XII.

Jó névnél nincs fontosabb dolog a világon, legalább vannak, kik ezt hiszik, s azért olvasóim természetesnek fogják találni, ha most, midőn Taksony-megye fővárosának nevet keresek, nem kis aggodalmak közt járok fel s alá szobámban. – – – Nevezzük Porvárnak, mi legalább nyári napokban a fogalmat tökéletesen kifejezi. Ha estve a csorda a városba visszahajtatik, a por egy jól készült várerősség minden kellékeinek megfelel, tökéletesen eltakarva az épületeket s visszaijesztve a bemenni akarókat. Ha olvasóim jobbat találnak, tudassák velem, s én csak akkor nem fognám követni tanácsukat, ha e könyv második kiadást nem érne, mire természetesen most gondolni sem akarok. Ha hazánkban annyian változtatják nevöket, s némely iró hármat el is tudott használni, miért ne tehetné ugyanezt Taksony-megye fővárosa is.

A régi görögök meredek sziklákra építkeztek. Az ázsiai vándornép, melytől mi származunk, a legtermékenyebb földet választá letelepedése helyéül, s hol dús mezőt s friss forrást lelt, ott szállt meg nyájaival. Ily szellemben jelöltetett ki egykor Porvár is város helyének. Miután az egykori sátorok helyén házak épültek, a zöld pázsit eltünt ugyan s a friss patak is, mely csörgedezésével apáinkat talán ide csalta, azóta nagy pocsolyává öregbedett; azonban ki őszkor ablakán kinézve a jól megtrágyázott s kocsikkal felszántott utczákat nézte, nem tagadhatá, hogy Porvár Kanaán földén áll, s vannak hetek az évben, midőn a legkevésbbé otthonos polgár is nehezen, vagy alig válhatik meg lakhelyétől. Két végtelen utczán kívül, mely a várost ellenkező irányban keresztül vágva a megyeháznál találkozik, Porvár házai csak sikátorok s közöcskék által választatnak el egymástól, melyeknek tömkelege közt annál nehezebben ismerhetni ki magát, minthogy minden gazda ugyanazon terv szerint építtette lakhelyét, s a megyeházat s egy pár cseréppel födött úrilakot kivéve, a többi szalma és zsindely födelü épületek között alig vehetni észre különbséget. A város kellemeiről hallgatok. Említhetném a sétatért, mely pár év előtt a városon kívül aláirás útján készült, s melynek fái, talán mert közfelügyelet alatt álltak, ültetésök ideje óta nem nőttek! a szederfa-iskolát, hol József-császár korából megmaradt három fa évről-évre várja az új sarjadékot, míg új szeder ültetvény helyett körében csak fejes káposzta tenyészik; a kövezetről is szólhatnék, ha sáros napokban, mint most, e kövezet nem volna eltakarva, úgy, hogy azt csak azok, kik kocsin jőnek, a zötyenésekből veszik észre. Szóval, igen sokat említhetnék, de fontosabb dolgaim lévén, egyenesen a megyeházába s pedig a főispánhoz megyek olvasóimmal.

Az előszoba, mint a civilisált világban minden előszobák, mert ezek bizonyos emberekre különös vonzó erővel birnak, telve van várakozókkal. Minden párt, minden véleményfelekezet itt találhatja képviselőit, kik mint katona-nemzethez illik, kardosan várják a pillanatot, hol legmélyebben tisztelt fősipánuknak legalázatosabb hódoló tiszteletöket tehessék. Réty, Bántornyi, b. Sóskuty, Slacsanek, a tisztviselők hosszú sora, a táblabirák egész tömege megjelent elnökénél, hogy magát a tisztujítás előestéjén még egyszer ajánlja, vagy az elnököt igénytelen tanácsaival segítse. Például: hogy A. esküdt a monarchia felforgatásán töri fejét, s hogy az állam biztosítására elkerülhetetlenül szükséges B.-t tenni helyébe; hogy ha D. tiszteletbeli jegyzőnek nem neveztetik, a megyei jegyzőkönyvet folytatni nem lehet; s hogy a vallásos szabadság veszélyben forog, ha a megye pennája, melyet évek óta reformált főjegyző kezelt, más vallás hatalmába kerül, vagy ellenkezőleg: hogy mert a megye pecséte úgy is protenstánsra bizatott, a tollat ugyanazon hitfelekezeti egyedre bizni nem más, mint a catholicizmus megsemmisítése. S valahányszor a tanácsadók egyike kijön s a főispánnal tartott beszélgetését – kétszer annyi időt fordítva az elmondottak egyszerű ismétlésére, mint mit benn töltött – párthiveinek elmondja, nagy öröm támad a hallgatók között, mert a főispán velök mindenben tökéletesen egyetért.

