Kósza Pista csárdában ül,

Ihatnék is, nem is;

Sem öreg, sem apró pénze,

Másé az inge is.

Csurgóra áll a kalapja,

Idő ártott neki;

Elment a subája szőre,

A hőség ölte ki.

Csizma is volna lábain,

De saját talpán jár;

Sarka hiát szár pótolja,

Az orra égnek áll.

Nem gondol ő a világgal,

Járjon a mint járhat,

Ő miatta Isten után

Bár örökké állhat.

-152-

Nem szolgál a vármegyének,

Ur dolgára sem jár,

Azt gondolja, minden csárda

Kaput ő néki tár.

Ha a kancsót rá köszöntik,

Becsülettel veszi,

De mig fenekére nem lát,

Addig le sem teszi.

Csak teste, lelke; rongy az is,

Bokor a szállása,

Pipa, torka a fegyvere,

Szomjuság pajtása.