod, tegnap mi történt?

– Elég lármát ütöttetek, hogy meghalljam.

– Én nem reménylek többé.

– Ne szólj ilyeket, Vilma szeret, te változni nem fogsz, s atyánk – –

– Atyám? ha más akadály nem lenne – szóla Ákos szenvedélylyel, – én tisztelem őt, de e tiszteletnek megvannak határai, s ha Vilma s apám egymás mellett nem férnek meg szivemben, kész lennék kiszakítani annak képét, ki előitéleteknek fia boldogságát áldozza föl; de reménylhetem-e ezt Vilmától? s hidd el, az öreg Tengelyi kérlelhetetlenebb atyámnál.

– Ne hidd, Tengelyi imádja leányát.

– Nem ismered őt. – Igen, Tengelyi imádja leányát; vagyona, élete, nincs e világon semmi, mit érte föláldozni kész nem volna, egyet kivéve, s az becsülete; de mi ezt csak távolról érdekli, abban az öreg kérlelhetlen. Azon szerencsétlen beszélgetés után, melyben mostohánk, ki szerelmemet észrevevé, értésére adta, hogy leányával ritkábban jőjön házunkhoz, Tengelyi hozzám jött, s elmondva a történteket, kért, kiméljem meg házát látogatásaimtól, miután – mint keserűen kifejezé – nem jó, ha ily magas rangú ifjak szegény lánynyal társalkodnak. Azóta, ha az utczán találva hazáig kisérem, valahányszor a kapuhoz érünk, mélyen meghajtja magát s én mehetek. Szóltam nejével, ki, Isten áldja meg érte, mindig pártomat fogta, de az asszony, ki nem épen vakon engedelmeskedik férjének, azon válaszszal utasított el, hogy ez egyben férje kérlelhetetlen. Szóltam Vándoryval s minden optimismusa mellett csak azon vigasztalását nyerhetém, hogy várnunk kell. S most gondold magadnak ehhez a tegnapi méltatlanságokat, melyeket Tengelyi egészen családomnak tulajdonítand, s hogy a közelgő tisztujításnál ellenkező pártokon állunk, legalább mint ő hiszi, mert magam részt venni e pártoskodásban nem fogok: – s azután remélj, ha tudsz.

– S én reménylek – szóla nyugodtan Etelka, testvére kezét fogva, – hol egy részről minden nemes érzémény, a másikról csak okok szólalnak föl: a győzelem nem mindig azon ügyé, melyet legjobban védelmezni, de azé, melyért legmelegebben érzeni lehet.

– Gondolod? – szóla örömében szenvedélyesen megcsókolva nővére kezét Ákos, – ó csak ezt tudjam, csak arról legyek bizonyos, hogy elleneim fondorkodásai nem fogják elidegeníteni tőlem szivét.

– Ákos, Ákos! miket beszélsz – szóla közbe mosolyogva Etelka – mily ellenek? mily fondorkodások? Hogy ti ifjak, mint Vándory mondja, csakugyan nem ismerhettek középutat semmiben, s mint az ujoncz, ki először áll ellenség előtt, vagy vakon mentek elébe minden veszélynek, vagy minden bokor megett egész tábort, minden hulló levélben ágyúgolyót képzeltek. Ki fondorkodnék ellened? Hisz maga Tengelyi belsejében talán fiát sem szereti inkább náladnál, s valahányszor lát, alig győzheti le magát, hogy nyakadba ne boruljon; s hidd el, ha ez nem lenne is így, ha apja, anyja, az egész falu vagy az egész ország frigyre lép ellened, s egy évig szüntelen rosszat mond rólad, Vilmát nem fogja megtéríteni. Mi lányok gyöngék vagyunk s nem tudunk akarni, azt mondják legalább, s meglehet igaz; de ép ez biztosít szerelmünkről; ha százszor bebizonyítják, hogy szivünket érdemetlennek adtuk, ha okaik meggyőztek is, mit használ? nincs erőnk mást akarni.

Tengelyi hozzám jött s kért, kiméljem meg házát látogatásaimtól.

– Kedves Etelkám, mi boldoggá tészsz! hát néha szóltok felőlem?

– Ha magam vagyok Vilmával, nehéz volna másról szólani. Tudod, én Tengelyi nagy proscriptiójától ment vagyok, s mint elébb, úgy most majdnem naponként elmegyek barátnémhoz. Az öreg eleinte kissé dörmögve fogadott, de miután zongorához ültem s egy pár kedves dalát énekeltük, komolysága eloszlott, s valahányszor ismét eszébe jut, egy negyed óra alatt lemuzsikáljuk. Vilma imád, kezdetben, mikor elmaradásod okát nem tudta, szomorkodott, miután azt tőlem meghallá, nyugodt lett, s most vigasztalásaim után ismét teljes reménynyel néz a jövőbe.

– Csak láthatnám, csak egyszer egy perczre ismét.

– Majd meglátjuk, ki tudja, talán nem sokára, ha az öreg Tengelyi majd a tisztujításra megy, addig legyen türelmed. De most menjünk, a kortesek mindjárt itt lesznek, érkezésök szép lesz, azt látnunk kell.

– Hát gondolod, hogy Vilmát látni fogom? – szóla Ákos visszatartva Etelkát, ki már a ház felé indult; – kérlek az Istenre, ne vond el tőlem pártfogásodat.

– Bizonyos lehetsz, csak még egy pár napi türelem s meglátod őt.

Ákos szenvedélyesen keblére voná a szólót, s a két testvér sietve indult a ház felé, honnan távol fergetegként iszonyú rivalgások hallatszottak.