Gyetyagyujtáskor a tisztelgők nagy csoportja elszéledt, egy része a tanyákra, másik a casinóba sietve, melynek tagjai ez estvére politialis tekintetekből fáklyás zene helyett mécsek melletti zenét rendeztek főispánuknak. Ő maga fáradtan annyi nyájasság után, titoknokával fel s alá jár szobájában.

A taksonyi főispán – miután nem megyéjében lakom s általa semmi hivatalra nem fogok kijelöltetni, olvasóim nem vehetik ítéletemet azon stereotyp dicséretek egyikének, melyek széles e világon minden főispánról, legalább beigtatása alkalmával elmondatnak – jeles ember vala minden tekintetben. Nemzetünk vas-korszakában a magas állású férfiaknak nagy jellemre s erős szívre vala szükségök, mely megaczélozva csapások által, ellentálljon vagy széttörjön, de ne engedjen soha. Századunkban, hol minden, mi magasabban áll, csak papirossal – azzal melyre ujságok s azzal, melyre bankjegyek iratnak – támadtatik meg, elég ha a szív kissé megkeményedett, elég ha a római «nil admirari»-t nemcsak jóra, de mi nehezebb, az alávalóságra nézve is megtanulja; s e tulajdonokat a taksonyi főispántól el nem tagadhatja senki.

Ha mindenek előtt külsejére tekintünk – mi, mint tudva van, a népre s asszonyokra leginkább hat, mert mindketten sokszor változtatván szeretetök tárgyait, nem lehetnek tekintettel oly tulajdonokra, miknek megismerésére sok idő kell – legnagyobb ellensége meg fogja vallani, hogy szebben pödört fekete bajuszt alig találhatni, mint melyet ő excellentiája viselt. A haj is igen ékesen göndörítve környezi sima homlokát, s szája körül nem szünő mosoly játszik – attól, melyet bölcsek ajkai körül látunk csak annyiban különböző, hogy benne keserüséget nem vehetni észre; valóságos titkos tanácsos mosolyoghat csak így. Mit mondjak ruházatáról? mert miután más regényirók személyeik köntöseit leirásuk egyik főtárgyának tartják, nekem sem szabad hátramaradnom. A világ egészen másként mutatkozik, ha azt télben mezítláb, mint ha jó bundában nézzük; a hölgy szivesebben borul keblünkre, ha szép atila, mint ha szűr takarja; e nagy különbséget mi regényirók sem ignorálhatjuk. Az arczon kívül, melyet már leírtam, s melynek kifejezése magas helyzetű egyedeknél főkép ily alkalommal szinte a ruházathoz tartozik, gróf Marosvölgyi öltözete egyszerű, de izletes. Zöld atila agát gombokkal, bársonymellény, fekete nyakravaló s hasonló színű nadrág, hozzá fénymázos fekete csizma – oly fényes, hogy magadat benne láthattad, – ez jóformán minden, mit a főispán öltözetéről az nap mondhatunk. A tökélyről, melylyel e ruhadarabok egytől-egyig készíttettek, olvasóim, ha csak Bécsben nem készíttetik magok is ruháikat, alig birnak tiszta fogalommal. A főispán belsejéről, az egyen kívül, hogy belső titkos tanácsos, nehéz bővebben s igazságosan szólanom. A természet midőn két fület s csak egy szájt adott nemünknek, kétségkívül arra figyelmeztetett, hogy inkább hallgassuk, mit mások mondanak, mint hogy saját érzelmeinket mondjuk ki, s a gróf a természet ezen intését inkább követé, semhogy belső érzelmeiről sokat mondhatnánk. Valószinű, hogy miként külseje, úgy a lélek is egészen azon helyre illett, melyre a végzet által állíttatott. A bécsi rendőrség mindenkinek, ki e városba jő, charactere után kérdezősködik, értve ez alatt a czímet vagy hivatalt, melyet visel. A kérdés ezen módjában nagy értelem fekszik. A jellem majdnem minden embernél később-előbb helyzetéhez alkalmazkodik. Hatalmunkban áll bizonyos czimet el nem fogadni, de ha egy ideig viseltük, majdnem mindig azzá leszünk, mi czímünkhöz illik, s én meg vagyok győződve, hogy ha az emberek belsejébe láthatnánk, ott erre nézve is a polgári állás szerint ugyanazon hasonlóságokat fognánk találni, melyek az orvosok, lelkészek s bizonyos mesteremberek külsejében észrevehetők. Legalább mi Marosvölgyi grófot illeti, benne az utolsó ítéletnél is azonnal mindenki ráismerne a nagy úrra, s legfeljebb az iránt maradhatnának fel kételyei, magyar nagy úrral van-e dolga, mert hisz az utolsó ítéletnél ruha nélkül jelenünk meg.

– S ön azt hiszi – szólt a főispán a kandallóhoz ülve, – hogy holnap minden jól fog menni?

– Azoknak kivételénél, kik talán megveretnek, közkivánat szerint – válaszolt a titoknok – Réty többsége világos. Bántornyi, ki úgy is csak testvére kedveért lépett föl, nem bánja, ha átesik; pártja egy pár kisebb hivatallal elégíttetik ki. A másodalispán jó, becsületes ember, önként lemond hivataláról s helyébe Krivért mind a két fél akarja. Az egész nem érdemes, hogy excellentiád csak egy perczig aggódjék.

– Csak kicsapongások ne történjenek.

– A városban két század gyalogság van, a vasasok holnap reggel jőnek, és –

– De ön tudja, hogy ily eszközökhöz nyúlni nem akarok. A világ mindig rossz néven veszi, azt mondják, hogy oly választás, melynél katonai erő használtatott, a szabadság képét nem hordja magán.

– Sőt ellenkezőleg – viszonzá a titoknok mosolyogva – nem hiszi excellentiád, mennyire vágyódik itt mindenki a katonaság után. Bántornyi s Réty talán tízszer kérdék, megtétettek-e a nyugalom fentartására szükséges rendelkezések? S midőn hallák hadi készületeinket, csakhogy nyakamba nem borultak. Taksony-megyében már excellentiád előttöse alatt megszokták a katonaságot, s vannak, kik szabad választást alig tudnak szuronyok nélkül képzelni. Ha a szabadságot kedvök szerint festhetnék, talán egy bakancsos s egy vasas közé állítanák az istenasszonyt.

– Ne enyelegjen ön.

– Mit tehetek róla, ha minde baj között néha nem nyomhatom el jó kedvemet. Excellentiád e nagy mozgalomban, mely körülöttünk zajog, csak az egészet látja: a nagy lármát s rendetlenséget, az általános romlottságot, s ez szomorú; de mi kisebb emberek, kik a részletekre, a pártok belsejébe nézhetünk, miként tartsuk meg komolyságunkat? Nem nevetséges-e, ha eszembe jut, hogy a pártok, melyek most a megyét kétfelé osztják, ezelőtt öt-hat évvel azon kérdésnél támadtak: csak sárga, vagy fekete és sárga zsinórok varrassanak-e a hajduk egyenruháira? s hogy azóta a sárgák s feketék nevezete annyi gyűlölséggel említtetik az ellenpárt által, mintha hazaárulás köttetnék e nevekhez. Ha excellentiád a tanyákon volna, fogadom, maga is nevetne. Az egyikben Réty honszeretete emeltetik egekig, mert az utolsó gyűlésen a húst kilencz krajczárra szállíttatta le; míg a szomszéd korcsmában a megye minden nemes mészárosai a haza javát csak Bántornyitól reménylik, ki oly buzgón vítt a tíz krajczár mellett; s mikor a kávéház mellett elmentem, egy vezető ép azt vitatá, hogy Veszősyt főbirónak választani nem lehet, mert soha a pagátot elfogni nem tudja. Excellentiád nem is képzelheti mindazon tréfás dolgokat, mik körülte történnek. Épen most volt Slacsanek nálam, keserüen panaszkodva, hogy két legjobb kortese elraboltatott.

– Elraboltatott?

– Igen – viszonzá a titoknok nevetve – elraboltatott; azaz minden sértés s baj nélkül, de mégis a Rétyek nagy kárára. Az egyik erdőkerülő a püspöki uradalomban, talán emlékszik reá excellentiád az utolsó tisztujításról? Óriási ereje, melylyel egy egész tisztikart vállain elvisel, hangja, mely a harlemi orgonával versenyezhet, s főkép tántoríthatlan hűsége, ha valamely párthoz szegődött: a kortesség gyöngyévé teszik őt; azonkívül befolyása helyzeténél fogva roppant, mert a püspöki uradalmak több nemes község között terülvén el, mint erdőkerülő majd egy, majd más tilalomtörést elnézhet, s naponkint barátokat szerezhet magának. Most ez ember testestől-lelkestől Rétyhez szegődött s mit tesznek a sárgák? Ötszáz forintot igérnek egy más erdőkerülőnek, ki barátja. Ez hozzá megy, sokat panaszkodik a sárgák ellen, mondja, hogy míg egy csepp vére marad, nem fogja tűrni, hogy közülök csak egy váljék szolgabiróvá. Zsoltáry, ha nem csalódom így hivják, nagyokat káromkodik örömében; s midőn hallja, hogy másnap barátjánál egy hordó bor mellett a tisztujítás fölött kis barátságos beszélgetés lesz, oda igérkezik. Másnap elmegy s a társaság által, mely titkos sárgákból áll, lerészegítve, kocsira tétetik, s most velök járja be a megyét, nem is véve észre, miként Bántornyi zászlója lobog feje fölött s faluról falura csak azért czepeltetik, hogy az a hiedelem támadjon, mintha ő Rétyt elhagyta volna. Egy hete, hogy e tréfa tart, Zsoltáry mindig részeg s folyvást azt vélve, hogy a feketékkel jár, szörnyű éljeneket ordít. A feketék többször erőszakkal vissza akarák foglalni, de veszteséggel visszaverettek, s három nemes község, mely mindig az erdőkerülővel szavaz, vagy Bántornyihoz szegődött, vagy vezér nélkül nem tudja, mit tegyen. A másik rablás a pálinkási jegyzőn követtetett el, kit négyszáz forintért egy zsidótársaság vállalt magára, mely vele szüntelen játszik s valahányszor a szerencsétlen visszaemlékezve a tisztujításra, menni akar, őt nyerni hagyja vagy veszteni, a mint épen szükségesnek találja, úgy hogy a szerencsétlen még most sem került ki kezeik közül s holléte sem tudatik.

A főispán nevetett. – És Tengelyivel, a réti jegyzővel szólt ön?

– Mindjárt itt lesz, kegyelmes uram. Excellentiád nem képzelheti, mennyit bajlódik e szegény ember. Soha becsületesebb lelkesedést, soha több erényességet nem láttam. A jámbor hatvanhoz közelg s még sem látta át, hogy a falusi jegyzőség nem azon helyzet, melyben a világot reformálhatjuk.

– Unalmas lesz – szólt a főispán székén nyujtózkodva – de ki tehet róla, ha mint mondja, nagy befolyása van.

– Nagyobb, kegyelmes uram, mint falusi jegyzőnek valaha volt. Vándory, ki mint excellentiád tudja, az egész vidék kálvinista papjai által oraculumnak tartatik, mindent tesz, mit ő akar; maga tanult ember, ki valaha ügyvéd is volt, s most a félnemességnek kérelmek irásával, törvényes tanácsokkal, s száz más módon ingyen szolgál. Ez oka, miért már excellentiád előttöse őt tiszteletbeli esküdtnek nevezte ki, s Réty vele sok ideig szoros barátságban élt –

– Tudom, tudom, dæmagog! Rég hallottam felőle.

– Talán nem annyira, mint excellentiád gondolja – monda a titoknok, ki egyáltalában azon emberek közé tartozott, kik szegénység által bizonyos helyzet elfogadására kényszerítve, állásuknak nem hozzák áldozatul elveiket; szegény elfogott bajnokok az ellenség táborában, kiket arra kényszerítnek, hogy az erősségeken, melyek barátaik ellen emeltetnek, dolgozzanak, de kiknek rokonszenve azokkal van, kik ellen használtatnak.

– Tengelyi nem tartozik azok közé, kiket közönségesen e névvel nevezni szoktunk. Az elvek, melyeket dæmagogok személyes czélokra eszközül használnak, neki czélok, melyekért éltét áldozná föl. Valamint ruhájának szabásában huszonöt évvel hátra, úgy gondolataival félszázaddal előre van.

– Annál nagyobb baj neki – szólt a gróf mosolyogva, – ha fél századdal előre van, nem hiszem, hogy élni fog, mikorra a többség utólérheti. Mindenesetre szólni fogok vele. Az emberek e neme legveszedelmesebb.

– Nem hiszem kegyelmes uram! Mély meggyőződésű emberek többnyire elkülönözve állnak, s nem könnyen gyüjthetnek pártot magok körül, mely által veszélyesekké válhatnának. Hatalmas csak az lesz, ki az eltérő érdekek s vélemények közt föl tudja találni a középutat; s excellentiád látni fogja, ez nem Tengelyi szerepe. Meggyőződésében hajthatlan, kérlelhetlen a következtetésekben, melyeket belőle von; sokan talán érezhetik szavai igazságát, megvallani ezt kevesen fogják. Kik vezércsillagul a szoros logikát tüzék ki magoknak, azokat a sokaság ritkán követi.

– Hisz ön egészen lelkesedve szól jegyzőjéről – mondá a főispán, ki titoknoka ügyességének sokkal több hasznát vevé, semhogy szabad elveit, főkép így a la camera, nem tűrte volna, – majd meglássuk. A jegyző feleséges, gyermekes ember, hozzá szegény. Krivér minden körülményeit elmondá, talán lesz mód, mely által más útra vezethetjük. Sièyes ugyan, ki ön előtt nagy tekintély, egy helyen azt mondja: kortársaink tudatlanságát fölvilágosíthatjuk, előitéleteiket legyőzhetjük, de hatvan éves ész tévedései ellen nincs gyógyszer. Azonban ki tudja, talán Tengelyi még csak ötvenkilencz.

– Nagyon csalódnám, ha excellentiádnak igaza volna – szólt a titoknok nyugodtan.

– És csalódni fog még sokszor életében – mondá a főispán felkelve székéről, – ha terembe jő s asszonyokat lát, kiknek arczai a többieknél pirosabbak, legyen meggyőződve, épen ezek festik magukat; és száz eset között egyszer sem fog csalatkozni, ha e rendkívüli pirosságból azt következteti, hogy ők pongyolában még halványabbak a többieknél. Nem rossz néha ezen elv szerint itélni a politikai jellemekről is. De úgy tetszik, hallok valakit – kérem önt nézzen ki, s ha Tengelyi, – hagyjon magunkra.

A titoknok kiment, s kevés perczczel utána, mélyen meghajtva magát, Tengelyi lépett a főispánhoz, ki őt szokott nyájassággal fogadva, ismét a kandallóhoz állt, hová a jegyző követé.

– Megbocsát – szólt a főispán, – hogy miután a megye többi tisztviselőivel hozzám nem akart jőni, én kéretém.

Tengelyi, ki valahányszor magasabban állókkal érintkezett, minél kevesebbé hajlott meg felsőbbségök előtt, annál inkább érzé a távolságot, hideg formasággal felelé, hogy ő excellentiája mindig parancsolhat vele, s egyébiránt inkább ismeri helyzetét, semhogy falusi jegyző létére, midőn a főispánnak annyian alkalmatlankodnak, azoktól, kik arra inkább jogosítvák, csak egy pillanatot raboljon el.

– Ön csalódik bennem, ha azt hiszi, hogy az embert külső helyzetétől elválasztani nem tudom, s önt collegáival egy sorba teszem.

– S excellentiád csalódik, ha gondolja, hogy ezt rossz néven venném. A mi belső becsünket illeti, vannak esetek, midőn az a külső helyzettől független marad, s nagy sziveket, fellengző gondolatokat találni némelykor a paraszt gubája alatt is; de másokra nézve mindenki annyit ér, mennyit hasznukra tehet. Nem az akarat, az erő az, mi bennünk becsültetik, s ha falusi jegyző, mint én, magát talán néha valamivel többre becsülheti, mint társai, igen hibázik, ha mástól hasonlót kiván. Egyébiránt – tevé hozzá, mintegy megbánva a mondottakat – mit parancsol excellentiád velem?

– Ezelőtt néhány évvel, midőn ön a Rétyekkel még barátságosabb lábon állt, többször találkoztunk. – Tengelyi homloka a Réty név említésénél redőkbe vonult. – Engedelmet – szólt a főispán, észrevéve fölgerjedését – ha oly időkre s viszonyokra emlékeztetém, melyek önnek talán kellemetlenek.

– Sőt igen megtisztelve érzem magamat, hogy excellentiád szegény személyemre vissza méltóztatik emlékezni, noha fájdalom, alig birok annyi befolyással, hogy e kegyességet kellőleg meghálálhassam.

Tengelyi szavaiban s főkép a hangban, melylyel azokat mondá, több keserűség vala, mint hogy az a főispán figyelmét kikerülheté. – A dolog, melyet öntől kívánni, vagy inkább kérni fogok, nem tartozik azok közé, melyekhez befolyása szükséges. E részben minden öntől függ, egy kis bizalom s barátság irántam, kevés jó akarat s örökre lekötelezhet.

Tengelyi azok közé tartozott, kik szomorú tapasztalások iskolájában nevelve, az élet sötét oldalait annyira ismerik, hogy létünk világosabb részeiben nem hisznek többé; s bámulni nem lehet, ha főkép azoktól, kik nála magasabb társadalmi lépcsőn álltak, mindig csalatva, csak bizalmatlansággal fogadá a főispán szavait, melyek nézete szerint talán bevezetésül szolgáltak, hogy őt valami aljas vagy önző czél eszközének csábítsa; s azért szárazon csak azt felelé:

– Ha, mi tőlem kivántatik, elveimmel megfér, excellentiád bátran számolhat reám.

– Ne féljen ön, inkább ismerem s becsülöm, semhogy tőlem más kivánatot föltehetne. A kevés óra, melyet együtt tölténk, mindaz, mit önről hallok, meggyőztek, hogy ön azon egyediségek közé tartozik, kik a körülményekkel transigálni nem tudnak, s ha alkalmuk nem adatott, hogy a reájok bizott talentumot nemes czélokra használhassák, inkább elássák azt, mint hogy uzsorára kiadják olyanoknak, kik vele visszaélnének. Kérésem be fogja bizonyítani, mennyire méltánylom elveit.

Tengelyi, kinek e szavak jól estek, mert bármit mondjunk, kevés van, ki ócsárlásnál, senki ki dicséretnél, főkép melyet érdemel, közönyös maradhatna, meghajtá magát s a főispán kis szünet után folytatá.

– Ön, mint értesítve vagyok, tökéletesen ismeri a megyének állását; helyzeténél fogva, mely által a nép alsó osztályaival is érintkezésbe jön, számos dolgokat tapasztalhat, mik a főispán tudomására nem jönnek, szóljon velem nyiltan, mint olyannal, ki minden jó tanácsot valóságos jótéteményként fogad el.

A főispán szavai nyájasak voltak s oly hangon mondva, hogy ha más helyről jönnek, Tengelyi egész bizodalmát megnyerték volna, itt a jegyző hallgatott.

– Ne vegye kiváncsiságnak ön! – folytatá a gróf szünet után. – Holnap tisztujításunk van, a megyének állása három évre határoztatik el, s ha a körülményeket tökéletesen ismerem, befolyásom talán a megye javára lehet.

Tengelyi, kivel a főispán először életében szólt ily hangon, már felnyitá ajkait, hogy előtte egész szivét kitárja, de eszébe jutott, hányszor hallá, hogy a gróf négyszem között a legérzékenyebb hangon a legszabadabb elvek mellett nyilatkozik, csak hogy czéljait keresztül vigye, vagy valaminek, mit tudni akar, ismeretéhez jusson; s a jegyző csak azt válaszolá, hogy miután ő maga a pártok mozgalmain kívül áll, ő excellentiájának taktikájok iránt semmi felvilágosításokat nem adhat.

A hizelgés, ha felsőbbektől alsóbbak irányában használtatik, sokkal erősebb fegyver, mint az ellenkező esetben, s Marosvölgyi, ki Taksony-megyében eddig nem szokott ennyi ellentálláshoz, kettőzött nyájassággal folytatá beszélgetését. – Ön félreérti czélomat, hígye el, a mi a pártok állását illeti, többet hallottam, mint nekem, ki pártoskodásba elegyedni nem akarok, szükséges. De nincs-e a pártokon kívül semmi e megyében, nem kell-e ismérnem e népnek állapotját? nem kell-e tudnom, miként sáfárkodtak az eddigi tisztviselők? s azoktól, kiket helyökbe tenni kivánnak, mit várhatnak azon osztályok, melyeket magam körül képviselve nem látok? – Tengelyi szemei ragyogni kezdének, a főispán látá, hogy a jámbort azon térre vezette, melyen érzelmeinek nem parancsolhat. – Igen, Tengelyi uram, ez az, mit öntől tudni akarok, szóljon nyiltan előttem.

– A nép helyzetét kivánja tudni excellentiád? – szólt mély sóhajjal Tengelyi, – oh ki birná azt lefesteni méltó ecsettel! Midőn a megyébe jött, nem nézett-e ki excellentiád ablakán, ha kocsija valamely falun keresztül ment? S mit látott? Rongyos födelű kunyhókat, a földeket félig parlagon, az embereket szomorúan körüljárva az utczákon vagy künn marhájok után. Ipart s gyarapodást, azon derült vigságot, mely a nép életét más országokban jellemzi, sehol. Kegyelmes uram, az ország, hol boldog nép lakik, nem ilyen.

– Engedjen meg Tengelyi úr, de úgy hiszem, e szavakban kis túlzás van. A magyar nép nem oly szerencsétlen, mint ön festi. Nem ismerek büszkébbet, férfiasabbat. A magyar paraszt talán a legszerencsésebb, kit eddig láttam.

– Ne ámíttassa magát külső szín által, kegyelmes uram! A magyar paraszt emelt fővel jár körül a világon. Ha e népet látom, melynek nyakát annyi század szolgasága nem hajtá meg, néha én is büszkének érzem magamat. Ugy látszik, mintha a nép, mely ennyi elnyomás után még emelt fővel jár, Isten által nem is teremtetett volna másra, mint hogy szabad legyen, de ki e népet szerencsésnek hiszi, nem ismeri helyzetét. Nem látjuk rongyokban, igen, mert soha ruházva nem volt s gyolcs ingén s gatyáján kívül mást nem szerzett magának, de téli napokban kevesebbet fázik-e? Nem panaszkodik, mert tudja századok óta, hogy szavának hatása nincsen, de azért kevesebbet érzi-e a terheket, melyek vállait nyomják? kevesebb fájdalommal válik-e meg fiától, ha az a katonaság soraiba állíttatik, míg nemes szomszédának gyermeke csak agaraival gyakorolja bátorságát jobbágya vetésein?

– Ön a nép között él – szólt a főispán nyugodtan – de higye el, e részben mégis csalódik. Magyar parasztokat ismerek, kik a világ akármely földmívelő osztályával a jólétre nézve kiállják az összehasonlítást.

– Igen, de hát ezen egyeseken kívül nem lakik-e senki e hazában, nem laknak-e a magyar parasztokon kívül mások is országunk határai között, kik nem kevésbbé hontársaink, kik nem kevésbbé igényelhetik figyelmünket? Nézzen excellentiád e megye orosz népségére. Rongyosan, éhségtől beesett halvány arczokkal látjuk e szerencsétleneket harmincz faluban, s mi történt eddig e faj jobbléteért s fölvilágosításáért? Mi történt, hogy e népet nemzetünkhöz kössük, hogy belőlök magyarokat, hogy belőlök e hon hív polgárait neveljük?

– Önnek igaza lehet s a nemzet talán nem sokára át fogja látni való érdekeit – mondá a főispán, – de mit tehet megváltoztatására a megyei tisztikar? mit tehetek én?

– Sokat, igen sokat, kegyelmes uram! – mondá a jegyző lelkesedve. – A nemesség megyei rendszerével sánczokat épített maga körül, melyek mögött kiváltságait századokon keresztül védelmezni tudta a törvények ellen is. De ha már ez állapotot változtatni nem akarjuk, e sánczok mögé miért nem veszszük be a népet is? Azon szerkezet, mely elég erős, hogy nekünk szabadságunkat megtartsa, oly gyenge volna, hogy vele, ha akarjuk, a népet elnyomástól sem őrizhetnők meg? A tisztviselőknek befolyása hazánkban óriási. Nézze excellentiád Veszősy járását s hasonlítsa össze a többiekkel. Ott a lealacsonyító botbüntetés megszünt, a kisebb gonosztévők számára egészséges fogház épittetett, a gyermekek iskolába küldetnek, a közmunka, mert rendezettebb, könnyebben viseltetik el, s mindez egy ember befolyása által, mindez, mert Veszősy átlátá, hogy oly országban, hol a nép a törvények által eléggé pártolva nincs, a tisztviselő hivatásának meg nem felelhet, ha hivatalos kötelességein kívül emberi kötelességeit nem teljesíti. Oh vegye kegyelmes uram pártolása alá e szegény népet, használja befolyását arra, hogy e megyében oly tisztviselők választassanak, kik nagy hivatásukat megértik, s nevét áldás fogja követni, minőt soha főispán nem szerzett magának e hazában.

Marosvölgyi nem tartozott azok közé, kiket néhány magas elvek hangoztatása által megnyerni könnyű. Bizonyos magasságról tekintve, az emberek, nemcsak anyagi, hanem szellemi szempontból is, mind oly kicsinyeknek látszanak, s ritka, ki ily helyzetben elég önbecsülést érez keblében, hogy az egész emberi nemre általános megvetés nélkül tekintsen. De volt a jegyző szavaiban valami oly meleg, oly meggyőző, mi a hallgatót akaratlanul meghatá. Midőn Tengelyi kitárva keblét, azt, mi lelkének annyi éveken át fájt, egyszerű szavakban elmondá: a főispán nem érzett erőt kétkedésre, s a sóhaj nem vala szinlett, melylyel mondá: – Volna bár igaza, s függne tőlem, hogy a népnek az lehetnék, mi lenni akarok.

Tengelyi észrevevé e hatást, melyet szavai a főispánra tettek, s még inkább lelkesülve folytatá. – – S nem függ-e hát excellentiádtól? A megye mostani tisztviselői között is vannak becsületes emberek. Nem szükség, hogy megnevezzem, a kegyelmes úr ismeri őket ép úgy, mint Réty, Krivér, Nyúzó s annyi másnak alávalósága titok nem lehet előtte. Tüntesse ki azokat, lépjen föl nyiltan emezek ellen, keresse fel azon embereket, kik mint Édesy, szolgálattól elkedvetlenedve visszavonultak, vagy azt szerénységből nem keresék. Higye el excellentiád, megyéje gazdag szép jellemű férfiakban, s Taksonyt boldog nép fogja lakni kormánya alatt.

– Igen, barátom! ha helyzetemben azt tehetném, mire szivem int, ha az, kinek kezében legtöbb fonal egyesül, melyen a közdolgokat látszólag vezetheti, nem volna ép ezáltal inkább le is kötve másoknál. Nem csak a művész, de az is, ki a gyakorlati életre fordítja munkásságát, sokszor kénytelen lemondani legszebb eszméjéről, mert az anyag, melylyel dolgozik, nem alkalmas eszményének valósítására.

– De vajon a művész azért nem fárad-e legalább eszményének valósításán, nem áll-e ott sokszor évekig márvány sziklája előtt, izzadó homlokkal dolgozva kemény anyagán, míg gondolatát legalább megközelítheté? s nem ez-e feladatunk a gyakorlati életben, a politika terén is, hol ideáljait talán senki sem érte még utól, de hol a haladásnak még a lehetősége is megszünt, ha senki vágyaival a létező viszonyokon túl menni nem mer, ha senki oly czélokat nem tűz ki magának, melyeknek elérése majdnem lehetlennek látszik? S e vágy, melyet excellentiád kimonda, nem tartozik azok közé, melyeknek kielégítése lehetetlen. Mondja ki tisztán akaratát, s a követők nem fognak hiányzani. Nem a honszeretet, hanem kitüntetési vágy, félelem, az engedelmesség megszokása teszi, hogy egész seregek egy hősként küzdenek. A polgári pályán a legnemesebb dolgok néha szinte olyanok által eszközöltetnek, kik személyes, sokszor aljas czélok után törekszenek. A hatalom legboldogítóbb része épen az, hogy aljas indulatokat is nemes czélokra használhat, s azon szolgai lelkekből, kik minden felsőbbségnek hizelegnek, a közjó eszközeit csinálhatja. Ha Nero Antoninként czélul a birodalom boldogítását tűzi ki, azok között, kik aljas örömeinek eszközei voltak, nem találtattak volna-e akárhányan, kiket most a legerényesebb férfiak között említenénk? Higye el kegyelmes uram, a hatalomnak soha sem hiányzanak követői, legkevésbbé akkor, ha nemes czélokat tűz ki magának.

– Ön megfeledkezik helyzetemről; Réty, Krivér, azon emberek, kiknek hivatalban maradását ön legkárosabbnak tartja, – magam más nézetben vagyok – tevé hozzá a gróf, ki magát soha annyira elragadtatni nem engedé, hogy állásáról megfeledkeznék, – épen azok, kik e megyében politikai nézeteimnek istápjai; el lehet-e hagynom őket?

– Kegyelmes uram, sokkal inkább ragaszkodom saját meggyőződésemhez, semhogy azt, mit mások eszméik létesítéseért tesznek, nem méltánylanám; de a buzgóság, melylyel meggyőződésünknek minmagunkat föláldozzuk, terjedhet-e annyira, hogy annak mások szerencséjét, jólétét, biztosságát föláldozzuk, főkép ha azok politikai küzdelmeinkben részt nem vehetnek, ha iránta egészen közönyösek? Jól tudom, azon véleményszinezet, mely rokonszenvemet birja, nem cselekszik máskép, de az, mi rossz, jobbá válik-e, ha többek által követtetik el? A népnek mi köze politikai küzdelmeinkhez? Kizártuk minden befolyástól, meg szabad-e őt fosztanunk azon nyugalomtól is, melyre, ha már kiskorúnak nyilvánítottuk, igénye van? Ha már minden jogokat meg kelle tagadnunk tőle, meg kell-e tagadni tőle az igazságot is, midőn annak kiszolgáltatását olyanokra bízzuk, kik politikai küzdelmeinkben mellettünk állnak, de kiknek aljasságáról magunk is meg vagyunk győződve. Kegyelmes uram! a nép nem vesz részt politikai életünkben, minek szenvedjen győzelmeink miatt?

Marosvölgyi egy ideig hallgatott. – Higye el ön – szólt végre érzékenyebb hangon, mint minőn őt évek óta valaki szólni hallá, – én mélyen tisztelem az érzeményeket, melyeket kimondott. Ha helyzetemben volna, látná, hogy vannak dolgok, nemesek, szépek, de melyeknek létesítései egy ember erejét felülmulják. Ha van befolyásom a megyében, az csak azon kis népszerűségemnek köszönhető, melyet hivataloskodásom által szereztem; s ha ma követem tanácsát, e népszerűségnek holnapig vége van.

– A népszerűségnek. Igen, kegyelmes uram, minden társaságnak megvan népszerűsége is, a zsiványbandától Rómáig; hol emberek valami czél körül egyesülnek, ki e czélt tetteivel előmozdítja, ki az elfogadott elvek mellett leghangosabban nyilatkozik s küzd, elismerést talál társai között, tapsra, koszorúkra, diadalokra számolhat. De hát e nemességen kívül, mely gyüléstermeinket tölti, nem lakik-e senki e határok között? Az éljenek felett nincs-e semmi, mi után nemes szivnek vágyódnia lehetne? És a nép! Azon milliók, melyek hallgatva körültünk állnak, e roppant sokaság, mely jótévőinek most csak csendes fohászokban hálálhatja meg fáradalmait, de mely, ha napja eljövend, hangosabban kiáltandja bajnokainak nevét, mint Magyarország egész kortesserege együttvéve – nem érdemli-e, hogy értte fáradjunk?

Itt a szólót távol éljen szakítá félbe.

– Kegyelmes uram, az éji zene közelg, én megyek; excellentiádat tisztelgők fogják környékezni, taps és éljenek, a közszeretetnek leghangosabb és legsemmitjelentőbb kitörései. Bocsássa meg a nyiltságot, melylyel szóltam, s ne feledje el a nagy csoport között, mely körülfogandja, hogy minde zaj, minde lárma, mindezen lelkesedés csak itt a megyeház közelében hallható. A nép csak néma hálával fizet, de áldásai felhatnak az égbe s ha e hazának jövője van, az nem azokból fogja választani nagy férfiait, kik most leginkább megtapsoltattak.

Tengelyi meghajtá magát. A főispán megszorítá kezét, s miután kiment, sóhajtva néze utána.

– Mit mond kegyelmes uram – szóla a titoknok, ki most bejött, – nem volt igazam? Ez az ember nem hasonlít a többiekhez, nem ide való.

– Mondja, hogy Magyarországban sehová sem való – szólt Marosvölgyi, s ezzel az ablakhoz állt, honnan már a közelgő mécsek világa terjede el szobájában.